A budapesti SOHO, és amiért szeretem

 
Tegnapelőtt este hazafelé menet megálltam enni egyet a Gozsduban, ittam egy szörpöt, és ahogy szoktam, elbámultam a népeket, a fényeket, és megfigyeltem mindent..Igaz, hallgatni nem hallgattam a zajokat, mert a nyeherészésből, kanálcsörgésből és egyszerre négyféle zenéből álló zümmögős alapzaj helyett a Dude looks like a lady-t választottam teljes hangerőn - adott is egy bájos kontrasztot, sőt egy igazán vicces némafilm lett belőle, amin aztán vigyorogtam is. Olyan volt, mintha mindenki egy absztrakt táncot járt volna séta, evés, vagy üldögélés közben az én zenémre anélkül, hogy azt hallotta volna.

És hogy miért is olyan jó ez a környék? Nekem ezért:

1. Egyáltalán nincsenek kopaszok. Nálam azért ez az első, mert lehet egy hely kifinomultan megépített, lehet benne penge a kaja, patent a zene, és süppedős a fotel, mindannyian ismerjük Budapesten azt a kínzó érzést, hogy ide bazmeg nem jövök soha többet, mert ez a sok ijesztő, mély hangon höhhögő szarházi paraszt a holdjárókon billegő műhajú, agyalágyult libáival annyira kellemetlen látvány, illat, és közeg, hogy képtelenség szabadulni a gondolattól, hogy az egyik rotring szemöldökű nekem fordul a strandlabdáival, a vádlitetkós hímje meg két mivangeci között megszúr, még mielőtt megformázom szájjal, hogy bocs nem akartam. Üdítő és csodálatos látvány az egész Gozsdu-Kazinczy negyedben, hogy az 5%-os ingerküszöböt sem éri el az arányuk. Alapvetően olyan biztonságérzetet ad a komplett hiányuk, amilyet Budapesten szórakozóhelyeken nagyon-nagyon régen lehetett csak tapasztalni.

2. Könnyen oda lehet menni, le lehet parkolni. Igen, tömeg van. De próbálj meg bármelyik európai nagyváros bulinegyedének 5 kilométeres körzetébe bejutni kocsival. Én autón járok, és meg tudok állni a szomszéd utcában. Imádom. Itt kivételesen nem bánom a máshol egyre pofátlanabbra hígult bringás mű-ökopopulációt, sőt. Igazából itt a helyük. De nincs dzsippes bőgetés, szépen taxival járnak a srácok, meg besétálnak, meg idebiciklizik - szeretem, hogy kényelmesen meg tudom közelíteni ezt az egészet. Ja, és ezerszer, keresztbe-kasul áthajtottam már itt kocsival, és a legnagyobb buli közepén sem kell órákat várnom, mert a gyalogosok hömpölygő tömege is veszi az adást. Elég ingerültté tudok válni a városi közlekedés idiótáin sajnos - itt valamiért toleránsabbak a népek. Mintha nem felejtenék el, hogy ide nyugizni jönnek.

3. Árak, ár/érték, kínálat. Jobbnál jobb helyek tömkelege, minden jelleg, fajta, íz és illat. Ezer cikket írtak róla, nem is kell részletezni. Gyakorlatilag minden sarkon minden kis zugba érdemes beülni. Egyik se pofátlanul drága, és majdnem mindegyik tényleg finom. Persze a közönségben szoktam látni olykor hatalmas szakértőket, dehát ők a pesti kajaforradalom része, kvázi következménye. Más kérdés, hogy engem vendéglátósként erősen megmosolyogtatnak ezek a társaságok, ahol a fiúkon sosincs zokni, akik két éve még rizseshúsnak ejtették a rizottót, és azt gondolták, a macaron az az, amit a knorr milánói alappal szoktak enni. Ma meg úgy rendelnek erdeigombás noccsit, hogy a pincérnek el kell fordulni, és köhögésnek álcázni a nevetést. (Ami a gordon blue és a satobrian a '90-es években, az a noccsi és a milföj a '10-es években). A kaja ettől még príma ezen a környéken, ami ma már alap, de néhány éve még hol voltunk attól, hogy ennyi finom étel legyen egymás hegyén-hátán, normális áron.. Nem is kell ennél feljebb pozícionálni az egészet, isten őrizzen..

4. Van hely. Pedig tömeg van állandóan, zsong és pezseg az egész. De ha nem úgy megyünk le, hogy csak egy meghatározott hely meghatározott teraszrészének meghatározott 3 asztala közül az egyik jó nekünk, akkor érdekes módon perceken belül le tudunk ülni. Merthogy a másik, ami engem speciel fixen megőrjít bármilyen bulinegyedben: az a szobrozás és a sorban állás. Biztos az a kettősség lehet az oka, hogy egyrészt több, mint 20 év alatt álltam már annyit sorban, hogy nincs már olyan buli, amire szívesen várnék. Másrészt ezek itt nem exkluzív éttermek. Van az a környezet és van olyan séf, akinek várnék a pultnál az ételére, de ez itt nem az. Itt elvárom, hogy legyen asztal, vagy átmegyek a másik helyre. De ez így is van kitalálva, és nagyon szeretem, hogy alapvetően helyére van belőve az egész környék. A szórakozóhelyek előtti sorbanállást pedig már az alacsony sorszámú Dokkos plasztikkártyák uralkodásának idején is nevetségesnek tartottam, pedig az annyira régen volt, hogy a mai Soho közönségének túlnyomó többsége akkor még maréknyi kavicsot gurított a kanyarcsúszdán.

