Hülyeseget beszélsz

Mindenkivel előfordult már, hogy egy hétköznapi helyzetben hirtelen mondott valami hülyeséget. Valami totálisan oda nem valót, önkéntelenül, hogy aztán vigyorogjon mindenki. Azért jutott eszembe erről írni, mert ma is előfordult, de ma nem én mondtam, hanem nekem mondták, és beugrott, hogy hány és hány alkalommal fogtam a fejem utólag, hogy óbaszki. Úgy értem, nem olyan hülyeségekre gondolok, ami a filmekben van, hogy az ember feláll a meetingen és egy életre tönkrealázza magát. De ahogy tűnődni kezdtem rajta, kiderült, hogy -legalábbis nálam - ez elég gyakori dolog. Nem annyira, mint mondjuk a nagymamám esetében, aki - merjük kijelenteni - kifejezett jedi volt a műfajban (meg sok másban is), így praktikusan soha nem a saját nevünkön hívott minket, hanem a család 30-35 tagjának keresztneveit igazából random használta bárkire (igen, voltam Ágikám is csomószor). Anyu (valójában ő Ági) is sokszor keveri, de ő például kitálalja a levest, aztán jó éjszakát kíván. Mindenki másban erős. Ha már a családi szokásokat kicsit elmesélem, feltétlenül idetartozik nagyapám (fenti nagyi férje), aki például sohasem (értsd: sohasem) beszélt hülyeséget, ugyanakkor vendégségben akár 15 perces - szabadon választott nyelven elmondott - történet meghallgatása után minden kétséget kizáróan tudta azt mondani, hogy igen. De ő egészen kivételes zseni volt.

Én telefonon szoktam őrültségeket mondani, ami azért speciálisan csodálatos, mert döbbent csend követi, és kurva nehéz javítani. Például ha egy ötvenes pasasnak lazán kezicsókolomot köszönök. Azt hiszem ez az egész azért és akkor történik, amikor túlságosan rutinszerű mondatokat akarok/akarunk mondani (apropó, ugye mással is előfordul ez?!?!!!?), ráadásul sietünk, és akkor elcsesszük. De arra kevés mentség van, amikor valaki búcsúzik telefonon, örülök, hogy megbeszéltük, jövő héten akkor találkozunk, és azt felelem rá, hogy persze ti is. Ráadásul ezután letesszük ugye, aztán megy a matek, hogy na ez most mit gondolhat rólam? Vagy az igazoltató rendőrnek azzal köszönök el, hogy viszonthallásra. Vagy a boltból kilépve udvarias akarok lenni azzal, hogy Köszönöm, viszlát, és az a jobbik eset, ha azt mondom, hogy Köszlát!, a rosszabb az, hogy Kvrchabraz.

Ilyen esetekben általában megáll az élet 2-3 tragikusan szörnyű másodpercre. Ez pont elég, hogy végiggondoljam, hogy az összes tanáromnak igaza volt és mégis valami súlyosabb mentális deficittel élek. Pláne ha látom közben a másik ember arcát. A pincérét, akinek a finom volt, ízlett? kérdésére azt válaszolom (mert baromira máson jár az eszem), hogy "Semmiség". A mozipénztáros kislányét, aki ugye sokat kérdez (melyik film, hova ülne, van-e parkolójegy), így arra a kérdésre, hogy "akkor egy darab teljes áru jegy lesz?", én azt mondom, hogy "aha, kártyával". Ez kérem hülyeség. De az ember elgondolkodik, a rutinszerű kérdéseket meg hegyesen szegezik nekem.

Ma azt mondtam annak a drága asszonynak, aki a lakást segít tisztán tartani, hogy "Akkor szia!", és már mentem is kifelé, amire udvarias akart lenni, és gyorsan azt válaszolta, hogy "Igen, én is, ...jajjizé..!" Ahogy csukta utánam az ajtót, hallottam ugyanazt a borzasztó hebegést, inkább magának mondta bosszankodva, hogy "nem is ezt akartam, basszus", és be is kiabáltam még a résen, hogy semmi gond, magam is gyakran beszélek hülyeséget.

Már a kocsiban ültem, amikor elfutott egy nagy vigyor, hogy ezek szerint akkora deficit még sincs. Vagy legalábbis nem emiatt van...