A szembenézés szükségessége

Néhány hete egyik  délután egy újságcikkről esett szó, amelyiket egy Cordt Schnibben nevű német újságíró írt a Spiegelben. A saját apjáról. Apám egy Werwolf címmel. A harmadik birodalom egyik katonájáról. Sokáig tartott elolvasni. Nagyon, nagyon elgondolkodtatott. Sokáig beszélgettünk a témáról.

A cikk röviden arról szól, hogy egy 60+ korú ember, aki 12 éves korában elveszített az anyját, az édesapja halála után a lakás felszámolásakor olyan dokumentumokat talál, aminek hatására 10 évig kutatni kezdi levéltárakban a szüleiről fennmaradt valamennyi fellelhető bizonyítékot. Azzal szembesül, hogy az édesapja, egy asztalos, 33-ban belép a nemzetiszocialista pártba, majd a háború végéig szolgál. Meggyőződéses náci, aki karriert csinál a háború alatt, legmagasabb beosztása egy Hitlerjugend kiképzőtábor vezetése. Többször megsérül, visszatér Németországba. Ott különböző párt-, és katonai funkciók ellátása után egyszer csak elveszíti az első feleségét a háború végén, és nem sokkal később ugye magát a háborút is. Kiderül az iratokból, hogy a háború legeslegvégén beosztják egy Wervolf (vérfarkas szó szerint) nevű büntető-alakulatba, akik dezertőrökre, és „nemzetáruló” németekre vadásznak, azaz idealisták, igen finom érzékenységgel megfogalmazva. Az osztag előállít, és fejbelő egy ártatlan és ártalmatlan parasztembert. Az okiratok és a cikk gyakorlatilag egy CSI-t megszégyenítő részletességgel írják le magát a gyilkosságot. Kiderül még, hogy a háború végén ismerkedik meg Schnibben apja az édesanyjával, aki bizony egy német önkéntes, szintén meggyőződéses náci nő. A háború végén az amerikaiak letartóztatják Schnibbent gyilkosságban való részvételért, és elítélik. Felesége megvárja, családot alapítanak, a nő fiatalon meghal, az apa 70 fölött. Az öreg egész életében náci volt.

Hagyok egy szusszanásnyi időt erre, jó? A cikk ugyanis nem itt ér véget. De az úgy kezd derengeni, hogy mit talált az ember? Nem is zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy a Spiegel címlapsztorijáról beszélgetünk. És ezt leírja benne egy ember. A szüleiről.  A pasas a történetet végig tényszerűen meséli el. Ugyanakkor sorról sorra veti fel a legfontosabb, legmaróbb, legfájdalmasabb kérdéseket. Van-e vajon náci gén? Ha a szülőkből tényleg sok van a gyerekben, akkor benne mennyi antiszemitizmus van?  Az egész olyan személyes, mégis annyira érzik rajta ennek a generációnak a kétségbeesett kérdésekkel teli fiatalkora. Bele sem gondoltam, ezért arcon vágtak olyan félmondatok, hogy neki (az újságírónak) azért nem volt ideje és kapacitása hosszú-hosszú évekig pl. a Holocaust-tal foglalkozni, mert egyszerűen a saját szülei történetét, ezáltal a saját identitását, értékeit kereste egész fiatalkorában. És akkor kiderül, hogy a szülei azok, akik a tévéfilmeken, meg hollywoodi produkciókban a karlengető tömeg. Hogy ez mennyire sokkoló lehet, arra a cikk alcímében felvetett kérdés adja meg a választ: Milyen érzés, amikor az apánkról kiderül, hogy tolvaj? Nem kaptam levegőt.