5. Bazi nagy az egész negyed, és csak nő és nő. Ebben meg az a pláne, hogy a komplett Ryanair-Wizzair-féle angol melós közönség könnyűszerrel kikerülhető. Mert ha van igazi negatívum, nyilvánvalóan ez az. Persze makrogazdaságilag, meg a kollégák miatt örülök is nekik, de felhasználóként azért ez a banda kissé mennyünkinnen. Oké, nem sűrűn vagyok itt hajnali háromkor, és nem számítok életem péntek estéjére egyik héten sem, plusz velük ellentétben nekem nem az az ambícióm, hogy még hányás előtt a köldökömnél érjen össze a két afrika-térkép az eszeveszett tánctól, így könnyebb a dolgom is, amikor el akarom kerülni ezeket az arcokat. És az is igaz, hogy hajnalban már közel sem olyan vonzó az egész környék, mint este 10-kor. De legyünk őszinték, nekem hajnalban már pokoli nehéz vonzóvá tenni bármilyen környéket, vagy pláne helyet. Nem kenyerem ez a folyamatos hú-de-öreg-vagyokozás, de a korlátaim világosak. A saját, 20 éve stabil, kurva hülye társaságom, egy véletlenül odacsöppenős spontán buli, vagy Mick Jagger jelenléte -  ezek hiányában egyre nagyobb csoda kell, hogy jelenlétemmel zavarjam a negyedben hajnal négykor tétován közlekedő szétizzadt, humanoid meztelencsigákat.

6. Van egy hangulata az egésznek. Méghozzá vonzóbb, emberibb és jobb, mint a Liszt Ferenc térnek volt 15 éve, mert kevésbé posh, többféle benne az ember, sokkal több benne a nagyon fiatal arc, mert többnek van pénze (és kedve) egy fröccsre ma, mint egy lattéra akkor. Nyilván segít, hogy más kort élünk, és ma már kevésbé idegesítően sok a devergo és replay felirat. Még szokom persze, hogy áprilistól a kötelezően felírt rövidnadrágot hordja a zsiráftól a galambig mindegyik, de ettől még hangulatos a hely, és ez elvitathatatlan. Lazább, és ami nagyon fontos, érezhetően kevesebb az egymás bámulása, mint régen, és sokkal több az egymással foglalkozó, nevetgélő társaság. Látványosan kevesebb pl. a máneken-mánáger duó, és a többi üveges tekintetű műsenki. Több a nagy röhögés és a spontán hülyéskedni látszó ember. Valahogy több az emberi megnyilvánulás. Nagyon jó látni.


Remélem így is marad. Versenyezzenek csak egymással a helyek, legyenek továbbra is olyan arcok a pincérek mindenhol, mintha csak a szomszéd asztaltól álltak volna fel 5 perce (miközben ha nem is hibátlanul, de egyre jobban értik ám a dolgukat, szakmai szemmel is). Szóljon a zene, legyen 400 féle konyha, mosolyogva kérjenek továbbra is tüzet a kiscsávók. Ennél sose legyen több smink a csajokon, sose legyen kevesebb a papucs és több a férfiékszer. És legfőképp hagyják békén ezt az egész környéket működni.

A szembenézés szükségessége

Néhány hete egyik  délután egy újságcikkről esett szó, amelyiket egy Cordt Schnibben nevű német újságíró írt a Spiegelben. A saját apjáról. Apám egy Werwolf címmel. A harmadik birodalom egyik katonájáról. Sokáig tartott elolvasni. Nagyon, nagyon elgondolkodtatott. Sokáig beszélgettünk a témáról.

A cikk röviden arról szól, hogy egy 60+ korú ember, aki 12 éves korában elveszített az anyját, az édesapja halála után a lakás felszámolásakor olyan dokumentumokat talál, aminek hatására 10 évig kutatni kezdi levéltárakban a szüleiről fennmaradt valamennyi fellelhető bizonyítékot. Azzal szembesül, hogy az édesapja, egy asztalos, 33-ban belép a nemzetiszocialista pártba, majd a háború végéig szolgál. Meggyőződéses náci, aki karriert csinál a háború alatt, legmagasabb beosztása egy Hitlerjugend kiképzőtábor vezetése. Többször megsérül, visszatér Németországba. Ott különböző párt-, és katonai funkciók ellátása után egyszer csak elveszíti az első feleségét a háború végén, és nem sokkal később ugye magát a háborút is. Kiderül az iratokból, hogy a háború legeslegvégén beosztják egy Wervolf (vérfarkas szó szerint) nevű büntető-alakulatba, akik dezertőrökre, és „nemzetáruló” németekre vadásznak, azaz idealisták, igen finom érzékenységgel megfogalmazva. Az osztag előállít, és fejbelő egy ártatlan és ártalmatlan parasztembert. Az okiratok és a cikk gyakorlatilag egy CSI-t megszégyenítő részletességgel írják le magát a gyilkosságot. Kiderül még, hogy a háború végén ismerkedik meg Schnibben apja az édesanyjával, aki bizony egy német önkéntes, szintén meggyőződéses náci nő. A háború végén az amerikaiak letartóztatják Schnibbent gyilkosságban való részvételért, és elítélik. Felesége megvárja, családot alapítanak, a nő fiatalon meghal, az apa 70 fölött. Az öreg egész életében náci volt.

Hagyok egy szusszanásnyi időt erre, jó? A cikk ugyanis nem itt ér véget. De az úgy kezd derengeni, hogy mit talált az ember? Nem is zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy a Spiegel címlapsztorijáról beszélgetünk. És ezt leírja benne egy ember. A szüleiről.  A pasas a történetet végig tényszerűen meséli el. Ugyanakkor sorról sorra veti fel a legfontosabb, legmaróbb, legfájdalmasabb kérdéseket. Van-e vajon náci gén? Ha a szülőkből tényleg sok van a gyerekben, akkor benne mennyi antiszemitizmus van?  Az egész olyan személyes, mégis annyira érzik rajta ennek a generációnak a kétségbeesett kérdésekkel teli fiatalkora. Bele sem gondoltam, ezért arcon vágtak olyan félmondatok, hogy neki (az újságírónak) azért nem volt ideje és kapacitása hosszú-hosszú évekig pl. a Holocaust-tal foglalkozni, mert egyszerűen a saját szülei történetét, ezáltal a saját identitását, értékeit kereste egész fiatalkorában. És akkor kiderül, hogy a szülei azok, akik a tévéfilmeken, meg hollywoodi produkciókban a karlengető tömeg. Hogy ez mennyire sokkoló lehet, arra a cikk alcímében felvetett kérdés adja meg a választ: Milyen érzés, amikor az apánkról kiderül, hogy tolvaj? Nem kaptam levegőt.

