Nem búcsúzkodunk

Amikor a párnámat rendezgettem, hogy visszafeküdjek aludni reggel hétkor, persze megindultak a gondolataim. Akkor értem haza a reptérről, ahol feltettelek családostul egy repülőgépre, hogy eggyel odébb letelepedj. Ha már megindult a gondolat, akkor megpróbáltam irányba terelni. Arra próbáltam rájönni, mi a legkorábbi, legelső emlék az életemben. Nem tudtam rájönni, melyik volt, több kép is jött. Egy balatonkenesei nyaraló, ahol egy hintaágyban ülünk fürdőgatyában és vizesen, és valami gyümölcsöt falunk. Közben csipkedjük, harapjuk és rúgjuk egymást. Nem lehettem több ötnél. Az is beugrik, amikor apu beöltözött Télapónak, és te magabiztos voltál, mert rájöttél, hogy ő az, én meg őszintén be voltam fosva, mert én meg nem. Pedig mindketten gazdagon raktároztunk vajból a fülünk mögött. Van egy mátraházi emlék is, amikor egy harmadik kisfiúval építettünk alagútrendszert egy homokozóba. Jó, hogy nem tudom már, mekkorát, mert így az maradt meg, hogy legalább 5000000 négyzetméteres volt. 

Fogalmam sincs, milyen időrendi sorrendben történtek ezek, és a másik 70 sztori, ami beesett. Arról viszont nagyon is van fogalmam, rendezgetve ezeket, hogy 10 éves koromig nincsen egyetlen valamirevaló emlékem sem, amiben nem szerepelsz. Arról is van fogalmam, hogy akkoriban nem volt ilyen wellnessbe járkálunk, meg csitti helyeken nyaralgatunk téma, mi viszont folyton voltunk valahol nyáron. Nagyszülőkkel, és/vagy szülőkkel, vagy ketten valami vállalati üdülőben, vagy beutalva,  vagy gyerektáborban. Még néhány évvel ezelőtt is takargattam a hatalmas családi ünnepségeken, amikor mindenki sztorizta, hogy mikor hol voltunk, meg melyik évben, hogy nekem ezekről őszintén szólva fingom nincsen. Mármint hogy mikor voltam és hol, és melyik üdülő, és melyik év. Azt hittem sokáig, hogy azért, mert ugyanolyan hókamóka álmodozó gyerek voltam, mint amilyen most vagyok a lányom szerint. Aztán rájöttem, hogy nem csak. Az álmodozás stimmel, de nem is figyeltem valójában, hogy hova megyünk, mert beleszartam, mert jöttél te is. Aztán onnantól nem annyira érdekelt, hogy a Tisza-tóhoz parkoltak le minket, vagy Fonyódra. Együtt mentünk, az fix volt. 

Ezért együtt tanultunk meg kurva jól kidobósozni és partizánozni, meg együtt kerültünk tévedésből a balettcipős művészi tornaórára is 10 évesen, ahol a csipkefa bimbójára kellett körbe menni, és te olyan pofákat vágtál, hogy sírtunk, hogy miafasz?! Anyuék elnézést kértek az óra után, amikor őszinte felháborodással kérted számon, hogy a mozogjanak-a-fiúk-délután-annyi-energiájuk-van mátrix melyik részébe csúszhatott akkora hiba, ami rád cuki fehér balettcipőcskét kényszerített. Asszem ez is olyan dolog volt, amire elmentem veled, aztán te intézkedtél, aztán mentünk máshova. Én jöttem. Teniszezni is, úszni is. Az ütővel játszható sportokat gyűlöltem veled a balkezességed miatt. A pingpongban egy komplett nyári tábor 2 hetét fordítottam arra a Népstadion kertben, hogy egy Ottó nevű kölyökkel napi 8 órát játsszam azért, hogy meg tudjalak verni, és főleg azt a fonák szervát kigyakoroljam, amit az asztaltól messzebb állva ütöttem, és amivel tudtam bárkit szopatni. Megnyertem a táborban a pingpong bajnokságot. Büszke voltál, örültél. Téged akartalak megverni, ezért annyira megtanultam játszani, hogy aztán 10 év szünet után 25 évesen is odabasztam akárkinek.

