Az emancipációról

Igazából ma már nem is így hívják. Független, meg önálló, meg egyéb kódneveken illetik a nőknek ezt a teljesen zavaros, egyre kuszább világát, amiről most már nem állom meg, hogy ne értekezzek a magam egyszerű módján. Mindjárt az elején le kell szögezni 2 dolgot. Egyik, hogy az eredete ennek a polgári mozgalomnak nyilvánvalóan maximálisan támogatandó, sőt, nem kérdés, pont. A másik ugyanilyen fontos tétel, hogy az extremitások mindenben rosszak. Ebben is. És most lényegében erről lesz szó.

Az eredeti cél, mely szerint a nőket ugyanolyan jogok illessék meg az életben, mint a férfiakat, szerintem szent és vitán felül áll. Az a néhány balfasz férfi, aki a mai napig előjogokat próbál vindikálni magának, voltaképpen egyre inkább perifériára szorul és nevetségessé válik, a nők élete pedig egyre inkább pontosan ugyanolyan jogokat és jogosultságokat tartalmaz, mint a férfiaké. Természetesen értem, látom és tudom, hogy az a néhány aspektus, ami a mai napig fennáll, rendkívül idegesítő és zavaró. Például a szexizmus. A munkahelyi megkülönböztetés. Talán ez a kettő az, ami egy mai, nagyvárosi környezetben is még konkrétan és bántóan tetten érhető, a többi egyre inkább elmosódik.

Viszont ennek kontrájában megdöbbentően kevés szó esik az élet azon területeiről, ahol a nők minden szempontból beérték a férfiakat. Még kevesebb szó esik azokról a helyekről és helyzetekről, ahol átesett az egész folyamat a ló túloldalára. Persze várható volt, egy ilyen globális folyamatot nem lehet csak úgy kedden délben megállítani, hogy jó gyerekek akkó csá, ennyi a téma, most megállunk. Túltoltuk ezt is, Béláim. Úgyhogy ideje lenne gondolkodni netán.

Én ugyanis ennyi szexista (de fordítva!), ennyi női szerepeket halálra torzító cikket, filmet, és főleg embert még soha nem láttam, mint az utóbbi időben. Persze hülye agyatlan perverz barom vagyok, minek olvasok nőknek szóló cikkeket, mi? Hát ezért. A héten 4 jött szembe, amelyben már kendőzetlenül nettó tárgyként beszélgettek a férfiakról, ahol pontokba szedve kaptam meg, hogyha meg akarok felelni egy nőnek, akkor leszek szíves hogyan és miképpen összeszedni a nyomorult kis férfi-életemet, és személyiségemet. Kicsit nevettem, merthogy baszod ha ez fordított nemekkel lenne leírva, akkor már a Kossuth-téren gimnasztikázna a Feminista Klub, meg a Kurvára Vigyázzál Velünk Merbajlesz Emanci Egyesület. De a nevetés után dühöngeni kezdtem, ugyanis ezek a hülyeségek torzítják el a nőket, és velük együtt a férfiakat is. Ez már nem egyenjogúság, hanem szereptévesztés. Az eredeti cél nem az volt, hogy a nők férfiakká váljanak a lelkükben. Nem úgy volt kitalálva a motyó, hogy attól lesz a nő erősebb, sebezhetetlenebb, meg egyenjogúbb, ha állva pisál, ordenáré módon beszél, és megsértődik, ha kinyitnak neki egy ajtót. Vagy lemaradtam valamiről?

Személyesen ismerek 100 fölötti számú nőt, akit úgy ér utol az "egyenjogúság", hogy immár éjfélig dolgozik ő is, meg szombaton, meg szenteste. Pazar. Gondolom, mindenki erre gondolt. Ezek a nők nem kérték ezt, és elenyésző százalékuk boldog vagy büszke ettől. A marha nagy egyenlősdiből az lett, hogy szarik rá a munkaerőpiac, hogy gyereket akarsz szülni. Vagy szültél. Vagy visszajönnél. Sőt, praktikák születtek a témában (oké, ez talán hungarikum), lett erre is kis magyar kibaszósdi.

