Az internet és a gyerekeink

Olyan érdekes volt megfigyelni, hogyan vált az internet a mindennapok részévé. Olyan hálás vagyok, hogy gyakorlatilag felnőtt emberként nézhettem végig az elejétől mostanáig. Lassan 20 éve kezdődött az én életemben. Jelei, meg előszele nyilván sokféle volt, de most itt nem írnék részletesen a Commodore 64-en eltöltött délutánokról, amikor olyan játékok, mint a Falcon Boot, a Hunch Back, vagy a Raid over Moscow uralták az agyunkat, pedig érdekes és csoda idők voltak. A lényeg mégsem a képernyő előtt történt, ahogy ma sem. Csak akkor úgy kezdődött a képernyő előtt töltés, hogy átsétáltam a Boldihoz, becsöngettem, aztán megkérdeztem az édesanyját, hogy otthon van-e. Nem pedig úgy, hogy rácsöriztem viberen. Ma már romantikus történetek, nem beszélve olyan 'apróságokról', hogy amikor arrafelé volt dolgom, és velem volt a gyerek, akkor kimutattam az ablakon és azt mondtam, hogy apád ebben a kiserdőben töltötte azokat az éveket, amikor akkora volt, mint te most. És Blanka rám nézett mértanilag kerek szemekkel, és azt kérdezte, hogy és mi a frászt csináltatok egész délután egy erdőben?! Kb 4 perccel később pedig rábólintott az elmesélt történetre, hogy jaa, akkor ez elég jó lehetett, papa. Elég jó volt, gyerek. Elég jó.

Nem hibáztathatom, sőt. Átlagon felül van levegőn, társaságban, naná. Meg akárhogy is, ő még hála istennek javarészt offline. De az élet számára kezdettől egészen más képet mutat, és bekövetkezett, amiről az én generációm is mondta, ahogy minden generáció: nekem sose mondja majd a gyerek, hogy jaj, te ezt nem érted. De nem érted. Én se értem. Három betűs rövidítésekben beszélnek, építkezési zajokat hallgatnak zene gyanánt, és a viccen túl pedig kis túlzással minden pillanatban képernyők veszik körül őket. Olyan mennyiségű információt kellene befogadniuk, ami ebben a korban (és amúgy bármilyenben, a miénkben is) befogadhatatlan. Felnőtt egy generáció, amelyik sokkal kevesebb impulzusból kell, hogy megtanulja például, hogy milyen érzés várni. Valamire. Bármire. Megmondom, miért. Mert 3 éves korától kezdve nem kell egy hetet várnia a következő epizód mesére (se zenére, se filmre, se semmire). Hanem megnézi az összes részt egyben. Ez annyit tesz, hogy a figyelem, az emlékezet, a várakozás, a türelem, egy csomó fontos tulajdonság szükségszerűen másképpen, más forrásokból épül be, és épül meg a fejükben, mint nekünk. Ott a generációs szakadék. Mindegyik tudja kezelni a tapi képernyőt 2 évesen, meg a távirányítót, és 4 évesen kikeresi a zenéjét, tök mindegy, hogy a youtube, vagy a spotify elé ülteted. Kicsit ijesztő, meg kicsit bámulatos is. Lehet nem tudomást venni róla, és lehet úgy gondolkodni, hogy akkor inkább te tanítod meg nekik használni ezeket a holmikat.

Miközben mi, a mára felnőttnek számító generáció (akkor is, ha sokan magunkat nem is feltétlenül tekintjük annak) ugyanúgy megküzdünk ám az internettel, meg ezzel az egész szarral, amit ez jelent. Persze ki hogyan. Ma már nem számít menőnek, ha a leveleid megjönnek a telefonodra. Pedig nem olyan rég még azokon röhögtünk, akik kiabálva beszéltek az utcán, hogy mindenki lássa, hogy van rádiótelefonjuk. Mindenféle kifejezéseket tanultunk, igazából felnőttként beleszoktunk ebbe az egészbe, megtanultunk chatelni, vagy csetelni, na lám, leírni például semmit sem tudunk. Az gyötrelmes, ahogy az emberek írnak. Jelentsük ki. Mai kifejezéssel kimaxolják az igénytelenséget, de dulván. Meg persze szórakoztató belegondolni, hogy van ám egy csomó család Magyarországon, ahol a gyerek kettest kap külalakra, ha nem írja le szépen a nevét, anyu meg apu pedig hivatalos ügyeket intéznek gond nélkül olyan emailcímekkel, hogy zsanci87 meg kegyetlen_mackó@. Mert ott meg ide fejlődött ki a digitális kultúra. És ezt bántás nélkül mondom. A telefonjában is mindenkinek van Autószerelő Tibi meg Fodrász Kati meg Vizes Feri, de tippem szerint minimum százezres létszámban élnek, akiknek csak ilyen van. Immár alanyi jogon lesz free wifi az egész bolygó körül évtizedes távlaton belül, jön az önműködő autó, és a virtuális 3d világ, aztán Bruce Willis majd elintézi a végét.

Mi meg addig gondoskodhatunk róla jó esetben, hogy a gyerekek valami normális eligazítást kapjanak tőlünk ebben az egészben. Nem ártana amúgy végiggondolni, hogy a felelősség meglehetősen nagy. Mi vagyunk az utolsó generáció, akik egy képernyők nélküli világban nőttünk fel. Ami abban pótolhatatlan és jó és hasznos, és finom és zseniális volt, azt csak akkor fogják tudni az unokáink, ha mi megtanítjuk a gyerekeknek. Nem hiszek abban, hogy 2200-ban gitárízű applikációk lesznek Hendrixek helyett. De lesz egy benzines régi Corollám a hátsó kertben akkor is, ha egy városszéli garázsba kell elgurulni benzinért, mert máshol már nem lesz.

A gyerekkorunk csodáin kívül azonban a digitális világban is tőlünk fogják várni a segítséget a gyerekeink, miközben jobban értenek hozzá. Mi is most tanuljuk, tanultuk meg ezt. De ettől még mi mutatjuk meg nekik (jobb esetben), hogyha például egy fotót megosztanak magukról, az milyen messzire juthat. És hány évig. És persze emberek felelőtlenül tartják fotók milliárdjait a facebook-on, mert nem gondolnak bele, hogy a 19 éves gyereküknek ha megküldi a fél egyetemista csoport azt a képet, amin "viccesen" vigyorog 9 évesen valami családi fotón, az ugyanolyan érzés lesz, mintha a tinédzser gyerekeidnek átengednéd a lakást házibulizni, de a róluk készült kizárólag családi fényképeket a nappaliban szanaszét hagynád. Más lett a magánszféra, más lett a személyes tér, és elsősorban az lett más, hogy amíg a mi gyerekkorunkban egy hülye döntésünket, vagy elromlott poént, vagy bármilyen ciki helyzetünket látták hárman, és hallották utána 25-en (és már meg akartunk pusztulni ettől is ugyebár), most ez akár több ezer ember is lehet 1 nap alatt. Kicsit jobban észnél kell lenniük a maiaknak.

Ahogy mondani szoktuk mi egymás között, a világ mázlija, hogy amikor kölyök voltam, és azt a megdöbbentő mennyiségű hülyeséget, őrültséget és baromságot csináltam, akkor nem volt instagram meg facebook...