***

Hihetetlenül szomorúvá tesz, hogy Magyarország képtelen erre. Mit erre, a tizedére. Hihetetlenül elkeserítőnek tartom, hogy miközben itthon annyira szeretjük a mellünket verni a tehetségünkre, a bátorságunkra, a hátrafelé nyilazásunkra meg a Nobel-díjasainkra, még arra sem vagyunk képesek, hogy az ilyen szembenézéshez hasonlót megtegyünk. Hogy a jelentőségére ráébredjünk. Döbbenet, hogy amíg konkrét háborús bűnök, gyilkosságok, és még durvább borzalmak megbeszélhetők, megemészthetők egy kicsit nyugatabbra, addig mi itt 25 éve azon pöcsölünk, hogy ügynök-aktákat nyissunk ki?!  Mer’ kiderül majd egy csomó ember apjáról, hogy jelentéseket írogatott a szomszédról, meg a kollégáról, akiket esetleg kirúgtak? A gyereket nem vették fel az egyetemre? Még durvább a történet? És?

Szögezzünk le valamit. Ez itt nem az a cikk, ami arról szól (mámegin), hogy a nácik durvábbak voltak, mint a komcsik, és már megint a zsidókat kell sajnálni az istenit neki hej. Ez itt az a cikk, hogy 'durvaság' volt itt minden irányban, de ha takargatás, mutogatás, fogak csikorgatása, és évtizedekkel ezelőtti fájdalmak helyett tudnánk róla beszélni, tovább lehetne lépni. Nem, nem akar senki felejteni. Sem ezt, sem azt. Sőt. Éppen emlékezni szeretnénk. De amíg hazudtok róla, mire emlékezzünk? Amíg a kommunista egy felemelt ujjú szitokszó, de SENKI, SEMMILYEN OLDALON nem hajlandó az ügynök-aktákat megnyitni, addig ez itt egy szar reality-show, amit nyomtok.

A huszon évvel ezelőtti ugandai 1 milliós tömegmészárlás kapcsán láttam olyan fotósorozatot, ahol meggyilkolt férfiak feleségei álltak modellt a férjeik egykori gyilkosaival. (!!) Ti meg fostok bevallani, hogy valakitek kirúgatott valakit, hogy megszerezze a helyét? Mi a tököm bajotok van nektek? Ráadásul 1970 után (sőt) itt egy egyre puhuló rendszer volt. Ki merem mondani, unom már ezt a szarakodást, meg a történelmi „tények” közötti felhúzott szemöldökű maszturbálást, én unom a csendesített hangon susmorgást. Rohadtul egyetlen ismerősöm sincsen (1976-os vagyok), akinek az apját megkínozták, bebörtönözték, kitelepítették volna. Az apámnak van. A haverom apjának van. Nagyszüleim generációjának még élő néhány tagja tudna mesélni. De hogy még 25 év után is csak zárt ajtók mögött mernek, az egy téboly.

Vegyétek már észre, hogy az elkövetkező generációk valahogy reagálni fognak erre. Mondom ezt 25, meg 70 év után. Vegyétek már észre, hogy a takargatással semmi mást nem értünk el soha, csak a gyanakodást, az egymásra mutogatást, a vádakat, a hazugságokat. És egyvalamit pedig feltétlenül kiirtottunk – a közösségi együttműködés lehetőségét. Persze értem én, hogy hiszterizált tömegeket könnyebb mozgatni, láttunk is rá egynémely tökéletességig fejlesztett modellt, köszönjük szépen. Élj te olyanban, cimbora.

Én inkább egy olyanban szeretnék, ahol a fiatalok azt akarják megérteni és arról dumálnak, hogy miként alakulhattak ki ezek a jellemtelen rendszerek és mik vezettek az összeomlásukhoz, milyen tanulságokat hordoznak, és milyen jelenségekre kell óvatosan figyelni a jövőben. Szerintem inkább ilyesmiről beszélgessenek ahelyett, hogy valamelyiknek a nagyapja kommer volt-e néhány másik nagyfater szerint. Hadd halljuk végre a sztorikat, hadd zárjuk le végre ezt a korszakot. Soha az életben nem lesz itt semmiféle haladás semmiféle irányba, ameddig ezt nem teszitek meg. Nekem eddig elég értékes 25 évembe' van ez a kis apróság. Jó volna, ha nem kérnétek a gyerek életéből is ennyit. Értékelném, tisztelettel.