***

Hihetetlenül szomorúvá tesz, hogy Magyarország képtelen erre. Mit erre, a tizedére. Hihetetlenül elkeserítőnek tartom, hogy miközben itthon annyira szeretjük a mellünket verni a tehetségünkre, a bátorságunkra, a hátrafelé nyilazásunkra meg a Nobel-díjasainkra, még arra sem vagyunk képesek, hogy az ilyen szembenézéshez hasonlót megtegyünk. Hogy a jelentőségére ráébredjünk. Döbbenet, hogy amíg konkrét háborús bűnök, gyilkosságok, és még durvább borzalmak megbeszélhetők, megemészthetők egy kicsit nyugatabbra, addig mi itt 25 éve azon pöcsölünk, hogy ügynök-aktákat nyissunk ki?!  Mer’ kiderül majd egy csomó ember apjáról, hogy jelentéseket írogatott a szomszédról, meg a kollégáról, akiket esetleg kirúgtak? A gyereket nem vették fel az egyetemre? Még durvább a történet? És?

Szögezzünk le valamit. Ez itt nem az a cikk, ami arról szól (mámegin), hogy a nácik durvábbak voltak, mint a komcsik, és már megint a zsidókat kell sajnálni az istenit neki hej. Ez itt az a cikk, hogy 'durvaság' volt itt minden irányban, de ha takargatás, mutogatás, fogak csikorgatása, és évtizedekkel ezelőtti fájdalmak helyett tudnánk róla beszélni, tovább lehetne lépni. Nem, nem akar senki felejteni. Sem ezt, sem azt. Sőt. Éppen emlékezni szeretnénk. De amíg hazudtok róla, mire emlékezzünk? Amíg a kommunista egy felemelt ujjú szitokszó, de SENKI, SEMMILYEN OLDALON nem hajlandó az ügynök-aktákat megnyitni, addig ez itt egy szar reality-show, amit nyomtok.

A huszon évvel ezelőtti ugandai 1 milliós tömegmészárlás kapcsán láttam olyan fotósorozatot, ahol meggyilkolt férfiak feleségei álltak modellt a férjeik egykori gyilkosaival. (!!) Ti meg fostok bevallani, hogy valakitek kirúgatott valakit, hogy megszerezze a helyét? Mi a tököm bajotok van nektek? Ráadásul 1970 után (sőt) itt egy egyre puhuló rendszer volt. Ki merem mondani, unom már ezt a szarakodást, meg a történelmi „tények” közötti felhúzott szemöldökű maszturbálást, én unom a csendesített hangon susmorgást. Rohadtul egyetlen ismerősöm sincsen (1976-os vagyok), akinek az apját megkínozták, bebörtönözték, kitelepítették volna. Az apámnak van. A haverom apjának van. Nagyszüleim generációjának még élő néhány tagja tudna mesélni. De hogy még 25 év után is csak zárt ajtók mögött mernek, az egy téboly.

Vegyétek már észre, hogy az elkövetkező generációk valahogy reagálni fognak erre. Mondom ezt 25, meg 70 év után. Vegyétek már észre, hogy a takargatással semmi mást nem értünk el soha, csak a gyanakodást, az egymásra mutogatást, a vádakat, a hazugságokat. És egyvalamit pedig feltétlenül kiirtottunk – a közösségi együttműködés lehetőségét. Persze értem én, hogy hiszterizált tömegeket könnyebb mozgatni, láttunk is rá egynémely tökéletességig fejlesztett modellt, köszönjük szépen. Élj te olyanban, cimbora.

Én inkább egy olyanban szeretnék, ahol a fiatalok azt akarják megérteni és arról dumálnak, hogy miként alakulhattak ki ezek a jellemtelen rendszerek és mik vezettek az összeomlásukhoz, milyen tanulságokat hordoznak, és milyen jelenségekre kell óvatosan figyelni a jövőben. Szerintem inkább ilyesmiről beszélgessenek ahelyett, hogy valamelyiknek a nagyapja kommer volt-e néhány másik nagyfater szerint. Hadd halljuk végre a sztorikat, hadd zárjuk le végre ezt a korszakot. Soha az életben nem lesz itt semmiféle haladás semmiféle irányba, ameddig ezt nem teszitek meg. Nekem eddig elég értékes 25 évembe' van ez a kis apróság. Jó volna, ha nem kérnétek a gyerek életéből is ennyit. Értékelném, tisztelettel.

Mese egy méltatlanul elfeledett énekesnőről

Ez a mese egy csodálatos néniről szól, aki idén lesz 70 éves. Életének nagyobbik részét énekléssel töltötte, amúgy világhírű lett, néhány lemezt leszámítva itthon azonban nyilván kevésbé ismerték. Lehet tudni róla, hogy csodagyerekként kezdte, de hogy ez valójában mit is jelent, és mit jelentett főleg az 1950-es évek Amerikájában, azt sajnos nagyon kevesen tudják. Ráadásul nagyon fiatalon elérte a legnagyobb sikereit, utána sokáig nem is lehetett hallani róla. Pedig hajmeresztő a sztorija. Ez a nő leülhetne ide közénk és elmesélhetné a következőket, mintegy kávé mellé, a saját életéről:

Hat évesen megnyertem egy városi énekversenyt. Amikor apa meghalt 10 éves koromban, a család első számú kenyérkeresője lettem (két lány-, és egy fiútestvér, a szerk.), rendezvényeken, illetve a rádióban és tévéműsorokban énekeltem. 1955 februárban egy TV-showban akkora tapsot kaptam, hogy az előírt egy szám helyett hármat énekeltettek velem, aztán nemsokára kaptam egy lemezszerződést.

1956-ban jött ki az első kislemezem. Ebben az évben az amerikai Billboard slágerlista heti eladási győztesei, az aktuális sztárok többek között ők voltak: Elvis Presley, Bill Haley and the Comets, Chuck Berry, Dean Martin, Fats Domino, Bing Crosby, Little Richard, Frank Sinatra, Nat King Cole, Johnny Cash és Tony Bennett. Én a magam részéről ugyebár 11 éves voltam, és 145 centiméter magas. Ez utóbbi később sem változott. Már az első lemezeim is számomra elképzelhetetlenül fogytak. Azután elénekeltem 1960-ban, hogy "I'm sorry", és rájöttem, hogy az eddigi lemezeim egyáltalán nem fogytak. Ebben az évben, 15 éves koromban Grammy-re jelöltek, és turnéra indultam.

