Nélküled üres a Place Pigalle - Üzenet Hajdú Petinek

Szevasz Peti,

Ne haragudj már a közvetlen stílusért, de olyan gyakori vendég vagy a nappalinkban, hogy be merem vallani, én így szoktam neked köszönni, amikor te beköszönsz a képernyőn. Annyi szép pillanatot éltünk át együtt, hogy én nem tudlak nem tegezni. Remélem megbocsátod annak ellenére, hogy ismeretségünk ilyen egyoldalú.

A tátongó űrben, amelyet oktalan és hirtelen távozásod okozott a mainstream médiából, nem találom a nyugalmam. Nem szokásom híres embereknek írogatni, meg üzengetni, de veled és ebben az esetben kivételt teszek, mert annyira felháborít, amit veled tettek. Miért, Péter, hogyan és miképpen történhetett ez? A műsoraid egytől-egyig a szórakoztatás és a minőségi tartalom, a valós, értéket képviselő mondanivaló egyedi keverékét adták. Azok a megrendítő vallomások, emberi sorsok és őrületes drámák, amiket ezek az egyperces és ötforintos sztárok elmeséltek nálad. Egyáltalán a vendégek, az a képesség és igényesség a részedről, hogy kizárólag olyan beszélgető-partnereket hívtál meg bármikor, bármelyik műsorodba, akitől tanulni lehet és kell, csupa értékes, komolyan vehető, életével is követendő példát mutató ember. Önmagában azt is őrületes elképzelni, hány és hány millió embernek adtál így akár életre szóló tanítást, útravalót, Péter, valamit, amitől jobb lesz a kis életünk, amitől talán mi magunk is jobb emberré válhatunk, hogy téged, és a kivételes partnereidet nézhettük.

Fogalmam sincs, milyen fogást és kifogást találhattak rajtad és veled szemben. Hogy ki és milyen alapon kezdhette ki a gyönyörű, lehengerlő új műsorodat - el nem tudom képzelni. Annyira egyedi vagy. Ezen a bulváros talk-shown belül a legnagyobbak közé emelkedtél, egyedülálló módon úgy, hogy a műfaj sémáit, sablonjait mindvégig okosan elkerülve kizárólag saját ötletekre, saját megoldásokra építettél. Az a kendőzetlen, tiszta, egyenes érdeklődés a szemedben minden vendéged iránt. Nem véletlenül beszélik, hogy ahogy neked megnyíltak, nem nyíltak meg úgy senkinek, Péter. Az együttérzés, a beleérzés, egyáltalán bármilyen érzés képességének ilyen esszenciája, barátom (talán mondhatom ezt), elismerésem, de komolyan. A mélységes mély bölcsesség a szavaid mögött, a lenyűgöző tudás, ami megnyilvánul minden mondatodban. A választékos, intelligens fogalmazás, a nyelvünk ilyen magas szintű használata minden szituációban, következetesen, készség szinten, nos, nem akármilyen előképzettségről, tanulás iránti tiszteletről és alázatról, a tudásszomj iránti kérlelhetetlenségről tanúskodik. Hogy aztán másodpercekkel később lecsapj egy legendás Hajdú-féle szikrázó kis félmondattal, gyorsan közbeszúrt finom kis poénnal.

Érthetetlen. Az egész karriered a megkérdőjelezhetetlen szakmai alapokra helyezett szorgalom, alázat, munkával szerzett dicsőség példázata. A méltatlan alkuk, a méltánytalan előnyök, az érdemtelenül szerzett haszon ilyen zsigeri taszítása - ugyan rajtad kívül ki mondhatja el még magáról ebben a szakmában? Ezért szúrhattad valaki, vagy valakik szemét. Abban a romlott szakmában elirigyelték a sikeredet. A gyönyörűen, mintaszerűen, önerőből felépített életedet irigyelték, én tudom. Az igaz szerelemben fogant, páratlanul tiszta házasságodat, amelyik gondolom arra ment rá, hogy szétizgultad, szétstresszelted magad. Nem tudtál önmagad lenni a családod számára az iszonyú terheid miatt. És ahogy megérezték az átmeneti gyengeséget az ellenségeid, az irigyeid, köréd gyűltek, hátba szúrtak, miután meggyötörtek.

Pedig csak hagyniuk kellett volna téged alkotni. Hát rád kellett nézni abban az új műsorban, a Showtime-ban is. Ahogy elnevetgéltél a gyerekekkel, mennyire magától értetődő volt a viselkedésed, a gesztusaid a kicsik között, mennyire természetes közeged, hogy gyerekek között vagy, mennyire látszik, hogy rengeteg időt töltesz közöttük. Milyen laza volt, ahogy spontán táncolni kezdtél átvezetésként két geg, két jelenet közt, vagy amilyen egyéni sármot vinni tudtál az egészbe. Hogy gyűlöltem azt a kommentelőt, aki azt írta erre a neten, hogy ja pont mintha Kelemen Anna József Attilát szavalna. Barmok ezek, Péter, lelketlen állatok. Ezek megtámadtak, ezek kipécéztek téged az életben és a neten. A sajtóban és az utcán. Én - nem kérkedem, csak biztos jólesik érezned, hogy van aki kiáll melletted - én Peti megszakítottam egy több éves barátságot, mert valaki azt mondta, hogy olyan ez a bumfordi fickó ebben a roskadásig rakott százmilliós díszletben, meg főleg ebben a laza jópasi szerepben, mintha a Hattyúk tavában a főszereplő Csuja Imre lenne. Én meghúztam a határt, én azt mondtam, mindent nem lehet a Petivel. A mocskolódásnak is kell egy határt szabni. Ha így mentek neked, én arra ugrottam. Meg ha Katát üzletasszonyozták, de gúnnyal, érted, hogy mondom. Na arra habzott a szám, de komolyan, egy családanyáról beszélnek, az isten szerelmére, hát már semmit sem szent?

Száz szónak is egy a vége. Hiányzol a nagy tévékből, a legnagyobbak között a helyed. Méltatlan ez a csatorna, méltatlan, hogy elvették a műsorod nevét, kisemmiztek, hogy félreállítottak. Én mögé látok a függönynek, én olvasok a sorok között, itt valami nemtelen médialeszámolás történt, és én üzenni akartam neked, hogy melletted állunk, sokan vagyunk, kitartunk melletted, és akárki akármit mond, nekünk te vagy a sztárunk, te vagy a Petink, te vagy a showman-ünk. Hajrá Peti!

A férfiöltözőben

Mennyiszer akartam már erről írni! Micsoda egy hely ez, komolyan. Még aki soha nem figyel oda a többiekre, az is el tud mesélni néhány vicces történetet. Hát még aki figyel...

A férfiöltöző egyfajta lenyomata a férfiak szociális állapotának, viselkedési mintáinak és kultúrájának, tulajdonképpen egy kis központ, egy metszet. Nemtől függetlenül ugye egyrészről az öltöző azért lesz izgalmas, mert mindannyian jobbára otthon, intim körülmények között tanult dolgokat csinálunk nyilvánosan (öltözünk, vetkőzünk, zuhanyzunk, wc-re megyünk, törülközünk, stb), idegenek között, másrészt nagyon sok esetben nem egyedül megyünk, és fentieket még valakivel beszélgetés közben is csináljuk. Általában egy korosztályon túl mindezek automatizmusként működnek, azaz megfigyelhető egy ember alapjelleméből néhány igen egyszerű, de nagyon fontos dolog. És én szeretek azzal szórakozni, hogy emberekről össze tudok rakni egy olyan képet is, amit adott esetben nem feltétlenül akartak megmutatni, csak elárulják magukat - olyan sokszor.

Az olyan sztereotípiák például tökéletesen működnek élőben, hogy a tinik sok meztelen ember között szégyenlőssé válnak, és ez tízévente lazul egyet. Így a huszonévesek már magabiztosan közlekednek törülközőben, a harmincasoktól felfelé pedig elkezdenek a férfiak szarni mindenre, és összevissza meztelenül közlekednek, meg egy szál brében állnak a hajszárító alatt, miközben sztoriznak valamit a haverjukkal, aki épp öltözik. Az emberek apróságokkal mutatják meg, kik ők igazából.

Most nem arról beszélek, hogy amúgy a férfiaknak csak mintegy 50-60%-a mos kezet pisálás után egy uszodai környezetben, mert ez sajnos igaz, plusz ettől elhányod magad. Olyan 'egy betű' eltéréses apróságokra gondolok, hogy behajtja a nadrágot, vagy behajítja a nadrágot a szekrénybe. Hogy a sarkára lép a cipőjének, vagy rendesen leveszi. Hogy amelyik férfi kockára összehajtott törülközőt vesz elő, az nővel él - mondom, nem bonyolult összefüggések ezek, de vicces megfigyelni.

Például az olyan hajmeresztő arcokat, aki lejön egy sanzonénekes kalapban, csillogós szürke, drágának látszó öltönyben, zokni nélkül, egy hegyes orrú öltönycipőben. Dobálja a karjait, lefelé beszél egy fülhallgatóba, hangos, pökhendi, rátarti, egy kabaré. A másik meg befújja magát valami illattal, de edzés előtt, az edzőtrikóját. A legkellemetlenebb, amikor ebben a pillanatban te rámeredsz véletlenül, (hiszen éppen arra gondolsz, hogy de te meg mi a faszt csinálsz, haver?!), és ő meg rád néz, és összenéztek. Arcodon a de-hülye-vagy-te arckifejezés. És akkor babrálni kezdesz hirtelen...


Az öltöző érdekes hely. A tetoválásaikról árulkodó egyszerűség. Egy elgondolkodó arc, aki úgy csinál mindent, automatikus mozdulatokkal, hogy közben láthatóan teljesen máshol jár. Aki kihúzza magát, mert rivalizál egy öltözőben is a többiekkel. És mutatja a testét, meg nagy mozdulatok. Konditermek öltözőjében a hatalmas tükrök előtt az izom-ellenőrzés. Elrendezi magán az atlétatrikót, meg a csuklószorítót, meg az ujjatlan kesztyűt, meg a padra terítős törcsit, meg külön az iszonyú gyúrás-közbeni-hónalj-törülközőt és persze a szopizós végű színes vizet. Dráma. Van, amelyik a tusfürdőt is úgy keni magára, mintha reklámfilmben lenne. És ha pont olyan idegenekkel haverkodó, megszólítós - beszélgetős - viccelődős típus, akkor meg fogja szólítani a mellette álló cingár gyereket, aki ott fog levezényelni egy láthatatlan és néma sikoltós pánikrohamot, amiért meztelenül kell beszélgetnie egy másik meztelen férfivel. Az ilyen műsor sajnos ritka ajándék, de akkor csodálatos...

Végül állapítsuk meg, hogy a férfi öltözőben sajnos általában emberszag van. Hiába szellőzteted, a zuhanyzóból a vízgőz megtelik az izzadság, parfümök és minden egyéb egyedi kombójával, és vége. Csak nagyon-nagyon előkelő helyeken van mindig kellemes illat. Az urak pedig még előkelő helyen is sokszor tragikusan viselkednek, tragikusan ápolatlanok, és sokszor elhanyagoltak. És riasztó belegondolni, hogy ők azok, akik uszodába vagy terembe járnak, vagy legalább próbálkoznak. De legalább próbálkoznak, és így alkalom nyílik az amúgy unalmas öltözködés meg szöszölés közben egy kis ingyen műsorra, ha valaki figyel.

