A kudarc

A kudarcról rettenetes nehéz beszélni. Igazából mindent nehéz vele kapcsolatban. Már elképzelni is rémes. De mégis muszáj annyira, de annyira sokszor elképzelni. Meg mindig felbukkan az életben. Néha csak egy lehetőség, néha konkrét félelem. Néha a jeges valóság, és néha egészen valószerűtlenül messze van. Szerintem érdemes gondolkodni róla egy sort.

Már csak azért is, mert a kudarc egy betegséghez is hasonlít, sőt több betegségnek is alkotóeleme, akár éveken keresztül is agyon tud nyomni egy embert pusztán a félelem a kudarctól, vagy egy kudarc feldolgozása. Annyira, hogy teljesen általánosan elfogadott álláspont, hogy nagy kudarcot sokáig dolgozunk fel. Úgyhogy feltétlenül foglalkoznunk kell a kérdéssel, még ha rettenetesen viszket, meg szúr, meg kellemetlen is.

Gyűlöljük a kudarcot. Egységesen, mindannyian. Azért gyűlöljük, mert túl azon, hogy per definíció valami épp nem sikerül, ami az emberi természetnek nem a kedvence, a saját magunkba vetett hitünk, az önbizalmunk - önbecsülésünk - önértékelésünk, a kedvünk, a napunk, a mindenünk meg tud reccsenni tőle. És az szar. Pont. Meg az alaptermészetünk az, hogy sikerüljenek a dolgok, így megyünk előre. Ha viszont ez így van, akkor hogy lehetséges, hogy a hatalmas nagy sikernek örülünk annyira, mint amennyire egy közepes kudarc megráz bennünket? Hatalmas sikereket nem kell hónapokig feldolgoznunk...Ezért túl is lépünk rajta, sőt elfelejtjük. Motivációs videókat nézünk a Facebookon nálunk sokkal rosszabb sorsú emberekről, meg olyanokról, akik örülnek mindennapi dolgoknak, és napi szinten tanulunk újra és újra örülni, mint valami dedóban. A kudarcokról kevesebb videót nézünk, leszámítva a pofára esős bakikat. Nem is beszélünk róla, sőt meghalunk, ha beszélni kellene róla, úgyhogy a kudarcokkal legtöbb esetben egyedül harcolunk. Talán emiatt tart annyival tovább az egész feldolgozási ügymenet.

A kudarcban ráadásul sokszor nem az a legrosszabb, amit épp elveszítünk, vagy elrontunk. Hanem odaállni egy tükör elé, és bevallani. Az borzasztó tényleg. Az az érzés, a pillanat, amikor saját magunk előtt szégyelljük magunkat, vagy megszégyenülve hülyének, tehetetlennek, keserűnek, menthetetlennek érezzük magunkat. És ettől menekülünk. Pedig nagyobbat ütünk magunkon azzal, hogy évekig hurcoljuk, rágjuk, birkózzuk, emésztjük, küzdünk vele és vergődünk miatta, mint hogy elismerjük. Néha meg kell tenni. És ráér kisebb dolgokkal elkezdeni, tök jól működik. Ahogy egyszer egy nagyon jó barátom mondta nekem, Amerikában a 40 év alatti férfiak jelentős része már tönkrement vagy befuccsolt valami céggel, hitellel, stb. Vagy többel. És hogy ez ott tök normális része az életnek, itthon meg emberek lelki értelemben is a tönk szélére kerülnek hasonló helyzetben, mert itt ez nincs a rendszerben, nem vállalkoznak 200 éve, stb. Tényleg így van. Valami őrületesen komolyan veszünk mindent. Meg a szívünkre. Úgy értem, nyilvánvalóan vannak azok az ügyek és történések, események és pillanatok, amikor a lelkünkre kell vennünk, vagy ami olyan kudarc, hogy nincs kérdés. De a hétköznapi ügyeinkben volna mit optimalizálni. Úgy értem, rengeteg ember egy állásinterjún is szétmarcangolja magát, már ott helyben is, nem hogy egy visszautasítás esetén. De kudarc a bevásárlókocsis mini-harc a sorban, ugyanaz a parkolóban, a diszkóban, a parton, a suliban (!), sőt ma már kudarc a nemlájkolás és a kudarcok forrása csak nő, a megbeszélt, megértett, elfogadott kudarcok száma nem nagyon.

