Dél-Kelet Ázsia - megfigyelések 1. rész

Őszintén? Nagyon kevés kivétellel minden útibeszámolót utálok. Nem tud szabadulni az ember az érzéstől, hogy jó-jó, de ez nem velem történik. Olyan majdnem jó érzés. Ami meg majdnem, az nem az. Így alakult, hogy én sem akarok naplószerű leírást adni arról, amerre jártam. Mert jeleztem ugyan, de nem mondtam, hogy elmegyek kicsit. Úgy fordult a dolog, hogy eljutottam Szingapúrba, és valamelyest Indonéziába, összesen 3,5 hétre. Igen változatos kaland lett, nehéz lenne töviről hegyére elmesélni. Dolgoztam rengeteget, amikor pedig pihentem, azt elképesztő helyeken tehettem. Gondolkodtam rajta sokat, hogy mennyit és hogyan írjak le belőle. Aztán a legegyszerűbbnek az tűnik, hogyha hosszúra nyújtott helyszínleírások helyett olyasmikről írok 1-1 történetet, ami jobban megragadta a figyelmem a többinél (ami alapban sem volt kevés, mert ez azért tényleg egy másik világ).

Az első ilyen valamiért Jakarta, nem is tudom. Első élményem a várossal nem kifejezetten pozitív. Az a fajta érzés, mint amikor mész körbe, és amit látsz, az olyan ti-vicceltek, vagy eszeden-vagy? típusú kérdéseket vet fel. Tízmillió körüli lakos, főváros, pénzügyi központ, meg amit akarsz. Vadonat luxustoronyház negyedek (értsd 15 db 30-40 emeletes apartman-együttes) ahol sorompó, medence, bolt.. De nem úgy, mint Szingapúrban, ahol a hasonló lakóházak azért kisebbek, tényleg csendes környéken vannak, és nyomor amúgy sincs, csak szépen elkülönítve, de az is más szinten. Jakartában a luxusplázától 15 méterre vannak a ponyvás, sátras, zsákos, sok gyerek szaladgálós nyomortanyák, ahol szójás rizst adnak 1 dollárért. A plázák, a kiépített negyedek viszont olyanok, hogy úgy elnézed. Méreteket, látványosan belerakott pénzt, az egészet. Úgy ámulod egy kicsit. Olyan pláza, aminek a parkolóháza 10 emelet. A 'bolt' meg akkora, hogy észrevétlenül tudsz benne 3 órát sétálni anélkül, hogy ugyanoda visszajutnál kétszer. 31 fok van. Minden légkondicionált. Az igazi ázsiai színes műanyag, fém, üveg, márvány és gránit keveréke, megfojt. Elnéztem azt a fiút két cigi között, akinek az volt a melója, hogy a pláza két szárnya közötti úttest zebráján állt egy síppal, és ha vásárló gyalogos jött arra, lesípolta az autósokat, akik megálltak, amíg. Elméláztam rajta, vajon hol születhetett ez a kábé 20 éves forma kölyök...

A második flash nem váratlan, igazából adja magát. Egy baromi kedves szingapúrban élő magyar sráctól kapott telefonszám másik végén egy taxis lakik Balin. Sms-ben beszélem meg vele, hogy várjon a reptéren. Mert ez így megy. Odajön, kis tábla (kikészülsz azonnal), vár a kis papucsban, és légkondicinált taxi, amiben a zsiráf lábaimat is ki tudom nyújtani. Visz, ahova akarod. Egész nap. Megmutat gyönyörű helyeket, aztán majd semmi gond miszter, szállás is lesz. Lett. Tökéletes, méghozzá. Tört, zseniálisan mutáns angol nyelven mondja. Sztorizik a szigetről, az emberekről, rengeteg templomról. Ha meg hátradőlsz, és alszol fél órát a taxiban útközben, akkor csendben van. Elszégyelled magad, annyi pénzért per nap. De hiába akarnád a dupláját adni. Nem értené meg. Próbálunk borravalót is adni.... Elmondanám, hogy 5, azaz öt amerikai dolláros tételen egy 45-50 körüli jámbor, békés balinéz ember elkezdte gyűrögetni a bankó szélét, hogy akkor ő köszöni. Hagyok egy kis időt erre, amíg megérkezik.

Szingapúrban a tömeg úgy étkezik, hogy az utcákon, plázákban, épület aljában, árkádok alatt vannak a food court-ok. A kajaszigetek, vagy kajálós részek, tökmindegy. Ugyanolyan, mint a Westend aljában. Külsőre. Meg az árak is egyeznek. Olyan 800-1500 ft körüli pénzért betegre. Minden másban annyira hasonlít a westendhez, mint a barátok közt Csifó Dorinája Cate Blanchett-hez. Vietnami, koreai, indiai, thai, indonéz, kínai, japán konyha a minimum, de kiegészül olyannal, hogy házitészta bár, meg dim-sum bár. Közepeset sem ettem sehol, kaja-extázis 25 napig. Külön posztért ordít amúgy...

Ezeken a helyeken olyan 150-800 fő méretű asztal-szék erdő van. Kis személyzet mindenre. Elviszik előled a tálcát, ha végeztél. Faxnizás nincs. Az egyik ilyen gigantikus food court-on volt egy néni, aki a tömegben tologatott egy kocsit. Vizet árult róla, adott szívószálat is. Be is vitte az asztalok közé, beintegették a drágámat. 70 fölöttinek saccoltam, persze bármennyi lehetett. De hogy nem volt fiatal, azt azért láttam. Olyan volt, mint a matrixban az egyik ilyen lassított jelenet. A néni alázattal tette a dolgát úgy, hogy nem vette észre senki. A saját testsúlyánál mindenképpen nagyobb súlyú kocsit tologatott, de nem gránitlapon, hanem deszkákon. Zötyögve. És én még békésebb arcú embert isten bizony nem tudom, hogy láttam-e. Megdöbbentő volt. Az jutott eszembe, hogy jártál-e háborúban, édes szívem, meg hogy milyen lenne, ha mesélhetnél nekem néhány órán keresztül, hogy én azt mennyire meghallgatnám... :)) De ez is nagyon sok volt, látni azt a végtelen türelmet, nyugalmat, és békét, amivel odafordult emberekhez, megérintette a vállukat, hogy idehoztam a vizet... Gyönyörű volt, és nem alázhattam meg azzal, hogy lefényképezem, ezért nem tudom megmutatni...