A gólyatáborok, sport-, és edzőtáborok erőszakos alázásai egy másik fényben

Sokadik ilyen hírt olvasom az elmúlt években, sokadszor nem értem, hogy az ilyesmit úgy tálalják Magyarországon, mintha valami megrázóan szokatlan, döbbenetesen új és sokkolóan elrugaszkodott dologról beszélnénk. Pedig nem úgy emlékszem, hogy én voltam az egyetlen, aki edzőtáborokba járt a '80-90-es években, és gólya is volt később egy főiskolán. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy az akkori ismerőseim közül aki sportolt vagy a felsőoktatásba került, az súlyos sztorikat mesélt. De kezdjük az elején.

Meggyőződésem, hogy az egész jelenség részben onnan ered, hogy a régi rendszerben a sportegyesületekben és az iskolákban is a poroszos fegyelmezés volt a 'divat'. Bár a világ számos, egyéb gyökerekkel rendelkező, de civilizáltnak mondott helyén vannak egészen furcsa beavatási szertartások, az biztos, hogy itthon ebben része volt annak is, hogy 20-30 éve Magyarországon senki sem lepődött meg, ha egy edző fizikailag fegyelmezett, senki sem perelte be a tanárt, ha az adott egy pofont, vagy megtépte a rendetlenkedő gyereket. Én ezt személy szerint akkor sem helyeseltem (a szüleim pláne nem), de ez adottság volt, pont. Nem volt gyakori az én gyerekkoromban, pláne nem mindennapos, de fel tudok idézni elég sok esetet. Ez ment át 30 év alatt abba a "nyugatiaskodó" és "modern" tébolyba, hogy ma már beperelik (olykor megverik) a tanárt, amihez persze gratulálok, egyik véglet pont olyan okos és hasznos, mint a másik. A fizikai erőszak abszolút jelen volt a gyerekkorunkban, és ugyan utáltam, szükségtelennek tartottam, kevés olyan felnőttet ismerek ma, aki ebben nőtt fel, és egy eltorzult állat lett tőle.

A beavatási szertartások egyetemeken, gólyatáborokban, sportegyesületek edzőtáboraiban pontosan ugyanerre a kaptafára mentek. A szívatások sokkal kevésbé voltak szexuálisak, a fizikai bántalmazás jelentősen gyakoribb volt. Böfögős, fingós feladatok akkor is voltak, és melltartóra/kisgatyára vetkőzni is kellett néha. Edzőtábori beavatás kapcsán ismertem olyat, akinek a folyamat közben véletlenül eltört a karja, vagy elájult. Ahogy olyat is, aki a seggrepacsi után nem ült le 2 napig. Hozzáteszem, akkoriban nem raktam össze ezt a képletet, de ma már világos: ez pont az a korszak volt, amikor kivétel nélkül mindannyian Winnetou és Tarzan könyveket olvastunk egyfolytában, és talán azért (is) próbáltuk méltósággal tűrni a fizikai bántalmazást, mert a hőseink ugyanezt tették. És persze ettől még elfogadhatatlan és döbbenetes erőszaknak számít, ha eltörik valakinek a karja... A dolog egy másik, igen fontos oldala pedig az, hogy az edzőink a pótszüleink is voltak. Mai fejjel elképzelhetetlen áldozatot hoztak értünk, nevetséges fizetésért, hatalmas felelősséggel. Elképesztő melót raktak belénk, és hihetetlenül jó szakemberek is voltak nagyobb részt. A korosztályos világversenyeken Magyarország a rendszerváltás környékén 20 fölötti számú sportágban termelt serdülő-, kadett-, ifi-, junior-, stb. világbajnokokat, érmeseket - lényegében minden évben...

Innen torzult, innen "fejlődött ki" az a világ, ahol a nettó fizikai erőszak egyre inkább szerencsésen visszaszorult, a lelki, a szexuális zaklatás és az erőszak különféle formái pedig egyre felerősödtek. Amit a netes pornó, a külföldi egyetemi minták majmolása is segít(ett), plusz persze a mindenkori egyetemi vezetés is magasról szarik erre az egészre, lássuk be. Meddig tartana minden gólyatábor minden hasonló beavatási szertartásához kamerát, ellenőrt, tanárt, beépített diákot alkalmazni, meddig tartana az idióta Hök számára világos határokat szabni és súlyos szankciókat életbe léptetni? Úgy értem, mi a büdös franc az, hogy megerőszakolnak valakit egy táborban, és a tábor fő szervezői onnantól nem szervezhetnek ilyen programot? Hülye vagy te baszdmeg? Ez egy szankció?

Másik oldalról a legfrissebb hír kapcsán azért megvakartam a fejem. Aszongya "a gólya fiúknak mackósajtot kellett nyomniuk a fenekükbe, és egymás fenekéből azt kinyalni". Végigfuttatom a fejemben 8-10 egykori fiú csoporttársam arcát, fizikumát, habitusát. Nem az a kérdés, hogy megcsináltunk volna egy ilyen feladatot, hanem hogy amelyik pöcs ezt elővezeti, mint feladat, annak a fejét kutyaszarba, emberi hányásba nyomtuk volna, vagy elvittük volna egy disznóólig is. Ki a faszom az, akivel ilyet meg lehet csináltatni az akarata ellenére? Az okostelefonok korában úgy, hogy nem erőszakkal kényszerítik őket? Mi a faszom az, hogy ez 2, azaz kettő évvel később derül ki? Ott ült 200 gólya, és egyik sem vette fel telefonnal videóra ezt? Vagy bármi egyebet? Ott ülnek csajok, akikkel szemben hatalmas csoportban elkövethető a szexuális alázás úgy, hogy bizonyítékot sem készít róla senki? Nemhogy feláll és elmegy onnan a rendőrségre öten, és feljelent mindenkit a picsába azonnal? Hahó. Vagy én vagyok ennnyire eltájolva? Hol vannak a csávók a jelenetből, akik megköszönik a lehetőséget, és kijelentik, hogy márpedig itt nemhogy velük, hanem a csajokkal sem lesz semmiféle hasonló túlzó parasztkodás? Mert ugyanaz a 8-10 főiskolás fickó az emlékeimből (a lányokról nem is beszélve...) kettővel finomabb szintű "poénkodásra" is azt mondta volna, hogy szó sem lehet róla. Egészen pontos leszek: ez a fajta kiszolgáltatottság számomra értelmezhetetlen egy egyetemi gólyatábori környezetben. Nagyon jó lenne, ha valaki érintett ezt érthetően leírná, hogy pontosan mi az a kényszer, vagy motiváció, aminek hatására ilyesmit valaki végrehajt nagy nyilvánosság előtt? Mondom ezt úgy, hogy nem voltam az a kifejezetten otthon komolyzenét hallgatós - egyedül pecázós típusú főiskolás...

És még valami fontosat: én aztán kurvára nem vagyok egy áldozat-hibáztatós fajta, és aki szerint a miniszoknya tehet a nemi erőszakról, az egyrészt olvassa el a vonatkozó írásomat, másrészt közösüljön análisan vízilóval - de az ilyen gólyatábori nagy csoportos alázásokat nem tudom magam elé képzelni fizikailag. Hát egy komplikáltabb, vagy váratlan ZH-t nem lehetett velünk úgy megíratni, hogy botrány ne legyen belőle azonnal a tanszékvezetőnél, ezeket a gyerekeket meg százasával lehet úgy megalázni szexuálisan, hogy szava nincs egyiknek sem? Anyjának se mondta meg. hogy sörösüveget kellett leszopni plénum előtt, és ez zavarta? Vagy 90%-ban nem zavarta ez az egész se a fiúkat, se a lányokat, és az lehet a gond? Mert a házibulikon, egyéb rendezvényeken ez simán belefér. Sőt.

Több dolgot is leszögeznék: nem fogadom el érvként, hogy egyedül voltam a véleményemmel, sajnos mit tehettem volna. 11 utóvizsgám volt a főiskola 4 éve alatt. Megbuktam a féléves németországi főiskolai gyakorlat után 2 hónappal a német nyelvi szigorlaton(!), szigorlati átlagom 4 év alatt 2,55, megbuktam az államvizsgán is. Lényegében kis kivétellel amiatt, hogy ellenvéleményem volt, kritikával éltem, azaz visszaugattam bárkinek, ha nem tetszett. Plusz bele is szartam az egészbe persze, de ez ebben a korban előfordul. Megnehezítettem a dolgomat, de a gerincem és az önbecsülésem a helyén maradt.

Komoly, súlyos, és megalázó beavatási helyzeteket is láttam, embereket is nagyon elgyötört helyzetekben. És a konklúzióm is kétfelé válik el: legfontosabb talán az, hogy ma már sem társadalmi, sem egyéni szinten nem fogadható el az erőszak, sem fizikai, pláne nem szexuális formája, még játékosan sem. Az egyetemek és sportegyesületek vezetése pedig elmegy a picsába, és elsősorban tartom őket felelősnek, és büntetendőnek azért, hogy ezeket az eseteket nem tudják sem akadályozni, sem felderíteni, sem lekövetni, sem szankcionálni. Olyan nincs, hogy valakit megerőszakolnak, vagy majdnem megerőszakolnak, vagy akarata ellenére súlyosan megalázzák, és ennek megelőzésére, vagy felderítésére semmiféle módszertan nincsen. Sőt, a mismásolás, a mosdatás, elbagatellizálás megy. Bántalmazott fiatalokról van szó, és a felelősök mutogatnak, tologatják a felelősséget, valódi szankció meg nincs. Elfogadhatatlan. A másik konklúzióm a gyerekek felé szóló üzenet: amit gáznak érzel, gáznak élsz meg, amitől a torkodban dobog a tiltakozás, az gáz is. Magasról szarjál a következményekre, abból szállj ki azonnal. Lehet, hogy életed álma volt ez az egyetem, de ha itt elfogadott dolog, hogy öten fogdosnak téged, és neked ez nem fér bele, akkor tévedtél, és ez nem a te helyed. Kevésbé súlyos esetben pedig ébredjünk rá, hogy valószínűleg nem fognak kirúgni téged amiatt, hogy nem szoptál le kotonba rakott banánt egy színpadon. Furán nézne ki egy tanszékvezetői vagy rektori írásos indoklásban. Ha ezért kirúgnak, akkor jól tették egyébként, mert akkor ez megint csak nem a te helyed. De megint mondom, fel tudod venni a dolgot, tudod bizonyítani, mi történik, többféleképpen ki tudsz állni magatokért a barátnőddel, hiába izmoskodik bárki, hogy bajotok lesz. És ha ezért leszel ciki a suliban, mert ilyet te nem csinálsz, vállald be. Nem tűnik rossz alkunak az erényes, kemény nő szerep. Lesz majd fiú, akinek ez tetszeni fog...