A '60-as évek 'viszonylag' sikeres időszaknak mondható a karrierem során. Az egyik első angliai turnémon egy nagyon helyes és irtó tehetséges liverpooli banda volt a előzenekarom, a nevük Beatles volt. Úgy hozta az élet, ebben a tíz évben mintegy 47 dalom lett slágerlistás Amerikában, és az évtized végére a női előadók eladási listáját én vezettem (Dusty Springfield, Shirley Bassey, Aretha Franklin, Tina Turner, Supremes, Etta James, Janis Joplin, stb. - a szerk.), a teljes USA eladási toplistán viszont lemaradtam a dobogóról, 'csak' negyedik lettem Elvis, a Beatles és Ray Charles mögött. Később a zajos siker alábbhagyott, de beválasztottak a Rock and Roll és a Country Hall of Fame-be. Most pedig csendes életet élek, nagymama vagyok, két gyermekem, és három unokám van...

Idáig a mese. Döbbenet, nem? Két dolgot gondoltam végig röviden. Az egyik, hogy milyen lehet 70 évesen úgy tenni-venni egy ház körül, az unokáiddal, hogy közben ezek az emlékeid. A tieid. Ez a sztorid. Kortársa voltál, együtt turnéztál, közösen jelentél meg műsorokban és díjátadókon a 2. világháború utáni könnyűzene megalkotóival, és emiatt legkiemelkedőbb legendáival. Nem napi szinten ismerted mindet, hanem ünnepelt világsztár voltál, amikor Jimi Hendrix, vagy a Rolling Stones elindult. Az milyen már?

A másik, amit akartam hallani, hogy mi volt az a kislemez, amivel ki mertek állni ezzel a névlistával szemben. A durva az, hogy a debütáló kislemez  (Jambalaya) B oldalán van egy olyan szám, amit én a magam részéről visszautasítok. Mármint, hogy valaki 11 évesen elénekel egy rock and roll (vagy bármilyen) számot így. Gyakorlatilag egy basszus alapra, amit egy dob kísér. Gitár a szám introjában, aztán alig hallhatóan, aztán szólózik, aztán megint elúszik. A szóló tisztán hozza a swing jazz hangzást, gyönyörű. Ma teljességgel elképzelhetetlen, de itt nincsen lábdob. Se semmiféle cintányér. A pergődobon sistereg a seprő, néha díszíti kicsit, és kész. És elég. Mi az, hogy elég, úgy húz az egész, mint az őrület! A tetején meg ott szól ez a kérlelhetetlenül óriás hang abból a ici-pici testből. Az egész annyira tizedre pontos a zenével, egy minden sallang nélküli egyszerű ős-ütem, hogy döbbenet. És minden hang egyenként, hajszálra a helyén kiénekelve, könnyedén, de olyan élesen, olyan elemi erővel, hogy az egy csoda. És ez a B oldal, a Jambalaya hozta meg a nagy ismertséget...

Annyira szeretném látni, hogy a fent felsorolt összes szupersztár vajon hogyan vigyorgott teli szájjal, amikor ezt először meghallotta, és meglátta, hogy ki énekli ezt?

Ő Brenda Lee, hatalmas kedvencem.

Brenda Lee - Bigelow 6-200

Nem búcsúzkodunk

Amikor a párnámat rendezgettem, hogy visszafeküdjek aludni reggel hétkor, persze megindultak a gondolataim. Akkor értem haza a reptérről, ahol feltettelek családostul egy repülőgépre, hogy eggyel odébb letelepedj. Ha már megindult a gondolat, akkor megpróbáltam irányba terelni. Arra próbáltam rájönni, mi a legkorábbi, legelső emlék az életemben. Nem tudtam rájönni, melyik volt, több kép is jött. Egy balatonkenesei nyaraló, ahol egy hintaágyban ülünk fürdőgatyában és vizesen, és valami gyümölcsöt falunk. Közben csipkedjük, harapjuk és rúgjuk egymást. Nem lehettem több ötnél. Az is beugrik, amikor apu beöltözött Télapónak, és te magabiztos voltál, mert rájöttél, hogy ő az, én meg őszintén be voltam fosva, mert én meg nem. Pedig mindketten gazdagon raktároztunk vajból a fülünk mögött. Van egy mátraházi emlék is, amikor egy harmadik kisfiúval építettünk alagútrendszert egy homokozóba. Jó, hogy nem tudom már, mekkorát, mert így az maradt meg, hogy legalább 5000000 négyzetméteres volt. 

Fogalmam sincs, milyen időrendi sorrendben történtek ezek, és a másik 70 sztori, ami beesett. Arról viszont nagyon is van fogalmam, rendezgetve ezeket, hogy 10 éves koromig nincsen egyetlen valamirevaló emlékem sem, amiben nem szerepelsz. Arról is van fogalmam, hogy akkoriban nem volt ilyen wellnessbe járkálunk, meg csitti helyeken nyaralgatunk téma, mi viszont folyton voltunk valahol nyáron. Nagyszülőkkel, és/vagy szülőkkel, vagy ketten valami vállalati üdülőben, vagy beutalva,  vagy gyerektáborban. Még néhány évvel ezelőtt is takargattam a hatalmas családi ünnepségeken, amikor mindenki sztorizta, hogy mikor hol voltunk, meg melyik évben, hogy nekem ezekről őszintén szólva fingom nincsen. Mármint hogy mikor voltam és hol, és melyik üdülő, és melyik év. Azt hittem sokáig, hogy azért, mert ugyanolyan hókamóka álmodozó gyerek voltam, mint amilyen most vagyok a lányom szerint. Aztán rájöttem, hogy nem csak. Az álmodozás stimmel, de nem is figyeltem valójában, hogy hova megyünk, mert beleszartam, mert jöttél te is. Aztán onnantól nem annyira érdekelt, hogy a Tisza-tóhoz parkoltak le minket, vagy Fonyódra. Együtt mentünk, az fix volt. 