Legalábbis amit az utcán, a városban, a világban tapasztalok, látok és olvasok, annak alapján nem kifejezetten mondanám, hogy a közösségek, az országok, vagy az civilizált ember különféle életformái olyan magabiztosan, vagy hatékonyan kezelnék ezt a kérdést. Szakemberek és szakkönyvek persze remekül leírják, elmondják és igazuk is van amúgy - de mintha az embereknek maguknak ez kicsit sem volna természetes, sőt, mintha egyre rosszabbul reagálnánk a kudarcokra. Ez nem egy építő folyamat, ez félelmet, szorongást, dühöt, indulatot szül, ez egymás ellen fordít, és konfliktust gerjeszt minden értelmében, minden kontextusában.

Meg kellene tanulnunk beszélni a kudarcról, megélni és megfelelő pillanatokban elfogadni, tűrni, érteni azt. Kellene rá tanítani a gyerekeket, kellene tréningelni rá nagyon nagy létszámban a munkavállalókat, a vállalkozókat. Szükség volna olyan párbeszédre, ami nem a marginális értelmiség (ha ugyan még feltalálható ez Magyarországon) részéről valami ráncolt homlokú okoskodás, hanem nagyon széles körben, nagyon közérthetően, egyszerűen, befogadhatóan tekint a problémára, és ad élhető megoldásokat emberek kezébe.

Ez így ugyanis pokoli nehéz. Tanulástól sportig, munkahelyi projektektől a párkapcsolatokig blokkolja, gyötri, nehezíti az életünket a kudarcoktól való félelem. Hány és hány valószínűleg zseniális ötletet el sem kezdtünk megvalósítani, mert aggódtunk a kudarctól. Vajon hány tökéletes számot, hibátlan könyvet nem írtak meg, hány táncot nem táncoltak el, hány startup-ot dobtak ki idő előtt a kudarctól való félelem miatt? Vajon hány szerelem nem jött létre, vajon hány festmény és épület, életre szóló kaland és még millió dolog nem jött létre, nem készült el, nem épült meg, nem éltük át, nem mentünk oda, nem indítottuk el, nem foglalkoztunk vele tovább pusztán amiatt, mert belénk tápláltuk egész életünk során azt, hogy jaj csak nehogy. Vigyázzunk, álljunk meg, hagyjuk ezt, nem kell ez, ő sem kell, a lehetőség sem kell, köszi. Nem utazunk, nem hívjuk fel, nem próbáljuk ki, nem tanuljuk meg, nem indulunk neki.

A kudarc egy rohadt bénító, blokkoló, sokkoló dolog, de akármilyen borzasztó, azt állítom, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk neki. Nagyon kevés szerelem fáj annyira, amikor elmúlik, mint amennyire fájna, ha tudnánk, mit hagytunk ki, amikor ki se próbáltuk. Mint annyi minden más, ez is egy utazáshoz hasonlít. Ha a kudarctól való félelem irányít, akkor maradunk a kis szobánkban 2 héten át egyfolytában. Ha nekivágunk, akkor lesz kaland, lesz izgalom, sorban fogunk állni a reptéren, éhesek leszünk, esetleg leégünk közben, megcsíphet a bogár, ellophatják a pénzünket, elveszhet a bőrönd, stb. Mégis megéri, mert az az élmény, az a kaland, az a boldog pillanat, amikor fentiek közül épp semelyik se történik, csak reggelizünk valami csoda helyen és gyönyörködünk, az pótolhatatlan. Az már ott lesz a fejben, a szívben, azt már nem veszik el tőlünk.

Ráadásul ott van az a szemétség is az emberi tulajdonságok között, hogy életünk akármelyik pontján ha visszatekintünk, mire emlékszünk? Bizony nem azokra a napokra, amikor biztosat választva otthon maradtunk, és lemondtunk egy élményről, nehogy elromoljon, vagy baj történjen. Hanem arra emlékszünk, amikor ott voltunk, átéltük, belélegeztük, megcsináltuk, amikor mertük, amikor nem hagytuk abba, amikor végignyomtuk, amikor kiüvöltöttük a lelkünket, amikor sírtunk, nevettünk, amikor szartunk arra, hogy mi romolhat el, csak csináltuk. Amikor nem azzal foglalkoztunk, mi romolhat, vagy veszhet el. Hanem saját magunk mellett hoztunk döntést. És örökre hálásak voltunk utólag érte magunknak. Pedig pofára estél a sípályán, rád léptek a koncerten, de ott voltál a koncerten...

A kudarcnak igenis helye van az életünkben. Jól látható, jól definiálható helye és ideje. De a határait, és a hatalmát ugyanolyan precízen ki kell jelölni. Különben minden további nélkül átveszi az irányítást a teljes életünk felett akár. És azt nem köszönjük meg saját magunknak általában.