Végül a rendőrség és nyomozati hatóságok felé szeretném üzenni, hogy számomra nagyon furcsa, hogyha több száz, akár ezer fős rendezvényekről pontosan előre tudható (hely, időpont, stb), hogy felveti a szexuális bűncselekmények előfordulásának lehetőségét, akár tömegesen is, akkor mi indokolja azt, hogy ezek az események ugyanígy ellenőrizetlenül menjenek évek óta? Könnyen, nagy eredménnyel, nagy hatékonysággal megelőzhető, tetten érhető, szankcionálható dolgokról beszélünk, amik fiatalok ellen évről-évre zavartalanul megtörténnek, méghozzá annyira, hogy posztolás és megosztás korában még a sajtó is csak évek múlva szerez róla tudomást. Pedig nem tűnik egy megszervezhetetlenül bonyolult műveletnek megvédeni a gólyákat. Rendet tenni a szabályokban, és betartatni a törvényeket. Mármint ha van erre szándék persze.

A női öltözködési szokások alkalomszerű kapcsolata az önkritikával, az ízléssel és az intelligenciával

A  férfiak imádják és gyűlölik a nők ruházkodáshoz való sajátos kötődését, érthető okokból. Egyfelől értelemszerűen a normális férfi szereti az ízléssel, csinosan, vonzóan becsomagolt csajokat, másfelől ugyanez a normális férfi szívesebben vesz részt egy tömegverekedésben a vesztes oldalon, minthogy próbafülkék előtt bólogasson, egyik lábáról a másikra állva, zacskókkal a kezében, más megértő és ugyanúgy vergődő férfiak biccentésétől kísérve.


A nők öltözködési szokásait ugyanakkor a férfiaknál jelentősen bonyolultabb összefüggések (is) befolyásolják. Persze mi szeretjük azt hinni, hogy csak értünk, nekünk és miattunk öltözködnek, és igazság szerint talán harmadrészben van is ebben szerepünk, de nem több. A másik két harmadból az egyik a nő maga, hiszen magának, saját ízlésének, örömének, önbecsülésének is öltözik legalább annyira, plusz sajnálatos módon a divat, a média, és egyéb más faktorok is ma már ugyanannyira fontos szerepet játszanak. Hogy ezek aránya milyen, az mindenkinél más és más. Unalomig emlegetett örök mondásom is ide kívánkozik, mely szerint nem minden nőre érvényes mindez, ráadásul a címben szereplő három szempont (önismeret/önkritika, ízlés és intellektus) mindenkinél egyéni és egyedi kombinációja határozza meg azt a végeredményt, amit mi, férfiak, oly buzgón szemlélünk végül.

Arról kevésbé látom értelmét hosszan írni, mi történik akkor, amikor ezek hárman kézenfogva, egészséges arányban és megfelelően adagolva jelennek meg. Röviden mondhatnám azt, hogy "asztakurva", vagy "istennek hála", vagy hogy járjon minden nő az ilyenekhez tanfolyamra, de az ilyen nők általában tisztában vannak vele, hogy birtokában vannak egy olyan képességnek és arányérzéknek, amelyik őket nagyon is kiemeli a tömegből, és amivel kisebbségben vannak. És mielőtt félreértené bárki, ilyen kategóriában láttam már ősz hajú hatvanas nőt (sőt, arányaiban többet, mint huszonéveset), láttam már sok ilyen nőt komoly túlsúllyal, egyszóval ez közelítőleg sem arról szól, hogy a Cosmo torzított koordináta-rendszere szerint menő vagy trendi nőről beszélünk - arról szól, hogy egy "helyén lévő" nőről van szó, vagy olyanról, aki valamit nagyon félreértett a gardróbban.

Márpedig utóbbiból egyre keményebb túlkínálat van a piacon, én pedig nem állom meg, hogy szót ne ejtsek róla. Nem bántási szándékkal persze, sőt ellenkezőleg. Én egy divathoz nagyon is laikus, átlagos férfi vagyok, akinek el kellett magyarázni, hogy mi az a boleró, meg a stóla, aki kandi kamerára gyanakodva, őszinte döbbenettel nézett az eladóra, amikor sok éve először a "szeretnék egy farmert" felvetésére azt válaszolta egy eladó, hogy "slim fit? regular? low waist? miben gondolkodunk?", egyszóval én csak felhasználói oldalról tudok visszajelzést adni a női ruhatár rejtelmeire, de amit az utcán látok, abból arra következtetek, hogy szükség van ilyen visszajelzésre.

Az alapok tisztázása ott kezdődik, hogy mit értünk nőies, vonzó, és szexi alatt. Ez mintha gyökeresen eltérne attól, amit egyes nők hisznek arról, hogy mi mit tartunk annak. Arra gondolok, hogyha például felülről és alulról egyszerre lehet belátni a méhedig, szívem, az nem szexi. Mármint persze ha nem az a cél, hogy egy trolimegállóban megcsináljanak a happy hour után, akkor nem az. Nem látni a tested egy részét mindig izgalmasabb, mint látni. Ha ellentmondást nem tűrően azonnal látni szeretném, arra a járda helyett a pornót találták ki a társadalmunkban. Plusz nehéz elképzelni valamit, pláne vágyni olyanra, ami az orrom előtt van kéretlenül is. Olyan ez, mint a magassarkú, ami tényleg vonzó, és szexuális ruhadarab, kivéve, ha úgy tudsz csak menni benne, ahogy egy bojler gördeszkázna. Úgy nem fogja a dolog elérni az eredeti célját. Ha pedig a spagettipánt mély árkot kénytelen vésni  a "húsodba", akkor úgy fogsz benne kinézni, mint én lakkcsizmában. Végülis lesz, akinek bejön, de nem biztos, hogy így akartad.

Hangozzék ez kegyetlenül, legyen ez akár aljasság, de az öltözködésnek igenis vannak, sőt legyenek határai. Avagy ha nincsenek, akkor vállalni kell a kommenteket, a megfelelő véleményeket. Én se rakok fel két paprikás szalámi méretű pirosítót a szakállam fölé, nem veszek fel Hello Kittys fitneszfelsőt a mellszőrre, aztán nevezem szexista kirekesztő parasztnak, aki elneveti magát ezen. Illetve volt idő, amikor bohócmintás nadrágban, piros hajjal és félmeztelenül volt dolgom, de akkor nevetve vállaltam, ha valaki kurva hülyének nézett, mert speciel igaza volt, akkor éppen kurva hülye voltam, és élveztem is. És ki merem mondani, ha valaki egy nyilvánvaló randa, erőszakosan arcba tolt dekoltázzsal támad, az nem egyéniség, hanem ordenáré. Ha valaki a fordított trapéz alakú altestét beleszippantja egy olyan streccs bőrnadrágba (gondolom, valamilyen vákuum-kamrában, vagy orvosi segítséggel, vagy nemtom), és ott recseg előttem lépésenként, akkor én menekülök.

És a másik oldalra is hadd mondjak példát. Egy túrabakancs is tudja vonzani a szemet. Egy kapucnis melegítőfelső is van, akin botrányosan nőies. Egy bojtos sapka néha többet ér egy 20.000 ft-os frizuránál. Egy jól megválasztott 500 ft-os kendő néha pont úgy takar két ponton, hogy nem bírom levenni róla a szemem. Az elegancia nem márkafüggő. A stílus nem pénz kérdése. Az intelligencia minden alkalomra jobban öltöztet, mint a korlátlan bankkártya. Az önismerettel rendelkező nő pedig 25 kiló plusszal is vonzóbb lesz az akár labdaseggű, szúrós mellbimbójú közönséges libánál. Egy ősz hajú arcot láthatatlan sminkkel pedig mindig tovább nézek, mint a tarkóig húzott tusvonalat. A gyönyörű szarkalábak egy intelligens szem körül ezerszer szexuálisabbak, mint a top feszes bőr egy kőbuta arcon, vagy egy csak látszatra ápolt női testen. Ja igen, talán nem elhanyagolható szempont: aki úgy öltözik, hogy az igénytelen férfiak igényeinek feleljen meg, az ne lepődjön meg, ha ilyenek fogják vonzónak találni. Az igényes férfi sem tudja a 9 féle smink-ecsetedet megkülönböztetni, de észre fogja venni, ha repedezett a bőr a sarkadon. Ha eldugod (de tényleg), mert csak leszaladtál a sarokra kenyérért, vagy kontyba van hajítva a hajad, mert nem volt időd megmosni, mielőtt letoltad a babakocsit, az viszont emberi, vonzó és tök oké, ne aggódj. De ha láthatóan úgy akarsz tetszeni, hogy ezekkel nem vagy tisztában, azt zokon fogom venni. Ahogy te is az érdektelenségemet, de hát ez már így megy.

Ne azt akard kitalálni, hogy nekem mi fog tetszeni, hanem azt, amiben te tényleg te vagy. Egy normális férfinak sosem az fog tetszeni, hogy te faszán meg tudsz felelni az ő ízlésének, vágyainak, vagy elvárásainak. Hanem az fog neki tetszeni, ha te nagyon határozottan valamilyen vagy. Abban viszont komfortosan mozogsz, abban magabiztos és hiteles vagy, abban érzed magad nőnek, abban vagy az a karakter, amelyik karakter vonzóvá fog válni a számomra, ha az hozzám passzol. A normális férfi nem simulékony gyurmát keres maga mellé. Az egy másik kategória. Az ugyanolyan tetoválások, ugyanolyan melegítő ugyanolyan sportcipővel megoldások egy másik "szellemi" kapocs megtestesítői. Én nem akarom elítélni azt sem, aki mocskos nagy bicepszeket keres, amire mindig hetyke didkókkal akar rezonálni, mert ezzel a világgal kicsit úgy vagyok, mint Laci Betyár művészetével - nagy ritkán rácsodálkozom, hogy milyen sok embernek otthona ez a környezet, egyúttal hálát adok a szüleimnek, és magamnak, amiért nekem nem.