A nőket nem engedjük előre a sorban, cserébe már láttam a forgalomban olyat, hogy egy nő kiszállt és pofán vert valakit. Mondom mi?! Az lenne az egyenjogúság, hogy ugyanúgy beszélünk a nőkkel, mint ahogy korábban csak férfiak egymás között szoktak? Vagy hogy a nők egy része ma már kikéri magának az udvarlást, és majd ő 'bepasizik'? Volt alkalmam az utóbbi években újra bepillanthatni ebbe a világba is. Röviden és disztingváltan annyit mondanék, hogy szomorúbbat elképzelni se lehet.

Az egyenjogúság - azt gondolom - a hiányosságai ellenére is egy sikertörténet. Ugyanakkor súlyos tanulságokkal jár. És ezek egyik legfontosabb eleme az, hogy ahogy elindítani a nőknek kellett, úgy a végét megválasztani is nekik kell sajnos. Ez így ugyanis nem lesz jó. Ennyi frusztrált, széthajtott, magányos, halálra stresszelt nőt vélhetően még sohasem láttunk. Valahol kell egy határt szabni ennek a fene nagy "függetlenségnek". De a nőknek maguknak kell határt szabni. Mert anélkül torzul minden. A hülye szociomániám miatt állandóan beszélgetek, állandóan hallgatom a más emberek véleményét, és azt kell mondjam, a férfiakról sem hallottam 15-20 éve ennyi botrányos vélekedést, mint manapság. Ugyebár a nőket szoktuk viccesen a kiismerhetetlenül bonyolult lénynek nevezni, ennek reciproka a férfi, a kis 2 bites életképével, nem? Nos, ezt a férfit sikerült kibillenteni. Egyik nem kapcsán, és semelyik téma kapcsán sem szabad általánosítani (gyűlölöm is érte az emancipált "csajszis" cikkeket), de nagyjából úgy látom, hogy a férfiak jelentős részét sikerült kibillenteni. Ezek ugye nem konkrét meg extrém esetek, nem látunk hajukat tépő, zokogó, ingnyakukat szaggató férfiakat összeomlani a buszmegállóban, de azért látszik a zavarodottság össztársadalmi szinten. A bizonytalanabb férfiak közül rengetegen elvesztették a lábuk alól a talajt. Fogalmuk nincs, hogyan kell ebben az új világban mondjuk megszólítani egy nőt, vagy hozzájuk viszonyulni. Bánni, beszélni, dolgozni, utazni velük. Most akkor férfiasnak kell lenni és gyengébb/szebbik nemként fordulni a nőhöz? Vagy vállon kell csapni a csajokat manapság, kiköpni velük, aztán bazmegozni cseppet? Hogy legyen? A darabosabb fazonok közül látom, hogy sokakból effektív agressziót vált ki ez az egész. Mintha az lenne az arcukra írva, hogy tessék basszátok meg, akkor itt a kurva egyenjogúság, akkor fingok, meg leüvöltöm a fejedet a meetingen, akkor bírjad mucikám. Mi az anyádat bőgsz itt este 10-kor, csináljad már, emancipáljál már, ne menstruálgassál, ne nyafogjál, baszok a lelkedre, baszok a bajodra, baszok a gyerekedre, baszod a mindenedre, akkó nyomassad és vigyorogjá', meg boldog legyél a kibaszott nagy egyenjogaiddal, értem? Arról az extrém és szégyenteljes végpontjáról nem is beszélve az egész történetnek, amit családon belüli erőszaknak hívunk. Ami szerintem a szemeteskukája az emancipációnak, azaz minden, ami ebben az egészben rossz, és selejtes, minden nem kívánt mellékhatás megfigyelhető egy családon belüli erőszak szituációban. Erről azonban külön szeretnék egyszer írni, mert fontosabbnak, és főleg nagyobbnak tartom a témát, semhogy 3 mondatban elintézhető lenne...