Ezért együtt tanultunk meg kurva jól kidobósozni és partizánozni, meg együtt kerültünk tévedésből a balettcipős művészi tornaórára is 10 évesen, ahol a csipkefa bimbójára kellett körbe menni, és te olyan pofákat vágtál, hogy sírtunk, hogy miafasz?! Anyuék elnézést kértek az óra után, amikor őszinte felháborodással kérted számon, hogy a mozogjanak-a-fiúk-délután-annyi-energiájuk-van mátrix melyik részébe csúszhatott akkora hiba, ami rád cuki fehér balettcipőcskét kényszerített. Asszem ez is olyan dolog volt, amire elmentem veled, aztán te intézkedtél, aztán mentünk máshova. Én jöttem. Teniszezni is, úszni is. Az ütővel játszható sportokat gyűlöltem veled a balkezességed miatt. A pingpongban egy komplett nyári tábor 2 hetét fordítottam arra a Népstadion kertben, hogy egy Ottó nevű kölyökkel napi 8 órát játsszam azért, hogy meg tudjalak verni, és főleg azt a fonák szervát kigyakoroljam, amit az asztaltól messzebb állva ütöttem, és amivel tudtam bárkit szopatni. Megnyertem a táborban a pingpong bajnokságot. Büszke voltál, örültél. Téged akartalak megverni, ezért annyira megtanultam játszani, hogy aztán 10 év szünet után 25 évesen is odabasztam akárkinek.

Vívni nem lehetett ellened. Ott a balkezed mindennél nagyobb előnyt jelentett, ezért képtelen voltam. Versenyen azt hiszem, sosem nyertem ellened. Már gyerekem volt, amikor rájöttem, hogy nem csak a balkezed volt az oka, hanem mert a többiek ellen a vívás mentális részét jobbára azzal intéztem el, hogy gyűlölni próbáltam őket, amikor tétmeccset vívtunk...A két legjobb barátomtól is folyton kikaptam.. :)

Abból tudtam meg, hogy a zsidóság nekünk nagyon fontos dolog, hogy egy ezzel kapcsolatos sértés miatt felakasztottál valakit egy fogasra a suliban. Úgy tizenegy lehettem. Ahogy nagyanyám próbálta elrejteni a nevetését, amikor megpróbált letolni téged, hogy más gyerekeket nem akasztunk a köpenyüknél fogva sehova sem, kisfiam, abból láttam, hogy itt van valami.

Amikor 17 voltam, beléd szaladtam a közgáz pincében a buli közepén. Az összes barátod jól ismert, ahogy az enyémek is téged. Megfogtad a tarkómat, odahúztad a fülemet, és annyit közöltél az éjszakában használatos viselkedési szabályokról, hogy soha ne keveredj bunyóba, és soha ne dugj koton nélkül. 25 éves korod előtt ez nagyjából lelkizésnek számított. A főiskolára a sors fura játéka miatt újra együtt jártunk, de már nem volt többé ugyanaz, mint általánosban. Mert alig jártunk be. És mert öregek lettünk ahhoz, hogy megússzak egy folyosói balhét csak azért, mert véletlenül a te tanárod kapott el, és megismert, mert annyira hasonlítottunk, és csak annyit mondott, hogy te a kisebbik vagy? Öhöm, mondtam. Szép - volt a válasz, fejcsóva, tovább megy. Meg már az a védelem sem kellett, amivel az udvaron a betonpályán engem valamiért nem rúgott fel senki annyira csúnyán, mint másokat. Engem valamiért békén hagyott mindenki. Gondolom számított, hogy 2 évvel nagyobb fiúk lepacsiztak. 2 év különbség az áltiban egy másik kontinens. Amikor hatodikban a nyolcadikos lányok meg a nevemen szólítottak, amikor visszaköszöntek, mert rájuk merhettem köszönni, annak mondjuk szintén volt húzása.

Milyen fura, hogy először 20 évesen váltunk el hosszabb időre, amikor Németországba mentem főiskolai gyakorlatra. Megkockáztatom, hogy benne vagyok abban az 5 emberben az életedben, akinek kézzel írtál levelet, papírra. Mire hazajöttem, te mentél el gyakorlatra. Washingtonban láttalak újra, közel egy év után. Szakállad volt. Megnéztük Washingtont, aztán Baltimore-t, kettesben. Szerintem béreltünk kocsit is, de nem emlékszem, ahogy a két városból se semmire, nyomok, képek vannak meg. 21 éves voltam, de automatikusan újra leszartam mindent, mert veled mentem. A mai napig fingom nincs róla, milyen szállodában laktunk, hol ettünk, vagy ilyesmi. A mozi megvan. A röhögések megvannak. A sztorizások megvannak. Ami kell, az megvan.

Évek óta szurkolok, biztatlak és segítek, hogy elmenjetek. Igazából végtelenül boldog is vagyok, hogy meg mertétek tenni. Úgyhogy most kivételesen én fogom megmondani, hogy mi lesz. Tanúk előtt.

Nem lesz ennél több búcsúzkodás, se szomorkodás, se fejlógatás. Magától értetődően nem lesz semmiféle elszakadás. Csak ezután a telefon helyett a skype-ot várom el (mert elvárom), hogy úgy vedd fel, hogy - Bunkó, remélem nyertem! :) Ezután is elvárom, hogy válaszolj, akármennyit kérdezek még. És elvárom, hogy ott is legyen egy közösség, ahol ismernek majd engem. Hogy veled jöttem. Elvárom, hogy mindig legyen megbeszélve a következő időpont, amikor látjuk egymást. Mondd meg a csajnak is, hogy rá is mérhetetlenül büszke vagyok.

Mi pedig folytatjuk. Ugyanazt. You know goddam well what... :))

Sapka.
Sál.
Kesztyű.

A szokásaim

A napunk döbbenetesen túlnyomó része mozdulatsorok, néhány másodpercig, vagy pillanatig tartó apró cselekvések ismétlődéses sorozatából áll. Na ezt baszod odamondtam. Eddig sem érzékelted, hogy normális lennék, de legkésőbb ezzel a mondattal világos, nem? Szóval miért is van az, hogy ugyanazt ismételjük egyfolytában? A fogkrémet a fogkefére, a pulcsiba melyik karral előbb, a kocsiba beszállás, a rágyújtás cigire, a hajbatúrás-tekerés-húzás-mittomén, a kezünk buzizása, a tollat nyomogatás, a kávé-cukor-tej arány és sorrend, minden. Ahogy ülsz. Ahogy a lábadat tartod. Oké, nyilván lesz közte bazi sok olyan, ami úgy kényelmes, vagy úgy van értelme, nem hülye lettem, de a többi? Ez valahogy biztonságot ad, vagy az elménk ezeket a megszokásokat automatizálta bizonyos helyzetekre? Túlregálom? Elképzelhető...