Azon pedig szintén nem lepődöm meg, ha a fiatal lányok elveszettek ebben a médiavezérelt világban, ahol hamis képeket, hamis idolokat kapnak, ahol ribancokat vetítenek eléjük követendő példaként, ürességet karrierként, mocskot értékként, stílustalan birkaságot egyéni stílusként. Nyilván iszonyatosan nehéz értékeket találni egy olyan világban, ahol az anorexia mintegy 2 éve ciki, előtte a követendő példa volt. Ezeknek a lányoknak mindenképpen meg kéne tanítani, hogy egy nő öltözködését nem határozhatják meg kizárólag a környezetének elvárásai, a photoshoppolt hazugságok és mindenféle külső nyomás. Egy nő öltözködését alapvetően annak kellene meghatároznia, hogy adott nő mennyire ismeri, mennyire tiszteli, mennyire szereti önmagát. Egy nő öltözködését az intellektusa legalább annyira meg fogja határozni, mint a spinning órák eredményei a tükörben.És ha tényleg így lenne, a világban a jelenleginél sokkal-sokkal több önmagával elégedett, megbékélt, normális, jókedvű nő járna a jelenlegi elképzelhetetlenül, elszomorítóan sok szorongó, megfelelni vágyó, saját magát és saját útját kereső nő helyett. És az ugye nekik maguknak is, nekünk fiúknak is sokkal jobb lenne. :)

A szexuális zaklatásról terjedelmesen, indulatosan, és egyszerűen, hogy megértsd még te is

A Kiss László féle, minden szempontból gyomorforgató és gusztustalan botrány sokadszor indította el az agyamban ezt a nagyon mélyről jövő, sziszegéses hörgéses ökölbe szorító üvöltést, de ez csak 1 eset a sokból, 50 évvel ezelőttről, és a csoportos nemi erőszak csak egy ocsmány végpontja ennek a világnak, amit egyes férfiak a nőkkel művelnek. Hagytam időt, hogy higgadjon a mondanivaló, de nem tette. Szinte kíváncsiságból kattingattam kissé, és semmi meglepetést nem okoz, hogy a szexuális zaklatás a nők témája. Sokan sokszor felháborodnak rajta, okos nők sokat írnak róla, a jellemzően nők által olvasott szintén okos férfiak leírják, hogy egy felháborító szégyen, meg nyilván vannak jóérzésű férfiak páran, akik háborognak ezen.

Csak valahogy a férfiak közül nem sokan állnak ki, és nem sokan mondják a többi, érintett férfinak, hogy a beteg, primitív, komplexusos kurva anyádat, te paraszt. Ezt eléggé hiányolom, így jobb híján megteszem én, ebben a posztban. Mielőtt megteszem, ideírom a szokásom szerint, hogy általánosítani helytelen, mind ismerünk kedves, tisztességes, nőkkel bánni tudó és nőket tisztelő férfiakat. Sőt, el merem hinni, hogy a többségünk normálisan áll a nőkhöz, egészségesen gondolkodik róluk, megbecsüli őket. De ahogy a taxis levelemben sérelmeztem a becsületes taxisok kiállását a mocsokkal szemben, úgy most magam szeretnék pontosan ugyanígy kiállni azon férfiak nevében, akik szeretik (de tényleg) a nőket, akik maguk is szenvednek attól, ahogy a többi férfi viselkedik a mindennapokban, és akikkel együtt azt szeretném üzenni, hogy: szégyelljétek magatokat.


Ez a poszt a szexuális zaklatásról szeretne szólni. Nem tudományosan okoskodni, nem konkrétan nemi erőszakról és otthoni bántalmazásról (a zaklatás amúgy hányadék és extrém végpontjairól) akar szólni, erről egyrészt tömegnyi cikk szól, másrészt épp a jelenség másik végét akarom boncolgatni. Mert úgy látom, sem a férfiak, sem a társadalom, sőt sok esetben a nők maguk sincsenek tisztában azzal, hogy hol kezdődik a zaklatás. Ahogy az sem tudatosul bennünk, milyen megdöbbentően általános dolog ez, hiszen annyira gyakran fordul elő, hogy szinte normálisnak gondoljuk. Emiatt ez a poszt egy felháborodott üvöltés, trágár és bántó, nyers és szándékosan olyan nyelven íródott, amilyen nyelven ezek a férfiak beszélnek. Egyrészt, mert ezen a nyelven beszélnek, másrészt, hogy el lehessen képzelni, mit élnek át azok a nők, akikkel ennél csak durvábban beszélnek.

Ma már a civilizált emberek nagyobb része tudja, hogy amikor a munkások füttyögnek a miniszoknya után, az nem jó poén, hanem az bizony szexuális zaklatás, és minimum lenézzük az ilyen tahókat. Azt ugyanakkor láthatóan nagyon sokan nem érzik, hogy a mindennapi kommunikációban/viselkedésben milyen elképesztően sokszor van jelen ugyanennek valamilyen formája.  Hihetetlen, amit egyes férfiak az utcán, a metrón, vagy bárhol megengednek maguknak. Már az is zaklatás, ahogy belebámulnak a nőkbe, a nők belsejébe mindenfajta szégyenérzet nélkül. Észre se veszi a paraszt, hogy a "poénjai" 80%-ban szexista, bántó, erőszakos megjegyzések. Tárgyalókban(!) el tud hangzani az, hogy "ez ne így csináljuk, mert meg fogjuk szívni. - Tudod, mit kéne megszívni, höhö..". Céges rendezvényen, kollégák (de nem barátok!) között fennakadás nélkül hangozhatnak el olyasmik, hogy "nem vettél melltartót?" Munkahelyi környezetben adott esetben még sokkal-sokkal durvábbak a körülmények. Nemcsak pincér-pincérnő, hostess-biztonsági őr, hostess-egész világ viszonylaton, hanem kosztümös irodai környezetben is hallhattam olyasmit, hogy "a barátodnak engeded fenékbe?", vagy akár egészen konkrét felajánlásokat is. Persze tudom, hogy vannak ezeréves irodai barátságok, amik amúgy tényleg elbírják a keményebb poénkodást, vannak nők is gazdagon, akik rájátszanak erre, sőt bírják is az ilyesmit. Nem hülye és nem vak vagyok, de nem róluk szól ez az írás, ma nem rájuk koncentrálnék.


Arra koncentrálnék, amikor áll a szerencsétlen kolléganő, és el akar süllyedni rákvörösen, mert valamelyik prosztó tapintatlan menedzser tett egy megjegyzést a lábára. Vagy a másik rákérdezett viccből 4 kolléga előtt, hogy ma milyenre borotválta ott. Ma arra koncentrálnék, amikor egy céges rendezvényen ül az asztalnál 8 férfi és 2 nő, és szemrebbenés nélkül a mélytorok technikáról megy előbb a viccelődés, aztán a hölgyek interjúzása következik a saját tapasztalataikról. Egészen elképesztőnek tartom, hogy ma már a férfiak egy riasztóan nagy része probléma nélkül visszakérdezhet egy munkahelyen egy nőnél, hogy "te menstruálsz?", ha annak bármilyen ügyben bármilyen szakmai(!) problémája, kifogása, ellenvetése van. Sőt ugyanebben a szituációban már sok férfi számára "normális" megkérdezni, hogy "nem volt este szex, mi?" Ma az érdekelne engem, hogy mi a picsa bajuk van a férfiaknak, akik azt élvezik, hogy a vonatkozó nők láthatóan feszülnek, szoronganak, kellemetlenül érzik magukat, vagy vérmérséklettől, neveltetéstől, aznapi állapottól függően éppenséggel pánikban vannak miattuk, a közelükben, a mondataiktól, a gondolataiktól, a mértéktelenül tiszteletlen, ordenáré, gusztustalan megnyilvánulásaiktól.

Nos, meg is mondom, szerintem mi a bajotok, ilyen típusú férfiak. Hogy senkiházi nullajancsik vagytok. Hogy mélyen a valóságban kisebbségi komplexusos, kéztördelős, remegős szarok vagytok. Egytől egyig minden férfi, akinek az a kattanása, hogy BÁRMILYEN módon hatalmaskodjon egy nőn, az gyenge, az rejteget valamit, annak súlyos önértékelési gondja van. Igen te, aki a péntek esti buliban attól nősz nagyra, hogy be vagy baszva, és akkor elkezded fogdosni őket a sötétben, meg arról magyarázni a pultosnak, hogy mit is csinálnál a vécében. Meg te is, aki ciccegsz a metrón, meg kacsingatsz, esetleg félhangos megjegyzést is teszel a pináról, höhöhö. Mindegyik egy nyamvadt puhapöcs, amelyik stresszhelyzetben kurvázni kezdi a nőket, amelyik lényegében bármilyen nőkkel kapcsolatos gondolatmenetét képtelen úgy átadni, hogy abban pina, fasz, szopás, baszás, fröcsögő testnedvek, vagy erre történő konkrét utalások ne szerepeljenek. Amelyik képtelen egy bármilyen beszélgetést lefolytatni egy csinos nővel anélkül, hogy hosszú lábaktól a szexuális vicceken át a saját megdöbbentően férfias megjelenéséig ne tenne valami megjegyzést. Amelyik nem tud egy nőt 30 percig simán csak kollégának, sportolónak, anyának, beosztottnak, eladónak, jegypénztárosnak, vagy akárminek tekinteni, hanem kizárólag csöcsöknek tudja tekinteni őket, és annyira primitív, ostoba fasz, hogy ezt még közölnie, éreztetnie is muszáj. Mert annyira egy korlátolt tahó, hogy azt hiszi, a nő is hozzá hasonlóan kizárólag azon gondolkodik séta közben az utcán, hogy kit szopna le, és kit csak később. Azt hiszi a szerencsétlen suttyó barom, hogy hozzá hasonlóan a nő is úgy intézi a napi dolgait, hogyha meglát közben egy csinos manust, akkor másra sem tud gondolni, mint hogy 3 barátnőjével hogyan ülne egyszerre a szájára. Azt hiszi, hogy egy nőnek ugyanúgy létszükséglet minden beszélgetésben a kemény pornóról beszélgetni, vagy azt szóba hozni, mint az ő nyomorúságos kis életében.

Nem így van, te fasz. Hagyd már békén a nőket. Ne sziszegjél "viccesen" mögötte a Lidl sorban, ne "suttogd" a haverodnak a mozipénztárnál, hogyan rángatnád a fejét, ne menj oda a hostesshez megkérdezni, van-e barátja, és ha van, az "komoly-e" baszdmeg. Nem a te kedvedért van miniszoknyában, és főleg nem azért, mert kurva. A másik meg nem azért jár kivágott ruhában, mert liftben akar baszni veled. (kurvák is, igénytelen nők és kivételek is gazdagon vannak, ne hümmögjél baszod. Rájuk is igaz, hogy nem általánosítunk. De ma a normális nőkről van szó, képzeld, van olyan is, hm?) Nőies, csinos, és vonzó akart lenni ma reggel, ami nála (tudom, téboly!) nem jelenti azt, hogy megkötözve akar visítani egy hotelszobában 6 perccel azután, hogy bemutatkozott neked. Abból csak a milf anal és a teen gangbang kategóriákban van rengeteg a pornóoldalon, ahol élsz, hülyegyerek. A normális nő nem lesz erre kíváncsi. Nem erre lesz kíváncsi. Nem lesz rád kíváncsi.


