2013. június 2., vasárnap

Az éjszaka állatai




Éjszaka más. Nappal is látod őket, felismered őket, elnézed őket. Élik az életüket, túlélnek. De az éjszaka más. Akkor mutatkozik meg az igazi arcuk. Valahogy mintha a sötétség emelné ki a vonásaikat igazán. Sokkal tisztábban mutatkozik meg a személyiségük. Az indulataik, vagy a fáradtságuk. Az elszántságuk, az elkeseredettségük, akármi is az, az aznapi lényük lényege valamiért úgy rajzolódik ki a lámpák fényében, ahogy semmikor máskor.

A felismerhetetlenségig toprongyos fickó áll velem szemben. Meséltem már róluk. Ez is egyre inkább tabu téma. Hogy most akkor a hajléktalanokhoz hogyan is kell, vagy illik  viszonyulni. A magam részéről úgy vagyok vele, hogy egyrészt a faszom a tabukba, másrészt beszéljünk egy kicsit róla nyíltan. Szenteskedés, prejudikáció és minden nélkül. Próbáljunk meg a klimatizált helyiségben eltartott ujjal kávézgatás közben okoskodás és elméletgyártás helyett leereszkedni a fosba és kérdezni. Odaállni, és szagolni a bűzt, a hányás, ürülék, mértéktelen ápolatlanság, és emberi elhanyagoltság és kiszolgáltatottság bűzét. Szóba állni, mielőtt megítélünk, általánosítunk, könnyen beszélünk, hárítunk, és bosszankodunk. Félreértés ne essék, kurvára idegesít a minden piros lámpánál kopogtatás és ugyanannyira a mocsok, a látvány, és az egész. Iszonyúan dühít, ha látszólag jó erőben lévő fiatal arc grasszál a járdaszigeten, és kéreget egy olyan testalkattal, amivel talicskázni tuti lehetne. Hopp egy ítélet kérdés nélkül.

Sokat beszélgettem velük. Nagyon sokat. Jártam segítőbe, mert mindig maradt nálam valami. Nem szamaritánus elvek mentén kezdődött, hanem egy rendezvény után nálam maradt 70 zsömle. Máskor meg  saját büfém volt, és éjjel egykor mi a f@szt csinálsz 30 joghurttal, ami másnap lejár? A helyzet hozta. Éveken át. Elég tanulságos utazás volt.

Még egy gondolat, mielőtt belekezdek. Tegezem őket. Egyszer az egyik megkért rá, hogy ne legyek már annyira hivatalos, mert az neki ijesztő.

A felismerhetetlenségig toprongyos embertől azt kérdeztem, hogy mióta van az utcán. 32 éve, öregem. Mondom, parancsolsz? Vidékről jöttem, nem kaptam az elején munkát, gondoltam ha a földeken tudtam kint aludni, a híd alatt se lesz gond. Aztán voltak kisebb bűncselekményeim, elloptam ezt-azt, bevittek összesen 3 évre, több szakaszban. Aztán utána már nem tudod megoldani, mert enned kell. Olyan pénzösszeg, ami egy lakáshoz kell, sosincs. Aprópénz van. Trikóra cseréled. Itt az utcában van egy hentes, az délután négykor kiadja a maradékot. Ha dolgozni megyek, nem érek ide négyre. Ha 3 napot dolgozom, összeesem az alultápláltságtól. De ha kapsz érte pénzt, abból tudsz venni, nem? Ha kapsz pénzt, akkor igen. De a hajléktalannak reggel adnak egy lapátot azzal, hogy majd este mindenki kap 1000 forintot. Aztán jönnek tízen, és elkergetnek este. Állatok vagyunk. De azok legalább enni kapnak.


Megkérdezhetem, hogy pontosan miért kerültél az utcára? Ezt már egy nénitől kérdezem. Ő is megkért, hogy tegezzem. Kiderült, hogy csak 50 éves. De 4 éve utcán van. Hetvennek nézett ki. Volt egy műtétem, tudod? Egy komolyabb. A lábadozás alatt annyi gyógyszert kaptam, hogy magamnál sem voltam. A gyerekek aláírattak velem mindenféle papírokat, hogy intézkednek, amíg bent vagyok. Nem volt hova hazamennem, eladták a lakásomat. (köpni.nyelni.) És nem fogadott be senki? Nem bántalak meg, ha ilyeneket kérdezek? Te nem bántasz, drágám. Te nem tudod, mi az a bántás. A pest környéki erdőkben egy deszkakunyhóban négy férfivel, akik szabályosan megvettek engem valakitől. Na az bántás. De legalább kiderül, hogy igazából nagyon kevés olyan dolog van, amit nem lehet túlélni....Ööö...Izé, ha hozok holnap két takarót, egy polár pulcsit, meg egy termosz kávét, azt elfogadod tőlem? Persze, hogy el. Persze, hogy el...


Hogy lehet egy telet túlélni itt kint? Sehogy bazmeg, válaszolja egy szakállas, szikár arc. Kibaszottul sehogy. Télen az van, hogy bemész a melegedőbe, ismerős arcokkal őrt álltok, különben megszúrnak a cipődért néha. Vagy a kabátodért. Nem értik az emberek, hogy amikor jót akarnak, és adnak egy szép fehér trikót, vagy tiszta nadrágot, azonnal össze kell koszolni, és el kell tépni, különben rábaszol. És mindig van hely a melegben? Ismerni kell a helyeket. A szocimunkásokat. Be lehet húzódni télen. Vannak, akik félnek a melegedőktől, és kint alszanak. Nagyon sokan meghalnak minden télen. De elég, ha csak szétfagy valamid, vagy a tüdődet bassza szét. Következő telet már nem húzod ki.


Egyszer kint ültek négyen a segítő ház verandáján, amikor megjelentem több kiló pogácsával, húsz szelet tortával, szendvicsekkel, mindennel. A szemük, a mosolyuk. A néni, aki az Uránia melletti kis utcában egy ABC üzlet szellőzőrácsán lakott hónapokig. Hordtam a teát, amit a kis utca közepén megállva-kiugorva lehetett csak odaadni gyorsan, ezért soha nem beszéltünk, soha egy mondatot sem. Iszonyú zavarban voltam mindig. A hajléktalan, aki a közelünkben élt egy felüljáró alatt, és alig tudott beszélni, úgy fázott. Hálózsákot, meg régi pulcsikat vittünk neki, és a mögöttünk ülő 2 éves kislányunkra mosolygott, amikor megköszönte. Nem is lehet megérteni, hogy mennyit tanultam ezektől az emberektől, mennyi hálával tartozom nekik azért, hogy elmondták nekem, hogy mindig visszarántottak a földre. Amikor egy mobilszámlán dühöngtem, és a parkolóban egy borzasztóan vékony cigány arc azt mondta, hogy ez a százas és ez a két zsömle a legjobb dolog, ami 4 napja történt vele. Vagy amikor a forgalomban sziszegtem a dugó miatt, és mögöttem megjegyezte a 6 éves picur, hogy el sem tudom képzelni, mennyire nehéz lehet, ha nincsen otthonod, apa. És látom a tükörben, hogy a szomszéd sávban vánszorgó embert nézi. A bűntudat az, amiért feszélyeznek bennünket. Hogy egy kényelmes ülésben ülünk, és a didergő embert nézzük. Nekünk kellemetlen a jelenlétük, megzavarják az illúziónkat. Az a bűntudat, ami akkor sokkolt le, amikor a segítőben odajött a kocsimhoz a 4 ember, hogy segítsen a kincseket kipakolni, és kétszer dermedtem le. Először akkor, amikor benyúltak a kocsimba. Másodszor akkor, amikor megköszönték, és kezet ráztunk. És hazafelé a kocsiban nem akartam elhinni, hogy a társadalmi konvenciók olyan súllyal élnek bennem, és annyira meghatároznak, hogy a legjobb szándékom, az éjjel fél kettőkör plusz körök ellenére is ösztönösen összerezzentem. Kétszer.


"You'll stumble in my footsteps
Keep the same appointments I kept
If you try walking in my shoes
If you try walking in my shoes
Try walking in my shoes"



1 megjegyzés:

  1. Ezzel most nagyon elgondolkodtattál és egy kicsit el is szégyelltem magam.
    25 évesen eddig sokszor lenéztem azokat, akik nálam látszatra dupla annyi idősen tőlem kértek pénzt, és felháborodva adtam a tudtukra hogy nekik dupla annyi idejük volt kihozni valamit az életükből mint nekem, meg hogy engem se segít meg senki. Nyilván ebben is van némi igazság, de való igaz hogy egyiküknek sem ismerem a sorsát, soha nem beszélgettem még el velük az életükről és hogy mi vezetett odáig hogy ide kerültek és idáig süllyedtek.
    Szeretem a posztjaidat olvasni mert mindig van benne valami tanulság, és jó érzés egy érettebb férfitól tanulni, ami által azt hiszem én is jobb ember leszek, vagy legalább megpróbálok az lenni.
    Köszönöm!

    VálaszTörlés