Végül megosztanám azt a vidám pillanatát az utazásnak, amikor átélhettem azt, amit amerikai filmekben már mind végignéztünk ezerszer, és már unjuk, de még elmosolyodunk rajta. Átélve nem unalmas... Egy gigantikus irodaház földszintjét kell elképzelni, ahol 16-18 lift furikázza az égbe azt a néhány száz vagy ezer embert, aki folyamatosan a földszinten hömpölyög össze-vissza. Liftajtó kinyílik, egy adag be, huss. Megvan a kép? Ahogy kellett, én is (szép ingben + 31 fok + légkondi) egy adag emberrel a liftbe be, hátam mögött ajtó be. Tudod, amikor veled szemben áll mindenki... Nos, Indonéziában a nők jellemző magassága 145-150 centiméter, a férfiaké 155-165 centiméter. Huszan voltunk a liftben. Csak én álltam szemben. 195 centi voltam, amikor utoljára mértek. Expressz lift volt, és csak 3 másik emeleten állt meg. Egy percnél szerintem nem tartott tovább az egész....

Retro

Jól mondja a Tomi, ennél nem kell jobb zene. Ülök a kocsiban, és egy tökéletesen sikerült zenekari próba után gurulok a taknyos, szétázott levelek miatt csúszós városon keresztül, éjfélkor. Imádok vezetni, miközben a forgalom sokszor untat a végtelenségig. Ezért ilyenkor jár a fejem, nem mintha olyan sok üresjárat volna amúgy, de mégis, ilyenkor valahogy sűrűbb a massza. És persze pont jókor pont ott van ez a végtelenül egyszerű kis zene. Egy olyan produkció, aminek sokan próbálkoztak és próbálkoznak a kategóriájában, mégis ezen a szinten roppant ritka az oxigén. Itt nem sokan vannak. Leonard Cohen, Ray Charles, John Lennon. A mások között is nagyon más szekció. Úgy értem, sokan nem élnek azzal a tudattal, hogy Elvis feldogozta, amit írtam. Amúgy pont ezt a számot. A vicc meg az, hogy még Elvisre is igaz az örök tétel, hogy az eredeti a legjobb. Pedig ő aránylag menő arc volt.. 

40, néha 50 éves számok ezek. A modern hangszeres könnyűzene II. világháború utáni és azóta is legnagyobb zenei robbanásának kellős közepén írták őket. Szerzőit a legnagyobb hatású zenészekként tartja számon a többi zenész. Kivételesen intelligens szövegek, brutálisan tiszta, egyszerű, néhány hangszeres alapok, parádés vokál a nyurga gyerektől. Ennek a számnak a jelentőségéhez képest szinte mindegy, hogy a Rolling Stone szerint a világ legfontosabb 500 számának listáján a top 50-ben van...Csak hogy kontextusba helyezzük, amiről beszélünk.. :)

Bár hónapok óta mozgat, hogy lassan elkezdjek írni a zenéről, ez ma pont nem az a nap. Ma az a nap van, amikor megállapítottam, hogy már én vagyok a retro. Egy jóval 40 évesnél régebbi szám megy egy jóval 20 évesnél régebbi cédén. Mosolyognom kell, hogy lassan velem is ez lesz. Ez van. Hogy 20-25 éves sztorik, meg barátok, meg helyek, meg lassan kollégák. Mennyire tisztán megvan még az a sajnálkozó érzés is, amit az olyan csávók meg a történeteik iránt éreztem, akik az én 22 éves koromban mondogatták ezt. Arra gondoltam akkor, hogy oké, meg minden, de hát szegény öregem, veled aztán ki van baszva keményen, itt állsz 39/42/x évesen, hát persze, értem, kúl, nyilván... Rövidesen 38 leszek. Gondoltam is egy pillanatra, hogy a kurva anyját, de aztán úgy voltam vele, hogy jaaa, hogy akkor viszont ez volt az a nyugodt (és sokszor érthetetlen) magabiztosság, meg elnéző mosoly azok szemében néha, akikről én meg sajnálkozóan gondolkodtam. Ahha. Tehát ami 22 évesen visszavonhatatlanul drámának látszik, annak mégis megvan a rendszere, a fasza oldala, a saját kis világa.

Nyilván minden korosztálynak megvan a zenéje. Színei. Ruhái. Hajai. Hülyesége. Lázadása. Bulija. Dumája. Akár moroghatok is rajta feleslegesen, hogy közben itt van legalább 2-3 fiatal generáció, akinek nincs meg az, hogy gyere be, jöttek norvég teflonok. Baromi rondák. Moralizálhatunk rajta, hogy a Fülig Jimmy és sokszor maga Áts Feri sincs meg, ami meg katasztrófa, és sok morgásban lenne igazság is. De nem ítélkezem, mert majd kitermelik ők is maguk közül a jobbakat, akiknek viszont megvan, aminek meg kell. Sőt megvan egy csomó minden más is. Megvannak az új látásmódok, sok esetben a szűkítetlen fantázia. Hajlamos vagyok azt képviselni, hogy az ambíció látványos mennyiségű kölyökből hiányzik, mégis merem azt remélni, hogy majd valahogy mégis kibújnak közülük a tehetségesek. Ahogy mindig is. Adele 1988-ban született. (Gondoltam is egy pillanatra, hogy a kurva anyját...). És mit mondjak, közöttünk is éppenséggel sok a lusta fasz, vagy a tehetségtelen agyalágyult. Mint ahogy mindenhol, ha jól látom. Ezen a szélességi fokon meg mintha egyenesen castingolnák őket térségileg évente, de ahogy mondani szokták, bassza kutya, ettől mi még csináljuk a dolgunkat.

