2013. november 19., kedd

Dél-Kelet Ázsia - megfigyelések 1. rész



Őszintén? Nagyon kevés kivétellel minden útibeszámolót utálok. Nem tud szabadulni az ember az érzéstől, hogy jó-jó, de ez nem velem történik. Olyan majdnem jó érzés. Ami meg majdnem, az nem az. Így alakult, hogy én sem akarok naplószerű leírást adni arról, amerre jártam. Mert jeleztem ugyan, de nem mondtam, hogy elmegyek kicsit. Úgy fordult a dolog, hogy eljutottam Szingapúrba, és valamelyest Indonéziába, összesen 3,5 hétre. Igen változatos kaland lett, nehéz lenne töviről hegyére elmesélni. Dolgoztam rengeteget, amikor pedig pihentem, azt elképesztő helyeken tehettem. Gondolkodtam rajta sokat, hogy mennyit és hogyan írjak le belőle. Aztán a legegyszerűbbnek az tűnik, hogyha hosszúra nyújtott helyszínleírások helyett olyasmikről írok 1-1 történetet, ami jobban megragadta a figyelmem a többinél (ami alapban sem volt kevés, mert ez azért tényleg egy másik világ).

Az első ilyen valamiért Jakarta, nem is tudom. Első élményem a várossal nem kifejezetten pozitív. Az a fajta érzés, mint amikor mész körbe, és amit látsz, az olyan ti-vicceltek, vagy eszeden-vagy? típusú kérdéseket vet fel. Tízmillió körüli lakos, főváros, pénzügyi központ, meg amit akarsz. Vadonat luxustoronyház negyedek (értsd 15 db 30-40 emeletes apartman-együttes) ahol sorompó, medence, bolt.. De nem úgy, mint Szingapúrban, ahol a hasonló lakóházak azért kisebbek, tényleg csendes környéken vannak, és nyomor amúgy sincs, csak szépen elkülönítve, de az is más szinten. Jakartában a luxusplázától 15 méterre vannak a ponyvás, sátras, zsákos, sok gyerek szaladgálós nyomortanyák, ahol szójás rizst adnak 1 dollárért. A plázák, a kiépített negyedek viszont olyanok, hogy úgy elnézed. Méreteket, látványosan belerakott pénzt, az egészet. Úgy ámulod egy kicsit. Olyan pláza, aminek a parkolóháza 10 emelet. A 'bolt' meg akkora, hogy észrevétlenül tudsz benne 3 órát sétálni anélkül, hogy ugyanoda visszajutnál kétszer. 31 fok van. Minden légkondicionált. Az igazi ázsiai színes műanyag, fém, üveg, márvány és gránit keveréke, megfojt. Elnéztem azt a fiút két cigi között, akinek az volt a melója, hogy a pláza két szárnya közötti úttest zebráján állt egy síppal, és ha vásárló gyalogos jött arra, lesípolta az autósokat, akik megálltak, amíg. Elméláztam rajta, vajon hol születhetett ez a kábé 20 éves forma kölyök...


A második flash nem váratlan, igazából adja magát. Egy baromi kedves szingapúrban élő magyar sráctól kapott telefonszám másik végén egy taxis lakik Balin. Sms-ben beszélem meg vele, hogy várjon a reptéren. Mert ez így megy. Odajön, kis tábla (kikészülsz azonnal), vár a kis papucsban, és légkondicinált taxi, amiben a zsiráf lábaimat is ki tudom nyújtani. Visz, ahova akarod. Egész nap. Megmutat gyönyörű helyeket, aztán majd semmi gond miszter, szállás is lesz. Lett. Tökéletes, méghozzá. Tört, zseniálisan mutáns angol nyelven mondja. Sztorizik a szigetről, az emberekről, rengeteg templomról. Ha meg hátradőlsz, és alszol fél órát a taxiban útközben, akkor csendben van. Elszégyelled magad, annyi pénzért per nap. De hiába akarnád a dupláját adni. Nem értené meg. Próbálunk borravalót is adni.... Elmondanám, hogy 5, azaz öt amerikai dolláros tételen egy 45-50 körüli jámbor, békés balinéz ember elkezdte gyűrögetni a bankó szélét, hogy akkor ő köszöni. Hagyok egy kis időt erre, amíg megérkezik.


Szingapúrban a tömeg úgy étkezik, hogy az utcákon, plázákban, épület aljában, árkádok alatt vannak a food court-ok. A kajaszigetek, vagy kajálós részek, tökmindegy. Ugyanolyan, mint a Westend aljában. Külsőre. Meg az árak is egyeznek. Olyan 800-1500 ft körüli pénzért betegre. Minden másban annyira hasonlít a westendhez, mint a barátok közt Csifó Dorinája Cate Blanchett-hez. Vietnami, koreai, indiai, thai, indonéz, kínai, japán konyha a minimum, de kiegészül olyannal, hogy házitészta bár, meg dim-sum bár. Közepeset sem ettem sehol, kaja-extázis 25 napig. Külön posztért ordít amúgy...
Ezeken a helyeken olyan 150-800 fő méretű asztal-szék erdő van. Kis személyzet mindenre. Elviszik előled a tálcát, ha végeztél. Faxnizás nincs. Az egyik ilyen gigantikus food court-on volt egy néni, aki a tömegben tologatott egy kocsit. Vizet árult róla, adott szívószálat is. Be is vitte az asztalok közé, beintegették a drágámat. 70 fölöttinek saccoltam, persze bármennyi lehetett. De hogy nem volt fiatal, azt azért láttam. Olyan volt, mint a matrixban az egyik ilyen lassított jelenet. A néni alázattal tette a dolgát úgy, hogy nem vette észre senki. A saját testsúlyánál mindenképpen nagyobb súlyú kocsit tologatott, de nem gránitlapon, hanem deszkákon. Zötyögve. És én még békésebb arcú embert isten bizony nem tudom, hogy láttam-e. Megdöbbentő volt. Az jutott eszembe, hogy jártál-e háborúban, édes szívem, meg hogy milyen lenne, ha mesélhetnél nekem néhány órán keresztül, hogy én azt mennyire meghallgatnám... :)) De ez is nagyon sok volt, látni azt a végtelen türelmet, nyugalmat, és békét, amivel odafordult emberekhez, megérintette a vállukat, hogy idehoztam a vizet... Gyönyörű volt, és nem alázhattam meg azzal, hogy lefényképezem, ezért nem tudom megmutatni...


Végül megosztanám azt a vidám pillanatát az utazásnak, amikor átélhettem azt, amit amerikai filmekben már mind végignéztünk ezerszer, és már unjuk, de még elmosolyodunk rajta. Átélve nem unalmas... Egy gigantikus irodaház földszintjét kell elképzelni, ahol 16-18 lift furikázza az égbe azt a néhány száz vagy ezer embert, aki folyamatosan a földszinten hömpölyög össze-vissza. Liftajtó kinyílik, egy adag be, huss. Megvan a kép? Ahogy kellett, én is (szép ingben + 31 fok + légkondi) egy adag emberrel a liftbe be, hátam mögött ajtó be. Tudod, amikor veled szemben áll mindenki... Nos, Indonéziában a nők jellemző magassága 145-150 centiméter, a férfiaké 155-165 centiméter. Huszan voltunk a liftben. Csak én álltam szemben. 195 centi voltam, amikor utoljára mértek. Expressz lift volt, és csak 3 másik emeleten állt meg. Egy percnél szerintem nem tartott tovább az egész....



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése