40

Ha az ember 22, akkor a töke tele van a negyvenesek rinyájával arról, hogy ők már mennyi mindent láttak, a hülye okoskodásaikkal meg pláne. Ha az ember 74, akkor gondolom csak legyint a taknyos negyvenesek hülyeségére arról, hogy ők már mennyi mindent láttak. Én viszont ma vagyok éppen 40. És ugyan okoskodni is szeretek néhány esetben, azért őszintén van is bennem egy késztetés, hogy összeírjak pár dolgot. Talán az egyik legfontosabb tanulság elöljáróban, hogyha a hányás és a kutyaszar a legrosszabb dolog, amit látnod, szagolnod, vagy akár megérintened kellett ennyi idős korodra, akkor egy isten áldotta rohadt mázlista vagy. A legtöbben ennél 'messzebb' jutunk. Lehull a lepel néhány olyan dologról, amiktől rettegtél, és olyanokról is, amiket évtizedek óta vártál.  De kezdjük az elején.


40 évesnek lenni egy horror, egy mítosz, ha ennél fiatalabb nőket kérdezel, és egy vállrántás, ha férfiakat. A valóságban meg kiváltság ennyi idősnek lenni, mert eszembe juttatja azt a gyerekkori barátomat, akinek kevesebb, mint fele ennyi idős korunkban álltam a temetésén, eléggé összezavarodva. A jó és a rossz hír az, hogy mire 40 az ember, a legtöbben átélünk és begyűjtünk súlyos traumákat. Azért rossz, mert némelyik tényleg olyan borzalmas, mint amennyire gyerekként néha magunkra ijesztünk, hogy úristen "az" nehogy megtörténjen, mert megbolondulok. És megbolondulsz, igen. És azért jó, mert az élet sokezer másik problémáját a helyére teszi, vagy ott tartja. És az utóbbira pláne kurva nagy szükség van.

A világ jó oldala viszont még sokkal jobb, mint amit gyerekként álmodtál. Úgy értem, amit vízparton a meleg kövön, a nyári táborban, meg este villanyoltás után elképzeltél, hogy úúúúú, meg dzsááááá, na abból negyvenig megcsinálsz egy csomót. Egyszerűen eldöntöd, odamész, megnézed, kipróbálod, átéled, összerakod, megcsinálod. Hülyén hangzik, de nem hülyeség. Én eldöntöttem 9 évesen (ahogy a világ összes gyereke, aki megteheti, hogy ilyet álmodjon), hogy amikor már senki sem szól bele, elmegyek egy cukrászdába, és beteg leszek a fagyitól. 17 gombóc volt. Kibaszottul voltam másnap. Úsztam annyira kék tengerben. Vezettem 250-nel. Repültem nagyon pici repülővel. Ugrottam a közönség fejére koncerten. Ja, láttam a Guns'n'Rosest, a Rolling Stonest, a U2-t, a Cure-t, a Metallicát élőben. A Depeche Mode-ot Párizsban. Énekeltem félmeztelenül zöld hajjal színpadon (egy csomószor :) ), és egyszer háromszáznál is többen üvöltötték velem a számainkat. Nudiztam éjnek évadján tóparton nagy társasággal, ébredtem a Piafban reggel 7-kor arra, hogy mi a fasz van, és ébredtem egy szántóföld szélén egyszer arra is, hogy épp átmegy a lábamon egy autó. Az Élet szép-en és a Némón nagyon sírtam, az Idétlen időkig-en meg évekig nevettem.

Álltam bazi béna virággal, álltam esőben, szerettem totálisan reménytelenül és olyan viszontszeretésben is, ami levitte a fejem. Volt olyan iszonyúan mindent elsöprően pillangós a hasam a szerelemtől, és akartam elsüllyedni a föld alá is azonnal. Voltam évek óta várt beteljesült álma valakinek, és búcsúztak el tőlem egyetlen hosszú csókolózás után is úgy, hogy azt még sokkal később is meg kellett beszélni, hogy rendesen le legyen zárva. Írtam sok száz oldalnyi levelet, és kaptam olyan pillantást, amiről ennél többet tudtam volna írni. Voltam már annyira boldog, hogy annál semmilyen képességemmel ott és akkor nagyobbat elképzelni nem lehetett, és fájt már annyira, hogy egy fél évig ültem egy kanapén mozdulatlanul. Volt olyan barátság, amit én tettem tönkre, volt olyan is, amit valamiért inkább én ápoltam többet, és volt olyan is, ami kiállt mindent a világon. Van olyan seb, ami be tud gyógyulni, és van olyan is, amivel meg kell tanulni együtt élni onnantól.