Csak innen nézve már más a big picture. Igen. Tízévente elveszítjük az ártatlanságunkat. Kár, hogy ennyi mindent meg kell élni. Zseniális, hogy ennyi mindent megélhet egy ember. Néha jó volna egy delete gomb néhány helyre. Máskor meg kétségbeesetten kutatunk egy emlék, egy arc, vagy egy dallam után. Mire ennyi idős leszel, már láttál kirúgást alkalmasint több oldalról is, láttál meggazdagodást és tönkremenést, aztán vagy a jó, vagy a szar oldalán voltál, ha benne voltál egyáltalán. Láttál temetést és esküvőt, valószínűleg valamilyen tragédia, trauma, sokk vagy hasonló már volt a közeledben. Egészségügyileg láttál szintén ezt-azt. Éreztél fizikai, lelki, és szellemi fáradtságot, kimerültséget, effektív fájdalmat. Éreztél remélhetőleg hatalmas, mindent elsöprő boldogságot is. Elértél néhányat az álmok közül. Másokat elfelejtettél útközben. Átmentél néhány dolgon. Vagy ötvenszer voltál életed legnagyobb bulijában. Egy halom dolog lepereg rólad, ami 10-15 éve súlyos probléma volt. Elképzelhető, hogy van olyan az életedben, amit el sem tudtál volna képzelni akár néhány éve. A létezését. A helyet. Vagy hogy ilyen van. Vagy hogy ilyenre is alkalmas vagy. Vagy akár meg tudod oldani. Ki tudod fizetni. Láthatod. Vagy ilyesmi. A súlya, a mennyisége a legjobb és a legrosszabb benne, attól függ, milyen állapotban vagy. Jókor a legjobb, rosszkor a legrosszabb. Gondoltam is egy pillanatra, hogy a kurva anyját...

Azt akarom mondani valójában, hogy bár a variációk száma végtelen, ahogy az amplitúdójuk is, egy fix. A melletted ülőnek is van 2 olyan sztorija, amitől lila lenne a szád. A problémák jellege, hullámzása, fojtó vagy könnyed mivolta valószínűleg megdöbbentően nagy számban azonos abban a környezetben, ahol élsz. Logikusan. Úgyhogy nem kell aggódni. Más is ugyanúgy van vele. Nyomni kell előre az egészet. Tetves egyesével. Tudom. Szerintem is. Akkor sincs jobb. Mert így ez viszont jobb lesz. És akkor odakanyarodunk, ami a lényege volna ennek a mai,  kissé hosszúra nyúlt expozénak - hogy rohadtul kurvára semmi baj sincs azzal, hogy retro volnék. Egészen csecse kis helye van ennek minden szempontból. Hol is hallottam, hogy az tényleg szar, amikor már automatikusan inkább magáznak, de ugyanakkor ez az a pont, ami után viszont jelentősen nagyobb arányban vesznek komolyan...

Remélem meglesz még ez az írás, amikor 57 éves leszek, hogy elolvassam újra, és eldönthessem, hogy vajon onnan nézve pont ugyanolyan bájos, romantikus, egyszerű és kedves-e minden 37 éves élet-halál kérdés, mint amilyennek most érzem és látom a 17 éves élet-halál kérdéseimet. Remélem az.

A blog születésnapjára

Ez most csöpögni fog, nyúlós lesz, és pont olyan, amire normális esetben azt mondanám, hogy fúj b@zmeg. És ez egy tök normális eset...

Mégis azt gondolom, hogy van motiváció bennem arra, hogy egy pillanatra megálljak, és körülnézzek. Ez a blog életem legnehezebb időszakában született. Stressz levezetésének céljával, illetve a kínzó grafomániám kedvéért. Sokat voltam és vagyok egyedül, arra is jó. Meg gondoltam, majd meg tudom mérni, hogy mennyire merek odaállni komolyabb ügyekért, és mennyire vadászom a népszerűséget. Mindkettőből volt sok. Egyik kellemes meglepetés, mert nem hittem eleinte, hogy megosztó témákban is képes leszek. A másik nem meglepetés. A gimnáziumi magyartanáromnak lett igaza, egy jó poénért néha eladom a lelkem. Fel kell ismerni, hogy így van.

A blog fogadtatása teljesen valószerűtlen. Ma 1 éve, hogy az első gondolatokat kitettem. Az eddig megírt kb 35 posztot közel 29.000-szer néztétek meg. Egy év alatt több, mint 600 ember csatlakozott a FB csoporthoz, amiből kétszáz valahány ismerősöm van csak... Száz és száz komment. Néha viták, hálistennek ellenvélemények. Rengeteg röhögés, iszonyatosan sok kedves visszajelzés, bátorítás, tanács, ötlet, kritika. Nehány cikk megjelent máshol is, és asszem megtanultam sok mindent. Még magamról is. Például azt, hogy nem szégyellek akár személyes érzelmeket is kifejezni, vagy megmutatni.

Nemtom továbbra sem, mi a pontos célja a blognak, lettünk egy páran, és számomra nagyon fontos témákban megismertem elképesztő sok véleményt. Erre nem számítottam, arra pláne nem, hogy ezeknek együtt micsoda hatásuk tud lenni.

A további csöpögés elkerülése végett csak meg akarom köszönni, és kész :))

Köszönetképpen (és hogy a lelkem eladása se maradjon el) álljon itt az abszolút kedvenc levelem a Rejtő-könyvek egyik legnagyobb tanárától (pedig alig akad egyáltalán szereplő, aki ne az volna), minden idők legkomolyabb aláírásával, a Piszkos Fred közbelép elejéről:

3. számú levél:

AKAR ÖN VILÁGHÍRŰVÉ LENNI?
AZT SZERETNÉ, HA CSODÁLNÁK ÉS TISZTELNÉK? 

HA MILLIÓK EMLEGETNÉK A NEVÉT?

ÉS HAJLANDÓ ILYESMIÉRT JELENTŐS PÉNZÖSSZEGEKET ÁLDOZNI? 

SZERINTEM EZ EGY NAGY MARHASÁG ÖNTŐL!

Minden tisztelet nélkül
B. KNOX
természetimádó, mormon prédikátor, a Mazdaznan
Egyesület Dalárdájának baritonistája.