Vívni nem lehetett ellened. Ott a balkezed mindennél nagyobb előnyt jelentett, ezért képtelen voltam. Versenyen azt hiszem, sosem nyertem ellened. Már gyerekem volt, amikor rájöttem, hogy nem csak a balkezed volt az oka, hanem mert a többiek ellen a vívás mentális részét jobbára azzal intéztem el, hogy gyűlölni próbáltam őket, amikor tétmeccset vívtunk...A két legjobb barátomtól is folyton kikaptam.. :)

Abból tudtam meg, hogy a zsidóság nekünk nagyon fontos dolog, hogy egy ezzel kapcsolatos sértés miatt felakasztottál valakit egy fogasra a suliban. Úgy tizenegy lehettem. Ahogy nagyanyám próbálta elrejteni a nevetését, amikor megpróbált letolni téged, hogy más gyerekeket nem akasztunk a köpenyüknél fogva sehova sem, kisfiam, abból láttam, hogy itt van valami.

Amikor 17 voltam, beléd szaladtam a közgáz pincében a buli közepén. Az összes barátod jól ismert, ahogy az enyémek is téged. Megfogtad a tarkómat, odahúztad a fülemet, és annyit közöltél az éjszakában használatos viselkedési szabályokról, hogy soha ne keveredj bunyóba, és soha ne dugj koton nélkül. 25 éves korod előtt ez nagyjából lelkizésnek számított. A főiskolára a sors fura játéka miatt újra együtt jártunk, de már nem volt többé ugyanaz, mint általánosban. Mert alig jártunk be. És mert öregek lettünk ahhoz, hogy megússzak egy folyosói balhét csak azért, mert véletlenül a te tanárod kapott el, és megismert, mert annyira hasonlítottunk, és csak annyit mondott, hogy te a kisebbik vagy? Öhöm, mondtam. Szép - volt a válasz, fejcsóva, tovább megy. Meg már az a védelem sem kellett, amivel az udvaron a betonpályán engem valamiért nem rúgott fel senki annyira csúnyán, mint másokat. Engem valamiért békén hagyott mindenki. Gondolom számított, hogy 2 évvel nagyobb fiúk lepacsiztak. 2 év különbség az áltiban egy másik kontinens. Amikor hatodikban a nyolcadikos lányok meg a nevemen szólítottak, amikor visszaköszöntek, mert rájuk merhettem köszönni, annak mondjuk szintén volt húzása.

Milyen fura, hogy először 20 évesen váltunk el hosszabb időre, amikor Németországba mentem főiskolai gyakorlatra. Megkockáztatom, hogy benne vagyok abban az 5 emberben az életedben, akinek kézzel írtál levelet, papírra. Mire hazajöttem, te mentél el gyakorlatra. Washingtonban láttalak újra, közel egy év után. Szakállad volt. Megnéztük Washingtont, aztán Baltimore-t, kettesben. Szerintem béreltünk kocsit is, de nem emlékszem, ahogy a két városból se semmire, nyomok, képek vannak meg. 21 éves voltam, de automatikusan újra leszartam mindent, mert veled mentem. A mai napig fingom nincs róla, milyen szállodában laktunk, hol ettünk, vagy ilyesmi. A mozi megvan. A röhögések megvannak. A sztorizások megvannak. Ami kell, az megvan.

Évek óta szurkolok, biztatlak és segítek, hogy elmenjetek. Igazából végtelenül boldog is vagyok, hogy meg mertétek tenni. Úgyhogy most kivételesen én fogom megmondani, hogy mi lesz. Tanúk előtt.

Nem lesz ennél több búcsúzkodás, se szomorkodás, se fejlógatás. Magától értetődően nem lesz semmiféle elszakadás. Csak ezután a telefon helyett a skype-ot várom el (mert elvárom), hogy úgy vedd fel, hogy - Bunkó, remélem nyertem! :) Ezután is elvárom, hogy válaszolj, akármennyit kérdezek még. És elvárom, hogy ott is legyen egy közösség, ahol ismernek majd engem. Hogy veled jöttem. Elvárom, hogy mindig legyen megbeszélve a következő időpont, amikor látjuk egymást. Mondd meg a csajnak is, hogy rá is mérhetetlenül büszke vagyok.

Mi pedig folytatjuk. Ugyanazt. You know goddam well what... :))

Sapka.
Sál.
Kesztyű.