A gyerek

Tegnapelőtt (is) lementem a partra a gyerekkel, mert a tenger az tenger, kettesben vagyunk és neki nyilván a top kedvence a sós víz, naná, uccu. Hozzáteszem, mérhetetlenül büszke vagyok rá már csak amiatt is, hogy a nettó parton döglés és apa nyúzása helyett bőven van benne érdeklődés más programok iránt is, hogy mást ne mondjak, zokszó nélkül kutyagolt mellettem a 30 fokos Velencében egy teljes napot, sőt élvezte, kérdezett, fotózott, baromkodott, egyszóval nyitva volt, ahogy mindig. És ez a poszt a megannyi gyerektulajdonság közül, amit lenyűgözve és kissé magamat elszégyellve bámulni szoktam, erről szeretne szólni.

Tehát partra le, gyűlöletes keneckedés (számomra minden alkalom egy dráma), aztán gumimatrac vagy labda dilemma 1 percben, aztán ezúttal labdával be a vízbe. Térdig. Mert ott kibökjük a 9 éves olasz kislányt, aki a szállodánk tulajának az unokája, már láttuk a reggelinél, helyes kis kölyök, itt pancsol. Két gyerek egymásra néz, szkennel,vigyorog, az enyém kérdőn rám néz, én biztatom, hogy persze Tücsök, nyomassátok a bugit, én leülök ide a partra és figyellek. És ennyi. Másfél óra önfeledt fröcskölés, vetődés, visítás, mintha a szomszéd ágyon születtek volna egymáshoz képest. Az angol szókincsük 9-10 éveshez képest nekem büszkeségre ad okot, de normál beszélgetéshez nyilván nem elég. És ez itt a lényeg. Hogy ez egyiküket sem érdekli, nem zavarja, nem szempont. Ahogy az sem, hogy a másik gyerek honnan jött, milyen színű, melyik fagyit szereti, van-e a szüleinek lauvéja. Itt ennél sokkolóbb dolgok döntenek, olyan 4-6 másodperc alatt. Az egyik a mosoly őszintesége, a másik a gyere-játsszunk intésben található határtalan nyitottság, a harmadik a feltétlen bizalom, amely csak gyerekfejben tud felmerülni. Annyira, hogy a másfél óra végén a gyerekem azt mondja, hogy a kislány anyukájától (aki szintén egyedül volt a gyerekkel) én kérdezzem meg, hogy ők hányas szobában laknak - és amikor mondom neki hülye vigyorral, hogy életem azt én nem kérdezem meg, mert ha egy felnőtt férfi egy felnőtt nőtől ilyet kérdez, az kicsikét mást is jelenthet, akkor hatalmasra kerekedik a szeme...persze megérti, hát ötödikbe megy, a világon mindent tud a szerelem dolgáról (jaaaaaaaaaaaj úristeeeeeen!!!!!!), de azért mégiscsak.

És amíg tart a másfél óra gumimatracon és labdával, vízben és strandröpi-pályán, addig én néma csendben ámulok, tanulok, és gondolkodom. Hogy vajon melyik az a korosztály, ahol ez a nyílt és automatikus őszinteség eltűnik, és átmegy 'óvatosba', meg mérlegelősbe, meg gyanakvósba? Vajon hol válunk azzá a felnőtté, aki a gumimatracos visításnak már mögé látja a fulladásos halált, a strandröplabdás hahotázásba a súlyos leégést, és vajon hol tolódnak el a határok? Vajon ugyanannyit foglalkozunk azzal, hogy a gyereket óvatosságra és figyelemre neveljük, mint hogy magunkban a játékosságot, az önfeledtséget megőrizzük? És ha még egy gyerekkel képesek is vagyunk ellazulni kicsit, a másik felnőttel miért annyira nehéz? Persze értem, hogy miért az. Nekem is megvan közel 40 éves koromra a magam pakkja traumából, mocsokból, bárcsakból, és bárcsak-ne-ből is.

De amikor elnézem őket, elgondolkodom, hogy most az örömtől, vagy a bánattól lesz a torkomban az a hülye érzés. Vajon attól látom lassítva az egészet, mert annyira boldog vagyok, hogy ő még tud így örülni, mindent-de-mindent elfelejteni másfél órára, vagy azért ilyen tűpontos a film, mert én már nem? Vajon azért ilyen nehéz minden második levegővétel, mert engem is utolért a nosztalgiázás, és magamat látom benne, amint a bátyámmal ugyanígy vertük agyon egymást egy matracon, praktikusan bármilyen vízfelület esetében? Vagy azért, mert látom, hogy Blanka majd az évnyitó környékén fog ráeszmélni, hogy ezt a kislányt (Sofía, a neve ugyanolyan csodálatos, mint a gyerek maga, egy 20 centis vigyor csilingelő hahotával, hát középig érő szőkésbarna tincsekkel - Ha 15 év múlva véletlenül elolvasod ezt, gyerek, legalább a neve legyen meg...), hogy ezt a kislányt valószínű soha többet nem látja?

Nem tudom. Talán csak azért volt olyan megrázóan szép az egész kép, mert néha vannak azok a pillanatok, amikor már az élmény közben is tisztában vagy azzal, hogy ebből most emlék lesz, fontos lesz, megmarad. Az ember néha érzékeli a pillanat gyönyörűségét, éppen azért, mert el fog múlni, és ezért lefotózzuk a szemünkkel, hogy beégjen. Talán csak azért, mert olyasmin mentünk keresztül, hogy nekem őt igazán felszabadultan boldognak látni egy másfél órára olyan ajándék, ami nem volt mindig magától értetődő, és ma sem az, sőt.. Talán csak azért, mert a gyermeki létezés minden szépsége és minden, ami miatt jó gyereknek lenni, az összesűrűsödött ebben az elnyújtott pillanatban.

Talán csak azért, mert hálás voltam érte nagyon, hogy megélhettem vele, hogy láthattam. Hogy érezhettem azt, hogy ő egy (mindent jelentő) kérdő pillantás után azonnal 'lecserél' engem egy korabeli játszópajtásra, mert annyira bízik bennem, hogy tudja, ez nekem is így van a helyén. És tényleg.