És nem átallom bizony elmondani még azt is, hogy szerintem miért nem kíváncsi rád. Sok oka van, ezek legtöbbje egyszerűbb, mint hinnéd. (Csak ugye nem hiszel neki, mert ha visszautasít, tanácsot ad, neadjisten kritizálni merészelne, akkor úgyis kurvává válik automatikusan, így nehéz kissé eljuttatni hozzád az információt, kedves mindentudó teremtés koronája) Ezek miatt nem kíváncsi rád:
1. Azt hiszed, hogy tőle elvárhatod, hogy minden nap aznapi szőrtelenítésen átesett, illatos teste legyen, cserébe te maximum azt tudod nyújtani ápoltság vonalon, hogy nem szaros a segged. És halál komolyan elhiszed, hogy a kettő egálban van. Neki nem lehet kicsit se lenőve a haja, nem lehet picit izzadt egy nyári délutánon, neki top sminkben és magas sarkokon kell léteznie mindig, cserébe te azt nyújtod, hogy zoknit cserélsz foci után, továbbá ha fingasz, akkor lehúzod az ablakot, és a cigi/sör/csípős-hagymás gyrosos leheletre szórsz egy tic-tacot. Bravó.
2. Ijesztő, mogorva, humortalan és paraszt vagy, és elvárod, hogy ez vonzóvá tegyen téged. Ha mégsem tesz azzá, egyenesen erőszakossá, agresszívvá válsz. Ő kötelességtudóan legyen kedves, szolgálat-, és áldozatkész, mert a nő mindig friss, ráér, alázatos, szorgalmas, nem ugat neked, nem basztat, sőt kussol, te viszont egy két bites bunkó vagy, akitől nem várható el semmi. És ez így legyen vonzó a nő számára, vagy kurva. Amúgy is annak tartod, de ha "hibázik", ezt meg is mondod neki.
3. Nem kíváncsi rád, mert te vagy, aki akarsz tőle valamit, de úgy gondolod, hogy kizárólag a férfiak nyelvezetét, ritmusát, sebességét, gondolkodását, céljait és koordináta-rendszerét kell ehhez használni. Nem érdekel, nem ismered, le se baszod a nők vonatkozó ugyanilyen rendszereit, ugyanis szerinted ilyen nem is létezik. És csodálkozol, ha nem kapod, amire vágysz.
4. Nem kíváncsi rád, mert te sem vagy kíváncsi rá, és nem hülye, hogy ezt ne tudja azonnal. Te 2, esetleg 3 testrészére vagy kíváncsi, és halálosan meg vagy sértődve, ha neki ez kevés, ő ugyanis belőled ennyit sem akar, sőt. A világon mindent inkább akar, mint ezt.
5. Nem kíváncsi rád, mert a felvezető műsorodból pontosan tudja, mit kapna tőled. Amire szüksége volna, azt nem tudja megkapni tőled, mert fogalmad sincs róla, mi az, nemhogy rendelkezzél is vele. Ha meg most azonnal igent mondana arra, amit te akarsz (basszunk-basszunk-basszunk), hebegni kezdenél, tördelni a kis kezedet, hogy hújézusom, akkor most hogy is van? Arra vagy berendezkedve, hogy visszautasítanak - te sértegeted őket - és itt a vége. Ha a nő felkínálná magát neked, ha a nő tényleg azt csinálná, amiről te habzó szájjal ábrándozol, nos a legtöbb esetben nemhogy megdugni nem tudnád rendesen, de még megcsókolni sem. Mert fogalmad sincs egy csókról. Plusz ittál 4 sört és 2 rövidet, hogy bátor macsó legyél, és most egy ocsmány disznóól van a pofádban. De szerinted vonzó disznóól. Nos, van, akinek az. Legyen mind a tied. És ez a paradoxon az oka amúgy annak, hogy ordenáré módon beszélsz és viselkedsz a nőkkel és a nőkről.
6. Nem kíváncsi rád, mert fogalmad nincs a nőkről, és ez ordít rólad. Mert nem tudsz egy ajtót kinyitni, egy széket kihúzni, egy női kezet rendesen megfogni, egy poharat a kezébe adni, egy zsebkendőt sem tudsz tisztességesen kérni vagy adni. A szemébe nézni sem tudsz egy nőnek 10 másodpercig a suttyó vihogás, a biztonságot adó szexuális tartalmú megjegyzéseid, vagy valami egyéb szánni való pótcselekvés nélkül. Kevés vagy, ezt mindketten tudjátok, és ezért bántod őket. Mert ahelyett, hogy mernél tanulni tőlük és róluk, ahelyett, hogy mernél kérdezni, mernél hibázni, ehelyett kidülleszted a tyúkmellet és azt hiszed, te tudod, mi kell a nőnek. Ne ugasson a nő, te majd tudod. Hát nem tudod. Nem tudsz egy nőt előreengedni se a sorban anélkül, hogy a micsodájára ne gondolnál, meg arra, hogy ő biztosan a te hatalmas, bámulatos és ellenállhatatlan hímtagodra koncentrál, hát most komolyan, mi a kurva anyját csinálna mást, nem?
7.  Nem kíváncsi rád a nő, mert ránézésre sem tudsz semmit sem nyújtani, amire szüksége van. Mert csak olyanokkal mertél eddig szóba állni, akik tényleg vagy egy mandulás magnumért kúrtak veled, vagy tényleg csak a kocsikulcsod érdekli őket, és mivel ez egyszerű, közérthető koordináta-rendszer, ebben ragadtál, ebben gondolkodsz, ez a világod. Emiatt nem tudsz egy magára valamit is adó nővel semmi mást kezdeni, mint sértegetni, szexista parasztságokat mondani neki, tárgynak tekinteni őt, hogy kompenzáld a kibaszott hatalmas hiányosságaidat - tudniillik, hogy TÉNYLEG nincsen semmi, amit adni, vagy nyújtani tudnál. Mert riasztóan üres vagy. Mert tudatlan vagy, cserében nem alázatos vagy és tanítható, hanem hangos, büdös, szánalmas és unalmas, valamint a végtelenségig kiszámítható. Vagy maximum ijesztő, taszító, rémisztő - ez a legtöbb, amit elérhetsz, ezért ezt el is akarod érni. Ha szeretni nem képes a ribanc, legalább féljen, és ettől hadd higgyük azt mindketten, hogy tisztel. Mert tisztelnie KELL, a kurva anyját, mit képzel. Én a férfi vagyok, követelem a nekem alanyi jogon járó tiszteletet. Neki nem jár tisztelet, neki a fasz jár, úgyis csak annyit akar a lóvén kívül. Hát ezért nem kíváncsi rád a nő baszdmeg. Mert te magad már beáraztad magadat. És lehet platinából is a mandulás magnumod, apukám, attól az még kutya faszát sem éri az egész.


Takarodj le a nőkről. Takarodj le a szidalmazásukról, a bántalmazásukról, a zaklatásukról, takarodj le a hatalmaskodó, ijesztő, rémisztő és ocsmány viselkedésről. Egy nyomorult, gyáva patkány vagy, aki a fizikailag gyengébbekkel kurva nagy jani, mert nekik nincs túl sok fizikai eszközük ellened. Se a téren, se a buszon, se este, se otthon, se máshol. A kurva anyádat neked is, meg minden olyan parasztnak, aki nőket bánt. A kurva anyátokat, hogy ahhoz is gyávák vagytok, hogy a saját súlycsoportban keressetek ellenfelet, ha izmozni akartok. Ja, hogy ott már megbuktatok sokszor. Ja, hogy ott neked kellett letérdelni szopni ugye? Ja, hogy megalázott a főnököd / kinevetett egy lány gimiben / a másik csávó vitte el a lányt, mindez csorbát ejtett a kis férfiúi önértékeléseden, és így kompenzálod, ugye? Értjük ám mind. Rajtad kívül mind tisztában vagyunk ám azzal, miért vagy te ilyen erőszakos, szélsőséges, nevetséges hülye fasz. Rajtad kívül mind tudjuk, mit jelent ez a sok pótcselekvés, ez a használati tárgyak villogtatása, ez a nőkhöz és nőkről történő  'lefelé' beszélgetés, csak amelyik nő ér valamit, azt nem nyűgözi le, hogy a tabletedet vékonynak, a farkadat meg vastagnak mondod. Őket nem nyűgözi le, hogy ordibálva buzizol, hogy más férfiakról is lekezelően beszélsz, hogy állandóan magadat fényezed, hogy minden mozdulatod valaminek a kompenzációja / rejtegetése.

A szexuális zaklatásnak ezer és ezer formája van, csak te azt hiszed, rád ezek nem vonatkoznak. Vagy azért, mert szerinted te nem csinálsz/mondasz ilyet, pedig de. Vagy azért, mert azt hiszed, ezek egy része tök oké, pedig nem az. Illetve nem te döntöd el, hogy mi oké. Arra ott a nő, aki a célpontja a zaklatásodnak. Neked az a dolgod, hogy a nővel nőként bánj, és ne te akard eldönteni, az mit jelent, vagy hogy ennek hol a határa. Mindenkinél máshol, és te alkalmazkodsz. Nem te döntöd el, mi fér bele, ahogy smárolni sem akkor fogtok, amikor te úgy döntesz, ugyebár. Ha tényleg azért vett fel miniruhát, mert ribanc és a szexuális tárgyaddá kíván válni, azt hidd el, könnyű lesz észrevenni még neked is. Ha viszont nem azért, akkor ne akard a mocskoddal meggyőzni arról, hogy akarjon azzá válni a te ostoba kedvedért. Nem fog. És ne is tegye. És remélem előlép az oszlop mögül a hapsija vagy az apja, amikor megjegyzést teszel. Hogy rögtön bemutathasd a geci nagy férfierődet egyenlő körülmények között. Ja, hogy gyáva vagy. Ezt a hapsi és apa megjelenése nélkül is tudtuk, te görény.

Álszenteskedés helyett mondjuk ki, hogy férfitársaságban, a barátok között minden férfi szokott olykor ordenáré módon beszélni a nőkről, a szexről, ahogy bármi egyébről is. Ezért van barátok között, hogy ott beleférjenek dolgok, mondatok akkor is, ha ez amúgy helytelen. Mert az, sőt ezt tudják is azok a férfiak, akik korlátozott helyeken, időben és emberek társaságában engednek meg ilyesmit. Más kérdés, hogy egyáltalán miért van erre szükség, de ettől még tény, hogy van. Én sem vagyok kivétel. Sőt, a nők is csinálnak és mondanak hasonlót, sőt... Ettől még a nők társaságában viselkedünk, mert viselkedni kell. Ettől még nem nyomatunk vicces szexpoénokat az irodai kávékonyhában. Ettől még meg tudjuk különböztetni az udvarlást a zaklatástól. Ettől még meg tudjuk különböztetni a bókot a sértéstől. Az ízlésest az ízléstelentől. Ettől még fel tudjuk mérni a helyzetet, a nőt, a határainkat. Ettől még nem viselkedünk úgy, mint valami neveletlen, viselkedészavaros bunkó paraszt. Ettől még nem kezeljük le a nőket, és főleg (!!) nem teszünk úgy, mintha a nőnek mindössze egy funkciója, kötelessége, életcélja lenne - a férfi.

Minden kulturált és a nőkkel normálisan viselkedő férfi nevében kikérem magamnak az ilyen férfiak magatartását. A "könnyen kapható lányok" nevű hányadék "értékrendszertől" az irodai/utcai/stb megjegyzésekig. Az utcai füttyöngetéstől a nők verbális megalázásának társadalmi szintre emeléséig. Kikérem magamnak, hogy a férfiakról általánosságban ilyen szörnyű képet fessetek, hülye parasztok. Kikérem magamnak, hogy nőket megalázzatok, félelemben, kínban tartsatok.