Fogyatékkal élünk mind

Úgy tűnik, mostanában a komolyabb témák jönnek szembe. Talán az az időszak van, amikor inkább gondolkodni, elmélyülni, meg szembenézni kell. Kellene, úgy értem. Rettenetes érzés, hogy akármennyire próbálom magam izolálni a hírektől, szinte hetente jut az agyamba egy olyan hír, amit nem akarok hallani, tudni, érezni. Nem akarom sem a benne érintettek fájdalmát, sem a hozzá kapcsolódó égbekiáltó igazságtalanság érzését, és nem akarom leginkább azt a maró szégyent, amit én érzek mindazok helyett, akiknek kéne. Most a fogyatékkal élők általános helyzetére világított rá sokadszor ez a szilvásváradi-bélapátfalvi eset (aki véletlenül nem látta, röviden annyi történt, hogy a helyi képviselő-testület közölte első körben, hogy nem kér az értelmi fogyatékosokból, azokat ne költöztessék a városba, mert szükség nincs rájuk, plusz ezek az emberek "nem egy szép látvány, ahogy egymás kezét fogva mennek fel-alá", bővebben itt lehet olvasni a témáról), és most már nem is akarom visszafojtani az ezzel kapcsolatos elkeseredettségemet, de leginkább szomorúságomat. Talán itt kell leírni, hogy ez a poszt több, mint egy hete hever itt, 98%-ban megírtam, felpántlikáztam szépen. Aztán nem tettem ki, mert meg kellett várni, amíg az indulat/szomorúság, a düh/mondanivaló arányok elmozdulnak a vállalható mezőbe, és tartósan ott is maradnak. Ez mostanra megtörtént...

Kezdjük mindenképpen azzal, hogy nem, ismétlem NEM politikai állásfoglalást kívánok tenni. Az csak egy borzalmas, elátkozott hozzávalója ennek az egésznek, ami itt történik. A véleményem sajnos még annál is lesújtóbb, mint hogy le tudjam egyszerűsíteni korrupt, közönyös, önző és undorító politikusokra.

És akkor itt tartsunk is egy rövid kitérőt, hogy tisztázzak valamit, ami számomra nagyon fontos. Annak ellenére (vagy pont azért), mert alapvetően egy könnyed, viccelődős pali vagyok, én ezeket a kirohanásokat nem csak úgy lendületből és indulatból írom. Speciel halálosan komolyan gondolom azt, hogy a magamfajta értelmiségi környezetben felnőtt és ott élő/mozgó arcoknak annyival több és nagyobb a felelősségük pl. ezekben a témákban, hogy nem, nem ér kussolni. Ha mi sem mondjuk el, akkor ki fogja? Meg kell szólalni, oda kell menni, jelentkezni kell a témában konkrét állásfoglalással. A közöny itt is elfogadása a mocsoknak. És még valami a hangról, a hangnemről, az indulatról. A törődés, az empátia, a szimpátia, az adott ügy mellett kiállás nem megy mindig simogatós hangon. Nem megy mindig mosolyogva, és nem mindig az eltartott kisujj verzió vezet a célhoz. Hónapok óta érlelek egy hasonlóan indulatos posztot a komplett magyar értelmiség általános morális felelősségének szétcincálásával kapcsolatban. Hogy nekik, nekünk mekkora a szerepünk abban, hogy ilyen talaját veszített erkölcsi nulla lett ez az ország. Sajnos nagyobb, mint azt bevalljuk magunknak. Sajnos és hála istennek, kedves barátaim, nekünk a felelősségünk is több abban, hogy ez egy ilyen mindent negligáló, mindennel szemben közönyös, vállvonogatós egy nép lett mostanra - bevalljuk vagy sem, így van. Nem, nem érdekel, korábban milyen volt. Nem, nem érdekel sem az ezerév, sem a balsors, sem az elmúltnyolcév, sem a dehátafidesz. Itt nem. Nem fog megint mindenki a túloldalra mutogatni, miközben ő maga adott esetben egy kurva szendvicset nem kent meg 25 év alatt, amit levitt a sarokra és odaadott egy ismeretlennek, akiről mindössze annyit tudott, hogy valszeg éhes. Nincs mire büszkének lenni. Na erről szól ez a poszt. Akit zavar, most klikkeljen. Többiekkel gyerünk vissza a témánkhoz...

Nem szeretnék a rendszerváltás előtti időkre visszanyúlni, mert az alapvetésem az, hogy az ország szinte teljes jelenlegi lelki és morális állapotát a '90-es évek eleji reménykedés határozta, és a mostani kiábrándultság határozza meg. Meg azt is gondolom, hogy ezen problémák 95%-át 25 év alatt meg kell volna tudni oldani, ha a szándék a helyén lett volna. Meg lássuk be, akik akkor általános iskolás gyerekek voltunk, ma már szülők vagyunk 40 körül, úgyhogy nekem ne magyarázza meg senki, mire nem volt elég idő.

Nem sikerült elsajátítani 25 év alatt, hogy vannak süket, vak, kerekes székes, és 100 egyéb más módon sérült emberek, akik a szüleink, a tesóink, a gyerekeink, a barátaink. Sajnos ebben az országban szó nélkül alakulhatott és maradhatott úgy, hogy ezek az emberek kitaszított, kvázi megszégyenített tagjai a társadalomnak. Igazából durvábban bánunk velük, mint a bűnözőkkel, hisz a körülményeik nagy átlagban hasonlóak, csak hát ők ugyebár nem követtek el semmit azon kívül, hogy van pofájuk fogyatékkal élni. Az megvan, hogy a 2010-es évekre (!!!) lett egyáltalán ciki rokkant helyre állni? És az, hogy a 2 millió lakosú Budapesten a Vakok Intézete mellett sípol a lámpa a zebrán, de csak ott? A vakok sehol máshol nem járkálnak? Magyarországon a mai napig szinte minden új járda úgy épül meg, hogy az nem sülyesztett a sarkán. A mai napig nincs átalakítva minden állami intézmény akadálymentesre. Ahogy mifelénk lekonyult füllel mondani szoktuk, annyira vagyunk Nyugat, hogy megvannak a jogszabályok, amik ezeket kötelezővé teszik, és annyira vagyunk Balkán, hogy baszunk rájuk. Nincs Braille-írás, nincs hangjelzés, nincs jelnyelv mindenhol. Lehet, hogy kötelező lenne, és van is, csak én nem látom? Nem fér be az ajtón a kerekes székkel, nem tud felszállni a buszra, meg hogy erről egyáltalán beszélni kell...Megszakad a szívem, hogy emberek állatok módjára élnek bezsúfolva eldugott vidéki nyomortanyákon. Pláne, hogy erre van EU forrás, és mi nem csinnadrattával, büszkén építjük nekik a lakásokat, sőt. Szívünk szerint elkergetnénk őket.  Sérült emberek éheznek, meg 15 emberre jut egy WC? Vannak olyan emberek, akik ellopnak olyan közpénzeket, amiket sérült emberek életkörülményei javítására kellene/lehetne fordítani? Oké, nem vagyok naív, éhező gyerektől hajléktalanig, műtéti lábadozótól halottig mindenkitől mindent lopnak. De azért legalább néha írjuk már le, hogy aki ilyet csinál, az remélem wc papír lesz következő életében...