Ez a folyamat így roncsokat termel nagyüzemben. Szerintem a megnyomorodás mindkét oldalon elkezdődött, és valójában azt érzékelem, hogy az intellektus, plusz ennek az érzelmi változata az egyetlen menekülő útvonal. A tömeg megy előre a neki lerajzolt úton, esélye sincs se letérni, se kikérni magának, sem egyáltalán érzékelni a problémát. Most azt hagyjuk, hogy pl Magyarországon a 49. problémája is nagyobb ennél egy átlagembernek, és ha rákérdeznék az utcán, hogy mi erről az általános vélekedés, a válaszban benne lenne egy politikus neve, édesanyám neve, vagy egy rotring a szemgolyómban, efelől semmi kétségem. De a tisztességes életszínvonalat biztosító országokban pontosan ugyanígy megáll ez a probléma, ha ugyan nem súlyosabban. Magányos tömegek zizegő éjszakai irodákban, elszigetelt életformák, amelyeket munkára, internetre/kütyükre, felgyorsult életre fogunk, holott az egyik lényege az volna a létezésünknek (na, na, NA, most mondd ki Gábor!!!), hogy a férfi a nővel, a nő meg a férfivel valahogy kijöjjön úgy kábé. De mintha távolodnánk ettől. Sőt, mintha észre sem vennénk, hogy hatalmas nagy baj van.

Nem hiszem, hogy valami varázslat kellene ahhoz, hogy az utcán, vagy egy munkahelyen tudjuk a nőket nőként kezelni, és a férfiakkal meg férfiként bánni. Az egyenjogúságról pedig azt gondolom, hogy jelenlegi általánosan elfogadott formája egy extrém túlzás, és pont nem azt adja a nőknek, amiért ez az egész létrejött. Macskarészegen hányva összeesni, meg éjjel egyig kifolyó szemmel melózni, meg szexuális megjegyzéseket tenni a zavarodott pincérre a csajszikkal nem egyenjogúság, hanem szomorú. Férfiként viselkedni, gondolkodni, férfiként látni a világot és úgy kommunikálni nem egyenjogúság. Nadrágot hordani, autót vezetni, szatyrot cipelni, dolgozni, mindent adott esetben egyedül is megoldani, esetleg férfi nélkül önállóan élni - fair enough, az egyenjogúság. Csak akkor tessék vele boldognak lenni.

Ez ugyanis a kulcsa ennek az egésznek. Én azt látom, hogy az egyenlő bánásmód sok területen, sok helyen, sok tekintetben megtörtént, a bántó megkülönböztetések legnagyobb részt megszűntek. Világszerte női államfők és vállalatvezetők sora bizonyítja, hogy a modern nő életformája közel sem ugyanaz, mint ami 30-50-70, vagy még több évvel ezelőtt volt.

De elég lesz, úgy látom. Mindenki válassza meg a saját falát, ahol megáll, vagy ahol köszöni szépen ezt az egészet. Mindenki válassza meg a saját egyenjogúságát, azt a mértéket, ahol őszintén és valóban képes boldogan élni, sőt egyáltalán boldoggá válni. Mindenki önkritikusan állítsa fel magának azt a rendszert, amelyben komfortosan tud és szeretne létezni. Annyira büszke vagyok azokra a barátaimra, akik nőként ki merték és merik jelenteni, hogy én itt helyemen vagyok, legyen az egy munkahely, egy csávó, vagy egy város. Büszke vagyok azokra, akik akár egyedül odébb költöztek, és megépítették maguknak az önálló életet. Büszke vagyok azokra, akik megálltak egy munkahelyen, és ott tartósan, lelkiismerettel dolgoznak, és nem vágynak feljebb, hanem "helyükön vannak". Büszke vagyok azokra, akik képesek a határaikat megismerni, azokon belül élni, vagy azokat normálisan, ésszel tágítani, akik tudják, hogy az azonos jogaik közül melyik teszi őket boldoggá, és melyik a felesleges túlzás, vagy idióta baromság. És legfőképpen büszke vagyok azokra, akik nem felejtettek el nőknek maradni abban a világban, ahol a nőiség és nőiesség elkezdett gyengeséget, elesettséget, hátrányt jelenteni, ezért nők tömegei elkezdtek megszűnni nőnek lenni, nehogy "lemaradjanak".

Nagyon nagy szarban leszünk mi férfiak, ha a trend nem áll meg, és nagyszerű volna, ha maradnának még, akik az asztal és az ágy túloldalán szeretnék a férfit látni, nem pedig a tükörben. És nagyszerű volna, ha tudnánk egymással indulatok, hátsó szándékok nélkül tisztán, őszintén, önkritikusan beszélgetni erről (is).