Ameddig nem értjük meg, hogy a családon belüli erőszaktól a csoportos nemi erőszakos át minden nőkkel szemben elkövetett felháborító szörnyűségig mindennek az az eleje és a kezdete, hogy a szexista hozzáállást, viselkedést és megjegyzéseket el se tudjuk választani, meg se tudjuk már különböztetni a tisztességes és normális hozzáállástól, addig a szörnyűségek csökkenésére, visszaszorítására esély sincsen. Tudom, hogy ebben a nőknek is rengeteg hibája, tanulsága, tennivalója van. Tudom, hogy az egyén szintjétől a top politikáig mindenki részvétele kell hozzá, és azt is tudom, hogy ez nem megy azonnal. De a folyamat egyik alapja, hogy a tisztességesen gondolkodó férfiak elhatárolódnak ettől a szeméttől. 

Ezt igyekeztem ma megtenni a magam részéről. A számomra a világon legfontosabb 3 nő kedvéért. A tisztességes férfiakért. Minden lány barátomért, és minden nőért, akit érint ez. Leszarom, mennyire naív gondolat ez, sőt épp ez a baj, hogy ez ma naívság, mégis a leghatározottabban kijelentem, hogy ezt azonnal tessék befejezni, kedves érintett férfiak, hülye parasztok. Szó szerint anyátokkal bánjatok úgy, ahogy a többi nővel.

A kudarc

A kudarcról rettenetes nehéz beszélni. Igazából mindent nehéz vele kapcsolatban. Már elképzelni is rémes. De mégis muszáj annyira, de annyira sokszor elképzelni. Meg mindig felbukkan az életben. Néha csak egy lehetőség, néha konkrét félelem. Néha a jeges valóság, és néha egészen valószerűtlenül messze van. Szerintem érdemes gondolkodni róla egy sort.

Már csak azért is, mert a kudarc egy betegséghez is hasonlít, sőt több betegségnek is alkotóeleme, akár éveken keresztül is agyon tud nyomni egy embert pusztán a félelem a kudarctól, vagy egy kudarc feldolgozása. Annyira, hogy teljesen általánosan elfogadott álláspont, hogy nagy kudarcot sokáig dolgozunk fel. Úgyhogy feltétlenül foglalkoznunk kell a kérdéssel, még ha rettenetesen viszket, meg szúr, meg kellemetlen is.

Gyűlöljük a kudarcot. Egységesen, mindannyian. Azért gyűlöljük, mert túl azon, hogy per definíció valami épp nem sikerül, ami az emberi természetnek nem a kedvence, a saját magunkba vetett hitünk, az önbizalmunk - önbecsülésünk - önértékelésünk, a kedvünk, a napunk, a mindenünk meg tud reccsenni tőle. És az szar. Pont. Meg az alaptermészetünk az, hogy sikerüljenek a dolgok, így megyünk előre. Ha viszont ez így van, akkor hogy lehetséges, hogy a hatalmas nagy sikernek örülünk annyira, mint amennyire egy közepes kudarc megráz bennünket? Hatalmas sikereket nem kell hónapokig feldolgoznunk...Ezért túl is lépünk rajta, sőt elfelejtjük. Motivációs videókat nézünk a Facebookon nálunk sokkal rosszabb sorsú emberekről, meg olyanokról, akik örülnek mindennapi dolgoknak, és napi szinten tanulunk újra és újra örülni, mint valami dedóban. A kudarcokról kevesebb videót nézünk, leszámítva a pofára esős bakikat. Nem is beszélünk róla, sőt meghalunk, ha beszélni kellene róla, úgyhogy a kudarcokkal legtöbb esetben egyedül harcolunk. Talán emiatt tart annyival tovább az egész feldolgozási ügymenet.

A kudarcban ráadásul sokszor nem az a legrosszabb, amit épp elveszítünk, vagy elrontunk. Hanem odaállni egy tükör elé, és bevallani. Az borzasztó tényleg. Az az érzés, a pillanat, amikor saját magunk előtt szégyelljük magunkat, vagy megszégyenülve hülyének, tehetetlennek, keserűnek, menthetetlennek érezzük magunkat. És ettől menekülünk. Pedig nagyobbat ütünk magunkon azzal, hogy évekig hurcoljuk, rágjuk, birkózzuk, emésztjük, küzdünk vele és vergődünk miatta, mint hogy elismerjük. Néha meg kell tenni. És ráér kisebb dolgokkal elkezdeni, tök jól működik. Ahogy egyszer egy nagyon jó barátom mondta nekem, Amerikában a 40 év alatti férfiak jelentős része már tönkrement vagy befuccsolt valami céggel, hitellel, stb. Vagy többel. És hogy ez ott tök normális része az életnek, itthon meg emberek lelki értelemben is a tönk szélére kerülnek hasonló helyzetben, mert itt ez nincs a rendszerben, nem vállalkoznak 200 éve, stb. Tényleg így van. Valami őrületesen komolyan veszünk mindent. Meg a szívünkre. Úgy értem, nyilvánvalóan vannak azok az ügyek és történések, események és pillanatok, amikor a lelkünkre kell vennünk, vagy ami olyan kudarc, hogy nincs kérdés. De a hétköznapi ügyeinkben volna mit optimalizálni. Úgy értem, rengeteg ember egy állásinterjún is szétmarcangolja magát, már ott helyben is, nem hogy egy visszautasítás esetén. De kudarc a bevásárlókocsis mini-harc a sorban, ugyanaz a parkolóban, a diszkóban, a parton, a suliban (!), sőt ma már kudarc a nemlájkolás és a kudarcok forrása csak nő, a megbeszélt, megértett, elfogadott kudarcok száma nem nagyon.

Legalábbis amit az utcán, a városban, a világban tapasztalok, látok és olvasok, annak alapján nem kifejezetten mondanám, hogy a közösségek, az országok, vagy az civilizált ember különféle életformái olyan magabiztosan, vagy hatékonyan kezelnék ezt a kérdést. Szakemberek és szakkönyvek persze remekül leírják, elmondják és igazuk is van amúgy - de mintha az embereknek maguknak ez kicsit sem volna természetes, sőt, mintha egyre rosszabbul reagálnánk a kudarcokra. Ez nem egy építő folyamat, ez félelmet, szorongást, dühöt, indulatot szül, ez egymás ellen fordít, és konfliktust gerjeszt minden értelmében, minden kontextusában.

Meg kellene tanulnunk beszélni a kudarcról, megélni és megfelelő pillanatokban elfogadni, tűrni, érteni azt. Kellene rá tanítani a gyerekeket, kellene tréningelni rá nagyon nagy létszámban a munkavállalókat, a vállalkozókat. Szükség volna olyan párbeszédre, ami nem a marginális értelmiség (ha ugyan még feltalálható ez Magyarországon) részéről valami ráncolt homlokú okoskodás, hanem nagyon széles körben, nagyon közérthetően, egyszerűen, befogadhatóan tekint a problémára, és ad élhető megoldásokat emberek kezébe.

Ez így ugyanis pokoli nehéz. Tanulástól sportig, munkahelyi projektektől a párkapcsolatokig blokkolja, gyötri, nehezíti az életünket a kudarcoktól való félelem. Hány és hány valószínűleg zseniális ötletet el sem kezdtünk megvalósítani, mert aggódtunk a kudarctól. Vajon hány tökéletes számot, hibátlan könyvet nem írtak meg, hány táncot nem táncoltak el, hány startup-ot dobtak ki idő előtt a kudarctól való félelem miatt? Vajon hány szerelem nem jött létre, vajon hány festmény és épület, életre szóló kaland és még millió dolog nem jött létre, nem készült el, nem épült meg, nem éltük át, nem mentünk oda, nem indítottuk el, nem foglalkoztunk vele tovább pusztán amiatt, mert belénk tápláltuk egész életünk során azt, hogy jaj csak nehogy. Vigyázzunk, álljunk meg, hagyjuk ezt, nem kell ez, ő sem kell, a lehetőség sem kell, köszi. Nem utazunk, nem hívjuk fel, nem próbáljuk ki, nem tanuljuk meg, nem indulunk neki.

A kudarc egy rohadt bénító, blokkoló, sokkoló dolog, de akármilyen borzasztó, azt állítom, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk neki. Nagyon kevés szerelem fáj annyira, amikor elmúlik, mint amennyire fájna, ha tudnánk, mit hagytunk ki, amikor ki se próbáltuk. Mint annyi minden más, ez is egy utazáshoz hasonlít. Ha a kudarctól való félelem irányít, akkor maradunk a kis szobánkban 2 héten át egyfolytában. Ha nekivágunk, akkor lesz kaland, lesz izgalom, sorban fogunk állni a reptéren, éhesek leszünk, esetleg leégünk közben, megcsíphet a bogár, ellophatják a pénzünket, elveszhet a bőrönd, stb. Mégis megéri, mert az az élmény, az a kaland, az a boldog pillanat, amikor fentiek közül épp semelyik se történik, csak reggelizünk valami csoda helyen és gyönyörködünk, az pótolhatatlan. Az már ott lesz a fejben, a szívben, azt már nem veszik el tőlünk.

Ráadásul ott van az a szemétség is az emberi tulajdonságok között, hogy életünk akármelyik pontján ha visszatekintünk, mire emlékszünk? Bizony nem azokra a napokra, amikor biztosat választva otthon maradtunk, és lemondtunk egy élményről, nehogy elromoljon, vagy baj történjen. Hanem arra emlékszünk, amikor ott voltunk, átéltük, belélegeztük, megcsináltuk, amikor mertük, amikor nem hagytuk abba, amikor végignyomtuk, amikor kiüvöltöttük a lelkünket, amikor sírtunk, nevettünk, amikor szartunk arra, hogy mi romolhat el, csak csináltuk. Amikor nem azzal foglalkoztunk, mi romolhat, vagy veszhet el. Hanem saját magunk mellett hoztunk döntést. És örökre hálásak voltunk utólag érte magunknak. Pedig pofára estél a sípályán, rád léptek a koncerten, de ott voltál a koncerten...

A kudarcnak igenis helye van az életünkben. Jól látható, jól definiálható helye és ideje. De a határait, és a hatalmát ugyanolyan precízen ki kell jelölni. Különben minden további nélkül átveszi az irányítást a teljes életünk felett akár. És azt nem köszönjük meg saját magunknak általában.


 

40

Ha az ember 22, akkor a töke tele van a negyvenesek rinyájával arról, hogy ők már mennyi mindent láttak, a hülye okoskodásaikkal meg pláne. Ha az ember 74, akkor gondolom csak legyint a taknyos negyvenesek hülyeségére arról, hogy ők már mennyi mindent láttak. Én viszont ma vagyok éppen 40. És ugyan okoskodni is szeretek néhány esetben, azért őszintén van is bennem egy késztetés, hogy összeírjak pár dolgot. Talán az egyik legfontosabb tanulság elöljáróban, hogyha a hányás és a kutyaszar a legrosszabb dolog, amit látnod, szagolnod, vagy akár megérintened kellett ennyi idős korodra, akkor egy isten áldotta rohadt mázlista vagy. A legtöbben ennél 'messzebb' jutunk. Lehull a lepel néhány olyan dologról, amiktől rettegtél, és olyanokról is, amiket évtizedek óta vártál.  De kezdjük az elején.


