Aki valaha volt pincér

A legtipikusabb módja annak, ahogy egy poszt témája eszembe szokott jutni. Egyik délben, amikor elhelyezkedtem a kanapé sarkában minden cuccommal, hogy dolgozni tudjak egy órát, akkor volt a kezemben egy füzet, toll, tablet, laptop, egy üveg ásványvíz, és egy kakaós csiga tányéron. Ahogy beültem a kinyitott kanapé belső sarkára, forogtam jobbra-balra, rendezgettem a dolgaimat, és amikor végre lehuppantam, akkor vettem észre, hogy a tányér a kakaós csigával végig a kezemben volt, és végig vízszintesen tartottam úgy, hogy oda se figyeltem. Na, mondtam magamnak félhangosan, aki valaha volt pincér bmeg, az csinál ilyet. És el is indult a gondolatfolyam.

Ugyanis aki valaha volt pincér, az tudja milyen, ha kihúzod a lábad egy cipőből 22 óra munka után, és fél perc múlva akkorára dagad, hogy soha többet visszatenni nem lehet. Aki valaha volt pincér, az tudja, milyen leszakadó háttal mosolyogva állni egy nagyon puha padlószőnyegen egy 8 kilós tálcával két órán át. Az tudja, milyen kijönni a 34 fokos konyháról, ahol például sziszegve üvöltenek veled, mert abban a körben mindenkivel üvöltenek, mert valami elbaszódott, és neked fogalmad sincs mi az, csak kiszédülsz a vendégtérbe, megcsap jó esetben a légkondi 21 fokja, és te tudod, hogy műszak végére sípolni fog a tüdőd a faszba. Mert be meg kimész a 34 és a 21 fok között aznap este olyan háromszáznegyvenszer. Úgyhogy a sípoló tüdő ellenére azért kérsz egy cigiszünetet, mert addig legalább egy helyben tudsz állni. Aki valaha volt pincér, az egész életében, ameddig cigizik, 2 perc alatt szívja el, mert munka közben annyi idő jut rá. Aki valaha volt pincér, az tudja, milyen érzés merev arccal állni, és várni, amíg a tisztelt vendég öblöget a vörösborral kóstolás címszóval, de közben figyelni, hogy az üveg címkéje a kesztyűs kézben felé forduljon.

A vicc az az egészben, hogy aki valaha igazi pincér volt, az tudta ezt élvezni. Annak még voltak olyan szakmabeli öregjei valahol a múltban, akik tudták ezt méltósággal csinálni. Sőt tanítani. A pályán. Aki valaha volt pincér, az nagy örömmel nézi mostanában azokat a fiatalokat, akik ezt a méltóságot humorral, precízen kitalált közvetlenséggel, profizmussal, értő menedzserek értő szemlélete alatt hozták vissza. A húzás az húzás lesz, amíg létezik ez a szakma. Amikor a 300 fős pálya megtelik, ott mindenki fut. A vendég számára láthatatlanul, de hatalmas a tempó, és bonyolult a mechanizmus. Aki soha nem volt pincér, talán fel sem méri, mennyire bonyolult matek egy hat fős asztalra fejenként változó számú fogást azonos időben felszolgálni egymással megfelelő párosításokban, mindenkinek tűrhető várakozási időkkel a fogások között. Aki valaha volt pincér, az tudja, hogy ez nem rajta múlik,nem ő irányítja. Tudja, hogy a konyhával hihetetlen pontosan kell együtt dolgoznia. És tudja azt is, hogy elcseszni 25 helyen tudja. Vagy 1525 helyen, függően attól, hol és milyen pincér az ember. Meg aki volt pincér tényleg, az tudja azt is, milyen ugyanezt egy 800 fős vacsorán csinálni, ahol több tonna étel mozog, több tízezer pohártányér, ezerliteres mennyiségek vannak. Aki volt pincér, azt állt hajnali hatkor építés előtt első eligazításon 180 másik pincérrel együtt pislogva. És aki jó pincér volt, az átlátta ezt a mechanizmust, megértette, mi benne a nehéz és mi a profizmus, mi benne az eszetlen jó, és hogyan lehet ezt örömmel csinálni.

Mert aki valaha volt pincér, az azt is tudja viszont, milyen öröm egy visszatérő vendég, vagy egy emberi gesztus. Egy tizenhatodik órában kapott mosoly, vagy köszönöm, vagy ez igen. Az tudja, melyik az a fejbiccentés, amit az éjszakában dolgozók váltanak egymással, sokszor teljesen idegenek, hajnali fél hétkor az utcán. Amikor te épp hazafelé mész, nem elindulsz. De nem a másodszor kijózanodott buliból hazafelé botorkáló vagy, hanem a 20-25 órás meló után hazafelé vánszorgó. Olyankor a biztonsági őrök, takarítók, bútorpakolók, technikusok meg a pincérek még felhúznak egy kapucnit, és mindenki tudja, hogy a többieknek még hány óra, vagy hány cím van még. Aki hazafele indul, azt megbökik az állukkal távolról. Emlékeznek még erre ők is, ez húzza őket előre. Hogy lesz az a pillanat, amikor feléd böknek majd, hogy aluggyá gyerek.

Aki valaha volt pincér, és onnan volt hova hazamennie, az tudja, milyen érzés benyitni otthon. A forró vizet ilyenkor érezni a kézfejen. A lábfej, amikor bedugod a paplan és a lepedő közé a sötétben és az a levegővétel, amelyikre még utoljára emlékezni fogsz, ahogy a sajgó testedet megpróbálod fájdalommentes pihenőállásba tenni néhány órára. A ködös utolsó gondolat, hogy a holnapi inged még nincsen kivasalva. De azt majd máskor oldod meg.