Akkor is bizarrnak tűnik a felfedezés, nem mintha nem tudtam volna róla ugyebár korábban is. Csak valahogy a rácsodálkozás elmaradt, hogy bmeg minden reggel kis túlzással pontosan ugyanazokra a parketta elemekre lépek rá. Ez normális így vajon?! Úgy értem, az ágytól a kávésbögréig, a mikróig, az első reggeli pisilésig. És úgy feltűnt, hogy bakker darabra ugyanabban a sorrendben csinálok mindent, ugyanannyi idő alatt, ugyanazokkal a mozdulatokkal, eszközökkel és sorrendben végzem el mindezt. A következő gondolatom meg az volt, hogy volt már itt olyan posztom, ami számomra konkrét megnyugtatásul szolgált, hogy nem vagyok egyedül bizonyos típusú tébolyokkal. Na ez is egy ilyen téma, gondoltam, felvetem, hogy ilyen másnak is van? Vagy ez kanapé, becsukott szem, milyen volt a mai napunk, Gábor, meg Rorschach?!

Fogalmam sincs. De amióta erre rámeredtem, azóta tudom, hogy a bal cipőmet veszem fel előbb, de általában előbb a jobbat veszem le. A kormányt háromféle mozdulat közül valamelyikkel fogom, a telefon csak a jobb nyakamhoz szorítva kényelmes, és a bal kezem van feljebb, amikor a hátamat törlöm és kétoldalt a törülközőt fogom. Inkább előbb, mint utóbb tudjam meg, ha ezzel foglalkozni kell. Érted.

Jobbkezes vagyok, de (vagy épp ezért?) a bal kezem mutatóujja van felül, amikor összekulcsolom a két kezem, és a bal csuklóm van felül, ha karba teszem a kezem. Az automatikus szokásokról sokat elárul egyébként, hogy ezt egyáltalán nem szükséges most utánam csinálnod, és mégis...5 másodperces időkorláton belül ugyanannyi ideig mosom a fogamat. Zenére zuhanyzom. A vajat lefelé vágom, nem a tetejét kapirgálom. A tányéron a hús van hozzám közelebb, nem a köret, akkor is, ha magamnak főzök, és nem étteremben rakják elém. A poharat mindig jobb kézzel emelem a számhoz. Csak két kézzel tudok úgy orrot fújni, hogy ne legyek könyékig taknyos. Vezetés közben is. Ahol nagyon hangosan hallgatom a zenét. És dobolok a kormányon. Dobverővel. Tizenkét éve. Ha egyedül vásárolok kaját, sokszor halkan énekelni szoktam közben. Oda kell figyelnem, hogy ne baszkuráljak folyton valamit, aminek képernyője van. A macskámhoz gügyögni szoktam, olykor a magam számára is riasztó tónusban. A tükröt ritkán használom 4 másodpercnél hosszabb ideig. Egy hajnyíróval borotválkozom. Mindig ugyanaz a márka a tusfürdőm, a fogkefém, a fogkrémem, a zsepim, a WC papírom. A jobb kezemen probléma nélkül vágom a körmöt ballal, a jobb lábamat viszont maximálisan képtelen vagyok bal kézzel megcsinálni. Ha a spicc nevű gyakorlatot végzem, azonnal begörcsöl a talpam. Ne aggódj, magamtól is érzem, hogy el kell magyarázni, vajon egy 195 centis, 37 éves férfi életében melyik is az a precízen leírható élethelyzet, amikor spiccelni kell. Szívesen mondanám, hogy néha összejövünk a trottyos seggűek klubjával és szexi bézs forrónadrágban meg szellőző mellszőrrel nyomunk egy dundibalettet hobbiból olykor, de valójában a gerinc/gyógytorna része a művelet.

Az ágy jobb oldalán alszom. A bal kezemmel nem tudok bánni a mosogatószivaccsal. Mindent amit keverni, pörgetni, csavarni vagy forgatni kell, automatikusan az óramutató járásával egyezően forgatok. A villanykörte és a csavar irányát 30 éve nem tudom megjegyezni, de a 16 évvel ezelőtti budapesti pizzafutárok akkori rendelési telefonszámai valamiért a mai napig a fejemben vannak. A hajamat mindig bal kézzel túrom és igazítom. A telefonba a mai napig eggyel magasabb hangon és eggyel hangosabban beszélek, mint normálisan, pedig a 'vonal' minősége sokat javult 1981 óta.

Mindig megörülök, ha levél van a ládámban, mert az a generáció vagyok, aki gyerekkorában csodálatos leveleket kapott postán. Pedig emlékeim szerint 1996 környékén kaptam utoljára jó, kézzel írt levelet, azóta csak számlák... És hülye módon a pillanat töredékéig még örülök...

Végezetül elmondanám, hogy járdákon, irodai folyosókon előszeretettel közlekedem az ideális íven, mert Forma 1 barom vagyok. Valljuk meg, jöjjön ki, ha már minden kijött.. :) 

Az a tintafolt pedig egy Pintér Attila szövetségi kapitányra hasonlító unikornist ábrázol, aki naplementekor éppen megszüli Yodát réges-rég egy távoli galaxisban...

Nagy zene

Ez nem egy olyan poszt lesz, hogy mi ez a sok szar zene mostanában, bezzeg az én időmben tökösebb volt ez is. Túlságosan is könnyű lenne Justin Biebereket szembeállítani mondjuk a '70-es évek Aerosmith-jével, és kijelenteni, hogy nos tehát ez a metroszexuális fos ne neveztessék zenének a továbbiakban. Nem mintha nem lenne pontosan ugyanolyan könnyű a mostani Foo Fighters-t ráküldeni valami oldies takonyra, és kijelenteni, hogy háhhhááá, fejlődik a zene. Zsenialitás hála istennek akkor is volt, és most is akad. Zsír zene mindig is volt, és most is van.