40 évesnek lenni egy horror, egy mítosz, ha ennél fiatalabb nőket kérdezel, és egy vállrántás, ha férfiakat. A valóságban meg kiváltság ennyi idősnek lenni, mert eszembe juttatja azt a gyerekkori barátomat, akinek kevesebb, mint fele ennyi idős korunkban álltam a temetésén, eléggé összezavarodva. A jó és a rossz hír az, hogy mire 40 az ember, a legtöbben átélünk és begyűjtünk súlyos traumákat. Azért rossz, mert némelyik tényleg olyan borzalmas, mint amennyire gyerekként néha magunkra ijesztünk, hogy úristen "az" nehogy megtörténjen, mert megbolondulok. És megbolondulsz, igen. És azért jó, mert az élet sokezer másik problémáját a helyére teszi, vagy ott tartja. És az utóbbira pláne kurva nagy szükség van.

A világ jó oldala viszont még sokkal jobb, mint amit gyerekként álmodtál. Úgy értem, amit vízparton a meleg kövön, a nyári táborban, meg este villanyoltás után elképzeltél, hogy úúúúú, meg dzsááááá, na abból negyvenig megcsinálsz egy csomót. Egyszerűen eldöntöd, odamész, megnézed, kipróbálod, átéled, összerakod, megcsinálod. Hülyén hangzik, de nem hülyeség. Én eldöntöttem 9 évesen (ahogy a világ összes gyereke, aki megteheti, hogy ilyet álmodjon), hogy amikor már senki sem szól bele, elmegyek egy cukrászdába, és beteg leszek a fagyitól. 17 gombóc volt. Kibaszottul voltam másnap. Úsztam annyira kék tengerben. Vezettem 250-nel. Repültem nagyon pici repülővel. Ugrottam a közönség fejére koncerten. Ja, láttam a Guns'n'Rosest, a Rolling Stonest, a U2-t, a Cure-t, a Metallicát élőben. A Depeche Mode-ot Párizsban. Énekeltem félmeztelenül zöld hajjal színpadon (egy csomószor :) ), és egyszer háromszáznál is többen üvöltötték velem a számainkat. Nudiztam éjnek évadján tóparton nagy társasággal, ébredtem a Piafban reggel 7-kor arra, hogy mi a fasz van, és ébredtem egy szántóföld szélén egyszer arra is, hogy épp átmegy a lábamon egy autó. Az Élet szép-en és a Némón nagyon sírtam, az Idétlen időkig-en meg évekig nevettem.

Álltam bazi béna virággal, álltam esőben, szerettem totálisan reménytelenül és olyan viszontszeretésben is, ami levitte a fejem. Volt olyan iszonyúan mindent elsöprően pillangós a hasam a szerelemtől, és akartam elsüllyedni a föld alá is azonnal. Voltam évek óta várt beteljesült álma valakinek, és búcsúztak el tőlem egyetlen hosszú csókolózás után is úgy, hogy azt még sokkal később is meg kellett beszélni, hogy rendesen le legyen zárva. Írtam sok száz oldalnyi levelet, és kaptam olyan pillantást, amiről ennél többet tudtam volna írni. Voltam már annyira boldog, hogy annál semmilyen képességemmel ott és akkor nagyobbat elképzelni nem lehetett, és fájt már annyira, hogy egy fél évig ültem egy kanapén mozdulatlanul. Volt olyan barátság, amit én tettem tönkre, volt olyan is, amit valamiért inkább én ápoltam többet, és volt olyan is, ami kiállt mindent a világon. Van olyan seb, ami be tud gyógyulni, és van olyan is, amivel meg kell tanulni együtt élni onnantól.

Az érettségin igazság szerint meg kellett volna buknom, de átmentem. Az államvizsgán igazság szerint át kellett volna mennem, de megbuktam. Volt tanár, akivel üvöltöttem, és volt, aki miatt eljutottam Amerikába 14 évesen. Megtanultam azt is, hogy bizonyos dolgoknak a múltban van a helye. Attól olyan jók, hogy a múlt egy pillanatában tökéletesek voltak. Mint egy film, amit 13 évesen bálványoztál, aztán 38 évesen megint megnézve a film már butácska, de az emlékeid gyönyörűek. Az emberekkel is így van sokszor. (Ja igen, 40 évesen ki mered mondani a dolgokat...). Néhány ember, aki a múltad egy pontján csodaként maradt meg az emlékeidben, csalódást fog okozni, ha holnap szembejön. És van olyan ember, akit (mert már ennyi idős vagy) 20-25 éve nem láttál, és az emlékeidhez képest egy csoda jön szembe. Ilyen ez. És nincs vele semmi gond. Többek között ezért jó bizonyos dolgokban tapasztaltnak lenni. Mert értesz ilyesmit. És nem dimenzionálod túl, de nem is bánkódsz azon, amin nem kell. Hiszen ha 3 évesen leesik egy gombóc fagyi, ott megszűnik az időszámítás. 23 évesen a jövedelmemhez képest nevetségesen nagy összeget költöttem könnyűfém felnire, és milyen jól tettem, mert ma egy petákot nem adnék érte. Mindent akkor kell csinálni, amikor ideje van. Akkor is, ha hülyeség. Mert a hülyeségre is jobb emlékezni, mint semmire.. Pedig '95-ben Korzikán este 8 és éjfél között sátrat építeni 40 pedáns német kemping-stréber között egy másik full analfabéta idiótával 16 óra vezetés után elég nagy hülyeség volt. Az első saját nappalim első saját pénzből vett bútordarabja egy pingpongasztal volt, és az akkor nem volt hülyeség, de mennyire nem. De hülyeség volt 12 évesen átszökni a táborban a bátyámmal meg a 'nagyokkal' a szúnyog-szigetre este, ún. fehér bőrtípussal. Meg az edzőtáborban a csajokhoz takarodó után 14 évesen (?!?!)  a (vagány és hősies) lebukás mintegy 100%-os esélye mellett, hogy aztán éjszakai büntetőfutáson vegyünk részt. Hülyeség az volt néhány..

És hülyeség volt, mégis hálás vagyok, amiért 33 évesen minden képzeletet felülmúlóan tönkrementem, mert így soha többet nem kell (mert már nem tudok) szorongani a pénzen, vagy egy vállalkozáson. Bőven elég fiatal voltam és vagyok az élet minden aspektusát újrakezdeni, és bőven elég időm van még mindenre, amit szeretnék az élettől. De használom az ünnepi tányért is a hétköznapokban, és mindegyik illetékesnek minden nap elmondom, mennyire szeretem. Mert láttam összeomlást 2 óra alatt, amikor hirtelen csak remélni lehetett, hogy majd újra mondhatom. Használom az időt, és nem azért, mert fogy, vagy mert kevés van. Hanem mert egyre drágább nekem.



Jó negyven évesnek lenni. Azért jó, mert ha ennyinek kell lenni ahhoz, hogy azt a mérhetetlen mennyiségű csodálatos, tanulságos és felejthetetlen élményt átélje az ember, amit én átéltem, át kellett, hogy éljek, és átélhettem, akkor ennyi akarok lenni, akkor megérte minden perc. Ha negyvennek kell lenni, hogy rájöjjek, nekem már nem is kell soha ennél felnőttebbnek lenni, nem kell ennél jobban megfelelni, nem kell semmit sem bizonyítani, akkor ennyi akarok lenni. Ha ennyinek kell lenni, hogy én most úgy és ott lehessek, ahogy és ahol vagyok, azzal, azokkal, akikkel vagyok, akkor ennyi akarok lenni.


Jó negyven évesnek lenni.

Aki valaha volt pincér

A legtipikusabb módja annak, ahogy egy poszt témája eszembe szokott jutni. Egyik délben, amikor elhelyezkedtem a kanapé sarkában minden cuccommal, hogy dolgozni tudjak egy órát, akkor volt a kezemben egy füzet, toll, tablet, laptop, egy üveg ásványvíz, és egy kakaós csiga tányéron. Ahogy beültem a kinyitott kanapé belső sarkára, forogtam jobbra-balra, rendezgettem a dolgaimat, és amikor végre lehuppantam, akkor vettem észre, hogy a tányér a kakaós csigával végig a kezemben volt, és végig vízszintesen tartottam úgy, hogy oda se figyeltem. Na, mondtam magamnak félhangosan, aki valaha volt pincér bmeg, az csinál ilyet. És el is indult a gondolatfolyam.

Ugyanis aki valaha volt pincér, az tudja milyen, ha kihúzod a lábad egy cipőből 22 óra munka után, és fél perc múlva akkorára dagad, hogy soha többet visszatenni nem lehet. Aki valaha volt pincér, az tudja, milyen leszakadó háttal mosolyogva állni egy nagyon puha padlószőnyegen egy 8 kilós tálcával két órán át. Az tudja, milyen kijönni a 34 fokos konyháról, ahol például sziszegve üvöltenek veled, mert abban a körben mindenkivel üvöltenek, mert valami elbaszódott, és neked fogalmad sincs mi az, csak kiszédülsz a vendégtérbe, megcsap jó esetben a légkondi 21 fokja, és te tudod, hogy műszak végére sípolni fog a tüdőd a faszba. Mert be meg kimész a 34 és a 21 fok között aznap este olyan háromszáznegyvenszer. Úgyhogy a sípoló tüdő ellenére azért kérsz egy cigiszünetet, mert addig legalább egy helyben tudsz állni. Aki valaha volt pincér, az egész életében, ameddig cigizik, 2 perc alatt szívja el, mert munka közben annyi idő jut rá. Aki valaha volt pincér, az tudja, milyen érzés merev arccal állni, és várni, amíg a tisztelt vendég öblöget a vörösborral kóstolás címszóval, de közben figyelni, hogy az üveg címkéje a kesztyűs kézben felé forduljon.

A vicc az az egészben, hogy aki valaha igazi pincér volt, az tudta ezt élvezni. Annak még voltak olyan szakmabeli öregjei valahol a múltban, akik tudták ezt méltósággal csinálni. Sőt tanítani. A pályán. Aki valaha volt pincér, az nagy örömmel nézi mostanában azokat a fiatalokat, akik ezt a méltóságot humorral, precízen kitalált közvetlenséggel, profizmussal, értő menedzserek értő szemlélete alatt hozták vissza. A húzás az húzás lesz, amíg létezik ez a szakma. Amikor a 300 fős pálya megtelik, ott mindenki fut. A vendég számára láthatatlanul, de hatalmas a tempó, és bonyolult a mechanizmus. Aki soha nem volt pincér, talán fel sem méri, mennyire bonyolult matek egy hat fős asztalra fejenként változó számú fogást azonos időben felszolgálni egymással megfelelő párosításokban, mindenkinek tűrhető várakozási időkkel a fogások között. Aki valaha volt pincér, az tudja, hogy ez nem rajta múlik,nem ő irányítja. Tudja, hogy a konyhával hihetetlen pontosan kell együtt dolgoznia. És tudja azt is, hogy elcseszni 25 helyen tudja. Vagy 1525 helyen, függően attól, hol és milyen pincér az ember. Meg aki volt pincér tényleg, az tudja azt is, milyen ugyanezt egy 800 fős vacsorán csinálni, ahol több tonna étel mozog, több tízezer pohártányér, ezerliteres mennyiségek vannak. Aki volt pincér, azt állt hajnali hatkor építés előtt első eligazításon 180 másik pincérrel együtt pislogva. És aki jó pincér volt, az átlátta ezt a mechanizmust, megértette, mi benne a nehéz és mi a profizmus, mi benne az eszetlen jó, és hogyan lehet ezt örömmel csinálni.