Hány és hány példát kell hoznunk, ami mutatja, hogy ez igazából nem is gond? Hogy ez az ország többi problémájához képest valójában nem hogy megoldhatatlan, de még súlyos gondot sem kellene, hogy okozzon? Főleg nem 25 év távlatában? Nekünk meg komolyan ez a szintünk?  Lehetne ez szomorúbb, de komolyan? Hogyan lehetne még ennél is rosszabb a sérült embernek ebben az országban? Na az a meredek gondolat, mi?

El se kezdd a kivételeket sorolni,  az embereket, a szervezeteket, az emberfeletti küzdelmet, a verejtéket, a könnyeket. Tudom. Van jó példa. Talán nem is kevés. De ameddig ilyen hírek átmennek gond nélkül anélkül, hogy az egész banda repülne, addig én a magam részéről zihálok a szégyentől. Amíg minden további nélkül élünk úgy, mintha mindenki látna, és hallana, addig kipirul az arcom a tehetetlen rettenettől. Ameddig az értelmi fogyatékos embert az átlag magyar összekeveri az őrülttel, addig itt nem történt egy kapavágás sem az ügyben. Ameddig az értelmi és fizikai fogyatékkal élők családjainak túlnyomó többsége létfenntartásért küzd, vagy egyáltalán nem tudja ellátni a sérült családtagot, akit ezért intézeti körülmények közé kénytelen (!!) adni, hogy ne haljon éhen az egész család, addig itt nem lehet eredményekről beszélni. Ameddig ugyanezek az emberek gyakorlatilag a társadalom perifériáján élnek menthetetlenül, általánosan elfogadjuk az ő diszkriminációjukat boltban és állásinterjún, mindenfajta szociális háló nélkül hagyjuk őket lógva a tehetetlenségükben, addig itt kérem ne puszilja a bicepszét az összes csinos-fiú a kampányokban minden oldalon, lehetőleg.

Végezetül kissé lenyugodva hadd mutassam be ezt a 6 éves kisfiút. Előre is elnézést kérek érte, amiért ő sem 'túl szép látvány', dehát ő autista. Azért is elnézést kérek, hogy háromszor is meg kellett hallgatnia ezt a dalt élete során, mielőtt ebben a szerény minőségben képessé vált visszaadni. Amíg szól a dala, esetleg érdemes elgondolkodni azon, hogy a megfelelő támogatás, és a megfelelő hónalj alá tett megfelelő kéz mit csinál a fogyatékkal élő emberrel. Mifelénk csodának hívjuk az ilyet. Ragyogó arcú tündéri kis csodának... :)

A libabőr szótári alakja

Végre találtam egy videót, ami megmagyarázza azoknak, akik nem értik, miért bálványozzuk ezt a kort, ezt a nőt, ezt a vibe-ot olyan sokan. Fura módon ebben a 45 percben mintha esszenciáját kapnánk mindennek. Jó és rossz részét is, látványos és érdekes oldalát is.

Olyan, mintha egy díszletből, egy megrendezett plasztik valóságból hirtelen ablak nyílna egy rég elfeledett világra, ahol a dolgok még igaziak, és kurvára egyszerűek voltak. Ahol egy csomó "apróság" másképpen volt, és ettől az egész olyan élő, olyan zseniális, hogy ha némítva néznéd, akkor is lenyűgözve. Így persze, hogy közben a nő úgy énekel, ahogy, így meg egy parallel universe.

Micsoda kor az, ahol a szupersztár sem robot, meg földöntúli érinthetetlen isten. Simán rágyújt aztán sétálgat a backstage-ben. Micsoda? A közönségen keresztül jön be a színpadra. Arra  a színpadra, ahol szintén ülnek nézők. El tudod képzelni azt a néhány embert, akik most 70+os nyugdíjasok, és van egy olyan emlékük az életben, hogy a '68-as Aretha Franklin koncin a zongora MELLETT ültem a színpadon?! Az mondjuk nagyjából mennyire brutális mai szemmel? Figyeld a közönséget, ahogy megőrül. Figyeld, hogy milyen "security" rak rendet. Figyeld, hogy a csávó az első szám után elveszi a mikrofont a művésznőtől (!!), bemondja, hogy befejeztétek a dobálást, és simán megy tovább a koncert :)) Figyeld meg, hogy Aretha Franklin a 3-4. szám után közli, hogy na, most már (!) jó közönség vagytok :)) Az mekkora duma már?

Most azt hagyjuk, hogy mindeközben olyan hangulat van, hogy a karmester táncol a színpadon, a nő egyik legendát énekli a másik után. Most azt hagyjuk, hogy 45 évvel ezelőtt rögzített felvételen olyan tisztán stúdió minőségben énekel a csaj, hogy azonnal megérted, miért ő a tankönyv ebben a műfajban. Most azt hagyjuk, hogy a világ összes X-faktora az elmúlt 15 évben nem termelt ki talán egy olyat sem, aki itt az egyik névtelen vokalista.. :) Ja, és azt is hagyjuk, mindezt olyan helyszíni technikával, meg stábbal, hogy nem ám 400 hangmérnök modulálja/tisztítja/javítja real time a hamiska hangokat, meg millió dolláros teknika nyomatja a bugit mindenki helyett - itt bammeg takkra nyomta mindenki. 