Ja és persze arról sem kíván szólni ez a poszt, hogy a zene univerzális nyelv, és itt a szívemben dobban...Arról viszont baromira akar szólni, hogy van egy csomó legendás zene, amiről manapság egyre kevesebbet hallani értelemszerűen, hiszen több millió zenét írtak azóta, más a kor, a divat, az ízlés, az újdonság, az üzlet, mindent értek. Viszont nekem például annyira sokat adtak hozzá az életemhez (plusz feltételezhetően vagy épp tudottan még néhány tíz-, vagy százmillió embernek szintén), hogy lassan illetlennek tartom nem írni arról, hogy mik is voltak ezek a zenék, és miért jelentettek annyira sokat.

Általában hozzátettek valamit az egyetemes zenetörténethez, hogy nagy szavakat használjak. Mindig is lenyűgözőnek tartottam, ha egy zenész, vagy zenekar képes volt egy vagy több olyan (típusú, műfajú, hangzású, jellegű) zenét írni, ami valamilyen szempontból unikális, vagy azelőtt ismeretlen volt. És persze itt kell megjegyezni, hogy azért ebben a műfajban egy ma alkotó zenész ugyebár nehezebb helyzetben van, mint a 70-es évek elején működő arcoknak volt. Világrengető újdonságot csinálni egyre nehezebb, de még mindig van példa. A gangnam style nem az. Úgy értem, pl azok a DJ-k, akik hangszeres alapon korrekt módon zenét szereznek, és több órás szetteket is felépítenek úgy, hogy hangról hangra összerakott zeneművet kapunk, az valami hasonló ahhoz, amiről beszélek. El lehet persze vitatkozni azon, hogy a progresszív rock feltalálása nagyobb fegyvertény-e a Pink Floydtól, aki szintén komplex zeneműveket alkotott, olyannyira, hogy a Dark Side of the moon albumot sokáig koncerten is csak egészben játszották.. És az még nem a The Wall, ugye, bár jelentőségében érdekes módon a Dark side albumról olvastam többször, hogy az 'A' Pink Floyd tökéletes lemeze. Szerintem több van nekik, de tény, ami tény... Hozzáteszem azt is, hogy akkor nem voltak tisztában azzal, hogy milyen megdöbbentően nagy hatású valamit csinálnak éppen. Nem gondolom, hogy McCartney csodát akart írni, amikor lekottázta a Yesterday-t, vagy Elvis értette volna (vagy bárki), mit jelentett a Jailhouse Rock. Még az olyan sztorik ellenére sem hiszem ezt, mint amikor Michael Jackson 26 évesen kijelentette, hogy most akkor leül és megírja a világ legtöbbet eladott lemezét, aztán megírta a Thrillert (és télleg az lett persze). Legendának meg dumának viszont elsőosztályú, meg kell adni.

Kifejezetten meglepett és jólesett ma reggel a Tiloson azt a reggeli tracklist-et hallgatni, hogy Black Dog a Zeppelintől, a Foxy Lady Hendrixtől, az LA Woman a Doorstól. Nem is értettem, arra gondoltam, hogy tévedtem, ezek a nagy zenék még mennek. A következő gondolatom meg az volt, hogy mennek a lófaszt, a jelentőségükhöz képest ez nulla sajnos.

Pedig volna értelme néha meghallgatni a Romeo and Juliet-et a Dire Straits-től, vagy a Homeward Bound-ot Simon and Garfunkeltől, a Your Song-ot Elton John-tól, a Shine on you crazy diamond-ot a Pink Floydtól, vagy az I'm on fire-ot Bruce Springsteentől. Terápiásan meg is teszem sokszor. El lehet molyolni azon, hogy a hangulata, a dallama, vagy a hatása kinek-kinek üti meg az EQ-ját 1%-ban is, de például az intelligens szöveg, mint alkotóelem tényleg exponenciálisan csökken a zenében, ahogy haladunk előre az időben. És akkor Leonard Cohentől Bob Dylanig és Dawid Bowie-ig még ezret nem is említettem. És aki néha még ír, az már 20-30 éve ír. De a U2 se ír már, és Martin Gore is szegény azért ír már alig, mert egy kontinens valamennyi zenekara számára 40 évre elég csodát írt eddig.

És vajon tisztában vagyunk-e a jelentőségével annak, hogy a ma milliók által használt elektromos gitárhangzások és effektek néhány alapvető eleme Hendrix műve? Vagy hogy a Beatles a Please, please me-t egy világháborús német felvevő technikáját másoló brit cuccal vette fel, és többek között a 4 fickó ötletei és nyomása hatására alakult ki az, amit modern  stúdiótechnikának hívunk? Meg azt, hogy a '90-es évek könnyűzenéjének discopop hangzása nagyjából hangról hangra meghallgatható kábé 2 Stevie Wonder albumon a '70-es évekből, és bár itthon nem tudjuk annyira, őt saccra a 15 legnagyobb hatású zenei tanárok egyikének tartják számon? Hogy melyik volt az igazi zseni a Gun's'Roses-ban, hogy a korai Black Sabbath Ozzy-val miért számít korszakalkotónak, vagy hogy az ABBA igazi zsenialitása nem is a számokban, hanem azok hangszerelésben volt?

Prince aszongyák 31 hangszeren játszik, Sting pedig a Police megdöbbentő sikerét azzal koronázta, hogy lassan 30 éve felváltva ad ki lenyűgöző és/vagy tökéletes szólólemezeket. Az 1993-as Ten Summoners Tales album előtt a komplett zenei szaksajtó feküdt 2 évig. Nem azért, mert az akkor a világ legjobb dobosának tartott Vinnie Colaiuta dobolta fel a lemezt, hanem mert ritmikai értelemben (meg az össz hangzás, meg a zenészek képzettsége, ez-az) mattot és egy rendkívül elegáns tanítást adott a komplett könnyzenei piacnak. De ki gondolta volna a Wham idején, hogy George Michael képes lesz megírni a tökéletes Older lemezt? Tudatában vagyunk-e kellőképpen mondjuk annak, hogy a The Cure nevű zenekar egy olyan hangzásvilágot kreált Robert Smith hangjával a tetején, ami 30 éve másolhatatlan és utánozhatatlan? Vagy hogy a stadionos közönség-énekeltetés egy másik, azóta is utánozhatatlan angol botrányhős nyomán lett ennyire népszerű? Igen, Freddie Mercury-t se dolgozz fel, meg énekelj, mert ne. Az meg biztos egyszerű gimnáziumi évfolyam volt, ahol a Lennon nevű járt együtt a McCartney és a Clapton nevűvel..