Mert aki valaha volt pincér, az azt is tudja viszont, milyen öröm egy visszatérő vendég, vagy egy emberi gesztus. Egy tizenhatodik órában kapott mosoly, vagy köszönöm, vagy ez igen. Az tudja, melyik az a fejbiccentés, amit az éjszakában dolgozók váltanak egymással, sokszor teljesen idegenek, hajnali fél hétkor az utcán. Amikor te épp hazafelé mész, nem elindulsz. De nem a másodszor kijózanodott buliból hazafelé botorkáló vagy, hanem a 20-25 órás meló után hazafelé vánszorgó. Olyankor a biztonsági őrök, takarítók, bútorpakolók, technikusok meg a pincérek még felhúznak egy kapucnit, és mindenki tudja, hogy a többieknek még hány óra, vagy hány cím van még. Aki hazafele indul, azt megbökik az állukkal távolról. Emlékeznek még erre ők is, ez húzza őket előre. Hogy lesz az a pillanat, amikor feléd böknek majd, hogy aluggyá gyerek.

Aki valaha volt pincér, és onnan volt hova hazamennie, az tudja, milyen érzés benyitni otthon. A forró vizet ilyenkor érezni a kézfejen. A lábfej, amikor bedugod a paplan és a lepedő közé a sötétben és az a levegővétel, amelyikre még utoljára emlékezni fogsz, ahogy a sajgó testedet megpróbálod fájdalommentes pihenőállásba tenni néhány órára. A ködös utolsó gondolat, hogy a holnapi inged még nincsen kivasalva. De azt majd máskor oldod meg.

"Osszátok meg lécci" - avagy tanuljuk már meg 10 év után a Facebook-othasználni

A múltkori netről elmélkedő cikk kapcsán merült fel, és maradt ki szándékosan egy téma, ami önmagában is akkora nagy, hogy külön posztot szántam neki. Ez pedig azon anomáliák összessége, amit a köznyelv Facebook-használatnak hív, és ami valójában sokkolóan sok embernél nem más, mint más emberek idegeinek szándékos vagy akaratlan szétba&@#sa azon okból, hogy ezt a közösségi oldal dolgot, annak értelmét meg lényegét nem értjük, nem fogjuk fel, nem érdekel minket.

Ahogy a nagy többség használja ezt az oldalt, az valami egészen hajmeresztően elkeserítő. A legalapvetőbb - íratlan, bár elég logikus - szabályokkal sincsenek tisztában az emberek. Nagyjából úgy viselkednek, mintha ruhavásárlás közben a próbafülkék környékén anyaszült meztelenül mászkálnának, és nem értenék, hogy ez problémás.

Először is fel nem foghatom, hogy emberek halál komolyan abban a szilárd tudatban élnek a virtuális térben, hogy ami ott le van írva, azt elhiszik. 40 éve magyarázzák nekik pedig, hogy amit a tévében látnak, az sem feltétlenül igaz (khm), de ez sem ment át 40 év alatt, és a nyomorult Mónika-showból, meg az Éjjel-nappal budapestből tájékozódnak. A FB farvizén meg olyan "cikkeket" osztogatnak vadállat módjára emberek, mint a tudodkell.hu, meg megalájk.hu meg idesüss meg eztfigyeld?! És aztán látom, hogy százával/ezrével kommentelik. Virtuális analfabétizmus, de nagyban. Százezres számú résztvevőkkel.

A másik halálom, aki odaírja, hogy oszd meg lécci. Nem tudja, mit oszt meg ő maga, szerintem nem tudja semminek a következményét, de osszunk mindent. Eltűnt egy gyerek. Osszátok!!! Megosztja minden háziasszony. Megkapja több tízezer ember. Megijednek egy csomóan. Két nap múlva jön egy egysoros, hogy "ja megjött a lányom, csak a barátjával voltak hétvégézni, lemerült a telcsi". Anyád pi@&ja merült le, szívesen odaírnám. Fel sem fogják, mit művelnek. A FB például máris alkalmatlanná vált arra, hogy segítséget kérjen bárki bármiben komolyan, mert a spammerek, az adathalászok, a többi aljas görény elhasználta már ezeket a frázisokat, már mindenki unja, hogy hetente összeégett gyerekekre, éhenhalás szélén lévő családokra, félig feldarabolt kutyákra, és hasonlókra kattintson, mert kiderült, hogy mind hazugság. Az emberek maguk is ezt erősítik a fenti baromságaikkal, mert nem gondolnak végig semmit, mert nem gondolkodnak soha semmin sajnos.

Kábé egy hete meg láttam egy anyukát, akinek a kisfia valami klipben látott egy igazán szép kislányt (mindkettő lehetett kb 5, ahogy kivettem), és azt mondta maminak, hogy ő szereti ezt a kislányt, és találják meg együtt. A kislány fotóját kitette anyuka, hogy ő meg akarja találni az 5 éves fia számára ezt a kislányt, és hjaj de romantikus ez. 4500 ember osztotta meg. Ez azt jelenti, hogy simán több, mint 1 millió ember üzenőfalán jelenhetett ez meg. Gondolom nem gondolta végig, hogyha esetleg rosszindulatú emberekhez is eljutott, azoknak mennyire egyszerű lenne egy ennyire naív anyukának írni egyet, hogy hozd a fiad, itt várunk a kislánnyal, annnnnnnnyira romi lesz, hogy csak na. Nem is folytatom. Az embereknek mi a f@sz van a fejében? Arról persze nem is beszélve, hogyha én lennék a megosztott képen lévő kislány apja, pert indítanék iszonyú sok pénzre, hogy erre nem adtam engedélyt a gyerekem fotójával. Ki az, aki egy ismeretlen gyerek fényképét eljuttatja felelőtlen módon 1 millió helyre? És ha az a kislány majd 15 év múlva nem akarja a saját képét a neten látni? Csak mert egy 'romantikus' anyuka picit gondatlan volt valamikor? Akkor mi lesz? Abba sem gondol bele anyuka, hogy az ő posztját osztja meg mindenki. Az ő neve, lakhelye, fiának neve(!!!) ott a posztban. Majdnem írtam neki (esküszöm elkezdtem Messengeren írni neki egy levelet), hogy elnézést, nem ismerjük egymást, és csak egy jóindulatú idegen vagyok, aki jelezné, hogy ez nem annyira vicces ám - és tudod, mi a dráma? Hogy még én ijesztettem volna meg, és ki tudja, még nekem lesz bajom belőle a végén, vagy bármi. Komolyan. Meg nem akarok én isten bizony ítélkezni, vagy okosabb lenni, csak hát a természetes ösztönszerű védelmi reakció, amibe én belegondoltam, ő nem. Anyuka saját oldalán nyilván semmi sincs korlátozva, idegenként megnézhető az összes családi fénykép, videók(!), minden. 1 millió címre elküldve. Normálisak az emberek?

Belegondoltunk már abba, hogy ez a sok felesleges megosztás, sok hazug felhívás, sok facebook uszítás és mocsok, ez NEM tűnik el a netről csak azért, mert legördül az üzenőfalacska, és másnap már új cicás klipek, új akciós tamponreklámok, és új "nem hiszed el" típusú cikkek tömege árasztja azt el? Tényleg nincs senki a világon, aki fontosnak tartaná, hogy egymást felvilágosítsuk arról, hogy ne osszunk már meg minden hazug, veszélyes, kockázatos, felesleges szemét szart a neten? Meg a FB-on? Komolyan nem érti a felhasználók közül ennyire sok, hogy ez az oldal nem erre való? Komolyan felnőtt emberek ilyen elképzelhetetlen módon felelőtlen és idióta módon élnek? És ennek teszik ki a gyerekeiket, a barátaikat, az ismerőseiket is? És itt nyilván nem a saját ismerőseimről beszélek, ez is egy természetes tévedése a felhasználónak. A saját ismerőseinket meg tudjuk válogatni, az enyémek hála istennek (nyilván nem véletlenül) nem osztogatnak őrületes mennyiségű ilyesmit. De bele se gondol sok ember, hogy publikus oldalak, hírek, sport, film, jópofa csoporttól Tibi atyán át politikusok, cégek, logók, reklámok milliói alatt ugyanazzal a nyugalommal "beszélgetnek" meg hadonásznak az emberek, mintha otthon a nappaliban dumálnának. Láthatóan ötletük sincs arról, hogy mit jelent az, ha egy 150.000 tagú csoportban csak úgy alákommentelgetnek valami őrültséget saját név alatt..

Ijesztő, és elnézést az indulatért, de egy olyan világban, ahol a netről működik lassan minden, ott nem lehet ennyire felelőtlenül viselkedni. Én lehet, hogy túl óvatos vagyok, de én azokat a fotóimat, amit pl a gyerekemről teszek fel, kb 1 évvel később letörlöm. Legalább ennyit. Meg beállítom, hogy idegenek ne láthassák a falamat. Nappalimat se kamerázom be, aztán teszem ki a netre, nem?

Döbbenetes, hogy 2016-ban, a totális lefedettségű digitális világ kellős közepén ennyi ember számára ez felfoghatatlan, és érthetetlen, avagy érdektelen. El sem kezdem azt az oldalát részletezni mindennek, hogy a napi gyakorlatban, a napi életében hány és hány embernek okoz ez az egész teljesen felesleges vitákat, feszültségeket, sőt komolyabb bajokat is. Emberek nézőpontját alakítja át esetleg radikálisan , a felfogását torzítja adott esetben lényeges kérdésekben, olyan mennyiségű felesleges és főleg hamis, buta vagy hazug információt önt a fejekbe, amihez eléggé felkészültnek kell lenni és tudatosan szelektálni, felmérni és átlátni, hogy az ne okozzon gondot. Nem a rálegyintős problémák közé sorolom ezt, mert a virtuális infodömping aránya, mértéke, súlya csak nőni fog, az átlagos gondolkodású magyar ember pedig láthatóan már most sem tud ezzel mit kezdeni, helyén kezelni, szűrni, stb.

Nagyon is fontos lenne beszélni erről, vitázni erről, gondolkodni erről, mielőtt ezt a hatalmas tömeget végérvényesen beirányítja a rendszer egy virtuális "zombieland"-be. A filmek és könyvek ugye nem kifejezetten optimisták a témában, egyes vélemények szerint pedig ez a folyamat már bőséggel lezárult. Én azért optimista vagyok, mivel ez nem agysebészet, némi odafigyeléssel nem annyira nagy feladat egy értelmes embernek az eszénél maradni. Vagy?