És sem az énekesnő nem fél, hogy élőben felfalják a színpadon az őrjöngő népek, sem nem kell vizesárkot tenni körbe, sem nincs terroristaveszély - hát ezért pótolhatatlan ez a kor. Mert akinek ekkor volt szabadság az életében (Hegyeshalom túloldalától kezdve) annak olyan szabadsága volt, hogy azt itt sem akkor, sem most elképzelni nem tudjuk. De hátborzongató látni, és érezni minden képkockán. 

Lenyűgöző az egész kisfilm. Lenyűgöz, hogy minden manír nélkül, megdöbbentő tehetséggel micsoda hangulatú bulikat nyomtak ebben a korszakban. És bele se gondolok, hogy kik nyomatták éppen ekkor a szomszéd klubban... És senki se share-el, lájkol, twittel baszki, hanem ott van a jelenben és csak ott van, és megéli az utánozhatatlan pillanatot teljes valóságában, és kurvára semmi, de semmi mással nem foglalkozik. Na ez az, ami amúgy utánozhatatlanná is teszi az egészet. Meg persze a pici, csúnyácska zseni, aki a színpad közepén a legszebb, legelképesztőbb tanár evör.

A '68-as amsterdami koncert:

Welcome to Disneyland

Mai 'Idegenszívű hazudozás a honfitársainkról' rovatunkban egy fiktív magyar családot mutatunk be egy érdekes helyzetben. Volna rá igény, hogy mögé tegyünk némi morális felhangot arról, hogy a viselkedéskultúrájuk mennyiben tükrözi a nagy magyar micsodát, de egyrészt ma annyira elvetemültek vagyunk, hogy erre szarunk, másrészt megelégedünk azzal, hogy szerintünk a nem fiktív olvasó majd felismeri az adott életképet a maga egyszerű szépségében, és értékeli azt szája íze szerint. Avagy nem. 

Teljesen fiktív főhősünk Gyula, 44 éves sikeres építőipari vállalkozó, aki családjával a napfényes Kalifornia minden bizonnyal egyik legvonzóbb turistahelyszínének, a kellőképpen csodálatos Disneylandnek mértani közepén áll a derékszögben is kellemet adó napsugarak fényében. A majdnem eredeti Ray-Ban kiadja az arcéleket, a stílusra kényes gazda ízlését dicsérve az ujjatlan felsőruházati divatcikk színéhez is passzol, mi több, a kistérségben igen népszerű felesége, Amanda felújított keblein feszülő ún. toppal is hangulatos harmóniát teremt. Elképzelt családunkban egy kábé tizenhárom éves fiú, és egy valamelyest idősebb leánygyermek nevelkedik a kölcsönös tisztelet, megbecsülés, és szeretet jegyében. Hölgyeken papucs és igény szerint bokalánc, urakon könnyű nájki. Tinédzseren lázadópirszing, anya dekoltázsán delfin, csípőjén rózsa. Apán övtáska, a családban egyedül a kisfiú nem szedi a szemöldökét.

- Apaa, felülhetünk a Némós tengeralattjáróra?

- Maraggyámos' magadnak egy kicsit Kevin, jó? Most jöttél le a tojsztoris lövöldözős faszomságról, most csihadol. Cuki, nem iszunk egy sört végre? Leszáll a tököm ebben a melegben.

- Dehogynem. Kicsim, hozol nekünk két olyan kék sört? Valami Miller asszem.

- De anyaa, én nem akarok.

- Indítózzál hirtelen, kislányom, te tanulsz angolul, gyakoroljad. Ezt még én is el tudnám mondani, tú bír, aszt' csá. Vidd az öcsédet is, vegyetek fagyit is magatoknak.

Alig néhány lépés távolságra jutnak az ennivaló kis csemeték, amikor Gyula háta mögül a semmiből előkerül a Park egyik fotósa, hogy feltegye aznap hétszáztizenhatodszor a "Can I take a photo of you two? (készíthetek Önökről egy képet?)" kérdést. - Vat iz? A faszomat akar ez? indítja a párbeszédet a családfő, amire a rémült és elvékonyodottan selypegő 'Honnan tudjam Maci?' segítség érkezik a mindig felkészült Amandától. Nem tudhatják, hogy a fotós olyan felkészítő tréningen vett részt, hogy ezt a mondatot akkor is el tudná mondani, ha közben egy grizzly tépné le a fejét egy hurrikánban, így a kérdés bizony elhangzik ismét. Hozzá kell tenni, azt viszont a fotós felejti el, hogy a képzés távolról sem maga az élet, ugyebár? Évekkel később is önkéntelenül tépi foggal a körömágyát, ha eszébe jut az a gigantikus lapátkéz, ami hirtelen nyújtott mutatóujjal az orrától kettő centire áll meg, miközben egy öblös hang valami lefolyóból ismerős szaggal együtt röffenti az arcüregébe egy túlvilágian ismeretlen nyelven lassan, tagoltan, hogy mííí-aaa-picsááát-akaaarsz-tőőőlüüünk-geccíííí? Thank you Sir, hebegi, de a 239. oldalon található 'Good bye smile' felettébb gyatrán sikerül.

- Mmmm, nagyon szexi, amikor ideges vagy, Macíí..

- Najóvan, Amanda, te viszont ne basszál itt a tér közepén léccives. Ott jönnek a kölykök.

Ruganyos léptekkel indul tovább a család ezen a világ legboldogabb helyén. Fröcskölős lecsúszós, villogós ide-oda dőlős, 'totál dili' lézerfényes és olyan hullámvasút után, amit 'el se hinne a suttyója otthon, mi anya?' befordítja őket a korgó gyomor az egyik elhanyagolhatóan kicsi, mintegy 900 főt befogadni képes

étterembe. A kis Kevin éppenséggel határtalanul boldog, amiért meglepetésére a "nagy" kólát egy 4 literes vödörben kapja meg, a nővérében azonban láthatóan zavart kelt a fitness salátára rálocsolt másfél deci juharszirup. Apamaci cseppet sem hagyja magát megkavarni, ugyanis ő már látott emberes adagot a Taplónál a grillen, meg a faternál is a hátsó kertben. Talán az ingyen szószok tömeges elmarkolása vonhatta el a figyelmét, vagy a nagyszerű utódok váratlan gyűjtőszenvedélye a Goofy-s kéztörlők iránt. Nem tudni, hol csúszott meg a rendelés, de tény a tény, hogy a 'giant' kérdésre szükségtelen volt bólogatni. A három félkilós húsdarab, négy-hat deci ketchup és megrázó mennyiségű hagyma mellett egyetlen burgerben megköveteli a figyelmet. Felhörren a lelátón edzett torok ismét:

- Figyeld má mit ad a néger! Szenkjú baszod, ti normálisak vagytok?