Az érettségin igazság szerint meg kellett volna buknom, de átmentem. Az államvizsgán igazság szerint át kellett volna mennem, de megbuktam. Volt tanár, akivel üvöltöttem, és volt, aki miatt eljutottam Amerikába 14 évesen. Megtanultam azt is, hogy bizonyos dolgoknak a múltban van a helye. Attól olyan jók, hogy a múlt egy pillanatában tökéletesek voltak. Mint egy film, amit 13 évesen bálványoztál, aztán 38 évesen megint megnézve a film már butácska, de az emlékeid gyönyörűek. Az emberekkel is így van sokszor. (Ja igen, 40 évesen ki mered mondani a dolgokat...). Néhány ember, aki a múltad egy pontján csodaként maradt meg az emlékeidben, csalódást fog okozni, ha holnap szembejön. És van olyan ember, akit (mert már ennyi idős vagy) 20-25 éve nem láttál, és az emlékeidhez képest egy csoda jön szembe. Ilyen ez. És nincs vele semmi gond. Többek között ezért jó bizonyos dolgokban tapasztaltnak lenni. Mert értesz ilyesmit. És nem dimenzionálod túl, de nem is bánkódsz azon, amin nem kell. Hiszen ha 3 évesen leesik egy gombóc fagyi, ott megszűnik az időszámítás. 23 évesen a jövedelmemhez képest nevetségesen nagy összeget költöttem könnyűfém felnire, és milyen jól tettem, mert ma egy petákot nem adnék érte. Mindent akkor kell csinálni, amikor ideje van. Akkor is, ha hülyeség. Mert a hülyeségre is jobb emlékezni, mint semmire.. Pedig '95-ben Korzikán este 8 és éjfél között sátrat építeni 40 pedáns német kemping-stréber között egy másik full analfabéta idiótával 16 óra vezetés után elég nagy hülyeség volt. Az első saját nappalim első saját pénzből vett bútordarabja egy pingpongasztal volt, és az akkor nem volt hülyeség, de mennyire nem. De hülyeség volt 12 évesen átszökni a táborban a bátyámmal meg a 'nagyokkal' a szúnyog-szigetre este, ún. fehér bőrtípussal. Meg az edzőtáborban a csajokhoz takarodó után 14 évesen (?!?!)  a (vagány és hősies) lebukás mintegy 100%-os esélye mellett, hogy aztán éjszakai büntetőfutáson vegyünk részt. Hülyeség az volt néhány..

És hülyeség volt, mégis hálás vagyok, amiért 33 évesen minden képzeletet felülmúlóan tönkrementem, mert így soha többet nem kell (mert már nem tudok) szorongani a pénzen, vagy egy vállalkozáson. Bőven elég fiatal voltam és vagyok az élet minden aspektusát újrakezdeni, és bőven elég időm van még mindenre, amit szeretnék az élettől. De használom az ünnepi tányért is a hétköznapokban, és mindegyik illetékesnek minden nap elmondom, mennyire szeretem. Mert láttam összeomlást 2 óra alatt, amikor hirtelen csak remélni lehetett, hogy majd újra mondhatom. Használom az időt, és nem azért, mert fogy, vagy mert kevés van. Hanem mert egyre drágább nekem.



Jó negyven évesnek lenni. Azért jó, mert ha ennyinek kell lenni ahhoz, hogy azt a mérhetetlen mennyiségű csodálatos, tanulságos és felejthetetlen élményt átélje az ember, amit én átéltem, át kellett, hogy éljek, és átélhettem, akkor ennyi akarok lenni, akkor megérte minden perc. Ha negyvennek kell lenni, hogy rájöjjek, nekem már nem is kell soha ennél felnőttebbnek lenni, nem kell ennél jobban megfelelni, nem kell semmit sem bizonyítani, akkor ennyi akarok lenni. Ha ennyinek kell lenni, hogy én most úgy és ott lehessek, ahogy és ahol vagyok, azzal, azokkal, akikkel vagyok, akkor ennyi akarok lenni.


Jó negyven évesnek lenni.