Azt akarom csak mondani, hogy felsorolhatatlan, és csokorba gyűjthetetlen az összes név és összes zene. De ha már nekem van ez a blogom, akkor időnként elő fogok venni 1-1-et ezek közül, vagy többet, azt csinálok amit akarok :) És írok róluk, meg elhozom az unalomig hülyére hallgatott dalaikat, mert megérdemlik. Minden pátoszos szar nélkül, tényleg. Legközelebb majd jön az AC/DC, a Zeppelin, a Stones, Joplin, Ray Charles, a Genesis, John Lee Hooker és Ella Fitzgerald... :) mekkora kincs ez, miért nem beszélünk róla sokkal többet?

Jacksonra még egy szóra visszatérve (az megvan remélem, hogy nála több lemezt csak hárman adtak el ezen a bolygón eddig: Elvis, a Beatles, és Bing Crosby, de ő csak azért, mert 70 éve minden amerikai háztartásban megvásárolják a White Cristmas-t..), szóval visszatérve vajon mekkora királynak kell lenni ahhoz, de tényleg, hogy az alábbi refrénnel meghatározó világslágert tudj készíteni? A szám további érdekessége, hogy egyrészt legendás mivolta ellenére sincs benne közel sem a csávó 10 legjobb számában, másrészt mi az, hogy mindhárom versszak minden egyes sora azzal a nyögéssel kezdődik, hogy mmmmdah, és még ez is császárság, és nem vérciki?

Mert rossz vagyok, rossz vagyok

Gyerünk (?!?!)

(Rossz-rossz-tényleg, tényleg rossz)

Tudod, hogy rossz vagyok, rossz vagyok

Tudod

(Rossz-rossz-tényleg, tényleg rossz)

Gyerünk, tudod

(Rossz-rossz-tényleg, tényleg rossz)

http://www.youtube.com/watch?v=dsUXAEzaC3Q

Egy pillanatra

Van egy ritmusa az életednek. Összetevők sokaságából áll, de adnak egy dinamikát az egésznek. Folyamatosan tudod és észben tartod a következő feladatodat. Mit egyet, egy tonnát. Különböző helyeken és módokon listáid vannak, amiket csoportosíthatnál is akár típus szerint, hogy otthoni meg ház körüli, vagy munka, vagy család, vagy egészség, vagy hivatalos ügyintézés. Ja igen, nem VAGY van közöttük, hanem ÉS... Tehetnéd és teszed is időrendbe, fontossági sorrendbe, van sos meg ráér-majd-egyszer jellegű. Vannak a tervezettek és vannak a váratlanok is. De mennyien, mi? Ha úgy vesszük (és hogy máshogy?!), a pihenésed is egy előre kalkulált tól-ig intervallum, általában némi intermezzoval. Ha lenne belőled még kettő, mindhárman késő délutánig tudnátok tolni a to-do-list pipálgatást. Amikor a megszokottnál valamilyen rejtélyes okból hamarabb végzel, vagy hirtelen nincs semmi tennivalód, ritkábban mosolyogsz, mint ahányszor végiggondolod gyorsan, mit felejtettél el. Ha semmit, akkor mit tudnál átcsoportosítani, hogy gyorsan akkor most elintézd, és később jó legyen. De nem úgy jó, hogy akkor a most helyett később pihensz, hanem hogy később akkor a rohanás, az úszás, és a szívás kicsit alább hagyjon. Valami isteni. Nem említve, hogy párhuzamosan általában van egy szakmád (vagy kettő), dolgozol egy helyen (vagy kettőn), mellette logisztikai menedzser vagy a vásárlástól az utak megszervezéséig, van egy pénzügyes-mérlegképes könyvelő - adószakértő végzettséged is (nem kívánt törlendő), hogy megértsd magad a bankban, a könyvelőnél, a tárgyaláson, az otthoni költségvetésben, és ezen felül a körülményeid szerint tovább a csillagos égig. Anyukasággal egy orvosi egyetemi végzettség jár, apukasághoz jobb, ha tartozik némi baumax-véna, mindkettejüktől egy átlagon felüli állóképesség (értsd: 1 maraton / nap), ezen kívül az alvás képességének teljes kiiktatása, plusz a szervezet átállítása pépesnyálas maradékokból történő létfenntartásra.

Namármost mindezek mellett terveid és álmaid vannak. Bajaid, lelked, nyűgöd, örömöd, szórakozásod. A fentiekből jó esetben valami boldogsághoz hasonlító érzésed, anyagi ellenszolgáltatásod, és biztos van valamennyi szabadidőd is. A kérdés az, hogy mikor volt utoljára őszintén az a pillanat, amikor abbahagytad, amit csináltál, és előre megfontolt szándékból csináltál valamit saját magadért. Csak egy kicsit. És ha csináltál, megálltál-e, kiléptél-e a gépiességből és tudtad-e tényleg élvezni azt az állapotot? Igen, tudom. Én se nagyon sokszor.

És olyan mikor volt utoljára, hogy hirtelen egy pillanatra minden, de minden bajodat el tudtad felejteni, és csak álltál, mint egy burokban, és csak úgy mindenmentesen jó volt?

Na ezt juttatta eszembe ez a kisfilm, nem éppen kíméletes formában, de épp ezért igen hatásosan. Mint amikor egy zsámoly párnázott felével úgy félfordulattal mellbe puffantanak. Ajánlom mindenkinek, vasárnap estére tökéletesen alkalmas. Vannak azok az elkapott témák, arcok, szemek, amikor lassan rákulcsolsz a karfára. Vannak azok a megoldások, és ötletek, amikre hónapokkal később is elindul mosolyra a szád széle, és megengeded magadnak újra azt a jó érzést, amit akkor éreztél, amikor először láttad. No, nekem ez egy ilyen kisfilm, és úgy gondoltam, hogy nem csak nekem. Hogy aztán legyen min gondolkodni, miközben készülsz a holnapra, a hétre, az ünnepekre, az év végére.

Legyen egy pillanatod.

http://www.youtube.com/watch?v=pMWU8dEKwXw