- Sss, apa, azt értik! Iszonyú ciki!!!

- Egyrészt nekem ne sissegjél, kislányom, mert betakarlak fonákkal, értem? Másrészt mit ért az amcsi gyerek? Hogy baszod? Hülye vagy te?

- Nem azt apa, hanem a másikat. Hogy fekete tudod.

- A négert? Honnan a kurva anyámból értené? Tud magyarul?!

- Neem, azt a szót megértik, ne mondd már ki többet.

- Jóvammá. Fizessünk. Itt van szauzend dollár, oké bráder?

- Excuse me Sir?

- Ja nem. Hundert.

- Hándred, apa.

- Kuss, intézkedem.

- Szerintem már tök jól mondod angolul Macíí.

- Neked is kuss, Amanda. Egyetek gyorsan, mert még 14 percig olcsóbb a kínai leves, és a Mai Tai koktél. Azonkívül zárásig már csak 7 óra 43 perc van, addig mindenre fel kell ülnünk, amire csak bírunk. Úgy egyél Kevin kisfiam, hogy egy óra múlva felmegyünk az Indiana Jones-os hullámvasút kaland-miafaszomra, és ha kihányod az ebédet, vacsoráig éhezel. Anita, te meg fejezd be a fintorgást. Elhozlak Amerikába a kibaszott világ legjobb helyére, és egész nap puffogsz. Nem adom vissza a mobilodat, mert azt a rómingot apád nem fizeti ki mégeccer, akkor eladlak olaszba táncolni. Egyetek. Siessünk. Még egy csomó helyen kell kurvajól éreznünk magunkat.

Az emberi jogok vége

Ezúttal előre ki merem jelenteni, hogy sem történelmileg, sem jogilag, sem politikailag nem leszek és nem is akarok korrekt lenni. Ki merem jelenteni, hogy most nemhogy vicces-jópofa nem leszek, hanem kivételesen faszán indulatból írok. Kiengedem ma, mert ez a blog végtére is azért indult, hogy kifújjam magam időnként. Egy mai cikk megnyomott bennem egy több, mint 10 éves gombot, úgyhogy előre is elnézést kérek, brutális leszek.

Alapvetően ugyebár liberális értékeket valló demokrata alaknak tartom magam, és bár úgy gondolom, hogy a nagyvárosi társadalomban nincsen ember, aki tényleg minden előítélettől mentes volna, szeretem azzal lőni magam, hogy nekem nincsenek előítéleteim. Sőt, szeretek törekedni rá, hogy ne legyenek.

Ugyanakkor van egy témakör, ami olyan mértéktelen indulatot vált ki belőlem minden esetben, hogy magam is meglepődöm. Erről szeretnék ma írni. Még elöljáróban hozzá kell tennem, hogy a sors egy olyan baráti társasággal áldott meg, amelyben rajtam kívül mintegy 10-12 ügyvéd van (hehh, az egyetemi évek), azaz elég sok 'szakvélemény' árnyalja az alábbi véleményemet, ami minden jogász, liberalizmus és szelídség ellenére sem volt képes megbocsátóbbá, vagy puhábbá válni az évek alatt. Amióta apa lettem, azóta meg csak keményedett...

Ez pedig az a terület, ahol szerintem a demokrácia csődöt mond (kövezzenek meg). És itt, ezen a ponton hívom fel újra a figyelmet arra, hogy a téma maximálisan szörnyű, és felkavaró lesz. Az a terület, ahol emberi élőlények azzal foglalkoznak, hogy gyerekeket rabolnak el. Azért rabolják el őket, mert a/ bekábítószerezve prostitúcióra kényszerítik őket, b/ rabszolgaként dolgoztatják őket, c/ szabályos vágóhídi körülmények között kivégzik, feldarabolják őket, majd a megfelelő szerveket eladják a feketepiacon, d/ mindenféle beteg, ocsmány állatok szexuális aberrációinak kielégítésére használják őket. Figyelem, a/ és d/ nem ugyanaz minden esetben.

Kérem szépen. Nekem ne jöjjön senki a nemzetközi joggal. Nekem ne jöjjön senki bürokráciával (!!!), elhúzódó perekkel, és főleg ne jöjjön nekem senki azzal, hogy ezeknek is vannak emberi jogaik. Szándékosan demagóg módon szeretném azt kérdezni, hogy a bangladesi árvaházakból frankó árfolyamon értékesített gyerekek emberi jogai hol vannak? Szeretném azt kérdezni, hogy abban a római (!!!) óvodában, ahonnan a tizenéve kipattant botrány szerint az egyik óvónő ebédszünetben a kicsiket a téren szemben lévő ház pincéjébe hordta megerőszakolni az úri közönségnek, ott hol voltak a gyerekek jogai? Szeretném kérdezni, hogy az évekig pincékbe zárt, kínzott, gyilkolt gyerekek jogai hol vannak? Szeretném kérdezni, hogy ha nemzetközi egyezmények vannak mindenre, akkor ebben miért nem tudnak felnőtt emberek (többségükben maguk is szülők) megállapodni, hogy na srácok, ez innentől NINCSEN?!

Ha minden az úgynevezett jogalkotáson és joggyakorlaton múlik, akkor nem lehet olyan nemzetközi törvényt, törvényeket alkotni, amely szerint a gyermekek elleni ilyen mértéktelenül durva és embertelen bűncselekmények egy teljesen más törvénykönyv szerinti elbírálás alá esnek? Értem én a korrupciót, a jog következetlenségét, értem azt, hogy a nemzetközi szabályozásokat nehéz harmonizálni, de olyat valamiért nem hallok, hogy az ENSZ elit kommandókat finanszírozna, amelyek válogatás nélkül fejbe lövik tettenérés esetén az ilyeneket. Guantanamóról hallok. De hogy hasonlóan embertelen körülmények között sínylődnének egy nemzetközi egyezmény alapján az ilyen emberi szörnyek, nem annyira hallok. (biztos van ázsiai ország, ahol fejbe lövik ezeket, meg olyan is, ahol megkínozzák, de egységes, a teljes civilizációra érvényes szabályozás nincs. Leszarom, miért nincs. Nincs) Nem annyira veszem észre, hogy mértéktelenül durva szankciókkal sújtanák ezt a fajta bűnözést. Nem annyira van tele a sajtó azzal, hogy kegyelmet kérne az amstetteni rém, mert a bűncselekményéért járó kasztrálás, a napi 16 óra kényszermunka, a nyilvános heti korbácsolás, vagy a többi, tetteivel harmonizáló büntetés sok volna a lelkének. Ülni egy légkondicionált börtönben akármeddig voltaképpen semmi ezeknek. Értem a bezártságot, biztos őrjítő. Értem a kilátástalanságot, nyilván nehéz. De nem hasonlítható ahhoz, ha ugyanilyen kilátástalan helyzetben hetente megerőszakol a fogva tartód, ha terhes leszel a hasadon ugrál, éheztet, megaláz, gyötör, és társai.

Még kevésbé hasonlítható azokhoz a szülőkhöz, akiknek azzal kell együtt élni, hogy a gyerekükből a piacon nem értékesíthető alkatrészeket egy garázsban találták meg. Vagy soha nem találtak semmit, a gyerek eltűnt örökre, és soha nem mondja senki még azt sem, hogy meghalt. Mert akkor legalább az van. Nem hasonlítható semmilyen, ma kiszabható büntetés azzal a torokszorító, velőtrázó kínnal, amit ezek a családok, és pláne azok a gyerekek (!!!) akár csak fél nap alatt, amíg még élnek, átélnek.

A demokrácia és az emberi jogok a normális emberek normális társadalmi helyzeteire vannak kitalálva. Parkolócédula, áfa, ingatlan, munka. Jössz-mész, teszed a dolgod, ismered a határokat. Nem szarsz az utcára, nem lopsz a boltból. Így is van jól. Legyen is így, nem is kérdés.

Én csak azt nem értem morális alapon, hogy akik ilyen elképzelhetetlenül szarnak az együttélés, és az emberi jogok minden részére, azoknak vice versa miért jár mégis mindez? Persze, ártatlanság vélelme, meg előbb bizonyítsák be, meg minden. De kérem. Akit pedofílián kapnak?! Ahol kerek perec bebizonyosodik? Legalább azokban az esetekben, legalább abban a kevésben, ahol minden kétséget kizáróan vallomás, és minden egyéb bizonyítja, hogy megtörtént a szörnyűség, ott miért nem lehet olyan büntetést kiszabni, aminek TÉNYLEG van elrettentő hatása? Úgy értem, a halálbüntetés nem az.

Erre találtam ki a Sziget-elméletet. Egy olyan helyet, ami mondjuk az Indiai-óceán egyik szigetén kerül berendezésre. Következő lakott terület 2000 km minden irányban. A szomszéd szigeten állomásozik egy ENSZ által finanszírozott hadihajó. A sziget egyirányú utca, akit itt letesznek, itt marad, itt fog meghalni.

Kaptok vetőmagot, haszonállatot, vizet. Felszerelést, kést, kötelet, mindent, ami kell. Az a szabály, hogy aki úszva 50 méternél messzebb megy a szigettől, éles lőszerrel golyót kap. Aki bármilyen vízi járművet épít, golyót kap. Aki a szigeten marad, nem kap golyót. Az a másik szabály, hogy nincs szabály és nincs törvény a szigeten. Itt lehet egymást megerőszakolni, pincébe zárni, megenni, feldarabolni. Lehet egymást terrorizálni, és amit akartok, gyerekek. Adjátok el egymást, szervezzetek bandát, szúrjátok ki egymás szemét, ami eszetekbe jut. És rettegjetek egymástól. Rettegjetek attól, hogy kiket hozunk még ide holnap, vagy azután, akik még nálatok is erősebbek, kegyetlenebbek, embertelenebbek. Rettegjetek egész további szarházi életetek minden egyes percében. Ha esetleg nem tetszik, van kötél és pálmafa - tök szabályos.

Az ide vonatkozó bíróság minden tagja cserélődjön évente. Essen át átvilágításon. Akit ezen a bíróságon korrupción kapnak, azonnal menjen a szigetre. Akit a hadihajón esetleg, azt dettó.

És a világ minden részén minden mocsok állat tudjon róla. Írja meg a sajtó, hogy létezik egy ilyen hely, ahonnan nincs visszaút. Létezzen egy hely, ahol a bejáratnál elfogynak az emberi jogok, mert te a tetteiddel bizonyítottad, hogy önként lemondasz róluk. Neked nem kellett az a rendszer, ezért a rendszer sem ad neked emberi jogokat. Legyen egy hely, ami annyira félelmetes, borzalmas, iszonyú, és elképzelhetetlen, mint a tetteitek, ami miatt ide kerültetek.

És a normális embernek nem kell félnie. Ő sosem kerül veszélybe, hogy ide kerül esetleg. Mert ahhoz gyerekeket kell bántani. Semmi más bűncselekményt nem sorolnék ide, pedig van még sok iszonyú dolog. De megelégednék azzal, hogy ha ezt az egyetlen dolgot, a gyermekeink védelmét egy olyan szisztéma látná el, ami képes arra, hogy hasonlóan fokozhatatlan és tartós fájdalmat okozzon az elkövetőknek, mint amit az áldozatoknak, és a hozzátartozóiknak kell elviselniük

Hiszem, hogy segítene. Hiszem, hogy lenne olyan bűnöző, akinek megállna a kés és a láncfűrész a mocskos kezében. És akkor máris előrébb lennénk. A gyerekeink szintúgy.