Tudom, hogy ismerjük egymást, de fogalmam sincs, honnan. Ne haragudj.

Azt hiszem, legalábbis 20 éves korára mindenki megismeri ezt az érzést. Hogy azután mi történik, az egyéni képességek és alkat kérdése. Ismertem olyat, akinek annyira nulla arcmemóriája volt, hogy tömegesen mutatkozott be 5-6 alkalommal embereknek, mire megjegyezte, aki körülötte volt. És persze láttam olyat is, aki 35, meg 50 év után is kente fejből, hogy ki kicsoda. Facebook nélkül, teszem hozzá azonnal. Ami amúgy persze megváltoztatta ezt az egész jelenséget is, hiszen annyi emberről látsz fotókat folyamatosan (ki mennyit használja), hogy eszméletlen sok olyat is megismersz, akit egyébként régen nem ismernél meg. És mivel látod, az emlék friss, tudod, honnan ismered, egyszóval könnyebb az életünk. Már akinek. 

A magam részéről ugyanis rendezvényszervező vagyok. Aránylag jó név-, és arcmemóriával. Mára a határait is tudom, úgy 6-8 évvel ezelőtt megtelt a vincseszter. Azaz kb 10-12 évnyi adatot bírt el. Ezt úgy kell elképzelni, hogy 10 éven keresztül nagyjából évi 1500-5000 embernek mutatkoztam be. Van, akivel mondjuk tárgyaltam, és van rengeteg, akivel egy fogadáson kezet ráztam, félzajban. Hostesstől vezérigazgatóig. Hagyjuk. Iszonyú nehéz. Úgy gondolom, legalábbis alkalmas vagyok annak végiggondolására, hogyan illik viselkedni, amikor szemben állsz valakivel, akiről tudod, hogy ismered, de ha meglőnek nyílpuskával, akkor sem tudod megmondani, hogy honnan. Sem az évet, sem a helyet, de van, hogy országot sem. Semmit. 20 év gyakorlattal adnék néhány  - esküszöm, szeretettel átgondolt - tanácsot:

Először is imádom, ismétlem imádom az olyan 3 mondatos tapogatózó beszélgetéseket, amelyek a válaszokból próbálnak rájönni, ki honnan ismer kit. Pincérektől csodálatos megoldásokat tanultam, amik közül isten bizony működött is néhány... :) 
- És? Merre vagy most?
...
- Többiek hogy vannak?
...
- Ugyanott laktok még?
...
- Meló ugyanaz még?
...
És társai. Szebbnél szebb kreatív műalkotások, amelyek bámulatosan felgyorsítják a folyamatot. Vagy azért, mert rálép a másik, és készen vagyunk, vagy azért, mert ismeri, és elröhögitek, vagy azért, mert normális esetben a következő mondatod  az, hogy ha megölnek sem jössz rá, és bocs. Meglepő talán, de szinte kivétel nélkül mindenki hálás volt, akinek bevallottam, hogy fogalmam sincsen, mert hogy vele is előfordult már, vagy kiderül, hogy neki sincs fogalma. Nyilván ennek is vannak korlátai, úgy értem tudok olyanról, aki 15+ évvel korábbi volt házastársa mellett állt buszmegállóban, és úgy kellett rászólni, hogy hahó... Az talán meredekebb, és persze fel és lefelé végtelen lehet a sor, de ha azt mondom, vegyünk normális körülményeket alapul, akkor nem lehet gond elnézést kérni.

A másik, az már sokkal kellemetlenebb téma. De akkor is beszélni kell róla. Az a pillanat, amikor a szemébe nézel valakinek az utcán, tehát nincs menekvés, és automatikusan köszönsz is. De mire köszönsz, már rájössz, hogy te most nem akarsz itt megállni beszélgetni. És közben feléd lép a másik. Itt állítsuk meg a filmet, jó? Na tehát a dolog kellemetlensége ebben a pillanatban fut át rajtad, és döntened kell. A/ (a legkönnyebb) mosoly, megállsz, mi újság? típusú rövid beszélgetés, amiben a második mondat közben találod ki, hogy az 5. vagy a 10. után mondod, hogy mostmár rohansz. B/ (félnehézsúly) mosoly, köszönsz, egyből szabadkozol, és ha rájössz közben, hogy ki az, odatűzöd, hogy írok/hívlak/viber/facebook/anyád, vagy csak még egy mosoly és fordulsz. Jó helyzetfelismerő képességet igényel, némi pofátlan magabiztossággal, de ha nem bunkó módon adja elő az ember, egyébként működik, és ha velem csinálják, akkor is tök rendben van, sőt. Jó mondjuk én mindig kivétel vagyok, mert a mi újság típusú beszélgetés olykor felébreszt valahol mélyen a szervezetemben egy sikoltozó, toporzékoló nőt, és az nem jó.  C/ (hardcore) mosoly, biccent/bólint, nagyot köszön, ami egyben elköszönés is. Ezt először nem akartam elhinni, ezt nyilván velem csinálták először (mit először, először harmincszor, mielőtt én megpróbáltam), ez annyira tetszett. Semmi sallang. Precízen, szépen. Jöttem is meg nem is. Hoztam is ajándékot meg nem is. Csodálatos, de tényleg. A legőszintébb. Ha ott és akkor éppen rohanunk valahova. És nincs belőle para. Tiszta dolog. Bírom nagyon.

Ide tartozik, egyben az ismeretlen ismerősökkel beszélgetés és újraismerkedés témakörének záróakkordja, ha a szituációban megtörténik a felismerés. Rájövünk mindketten, honnan ismerjük egymást. Itt is megállítanám a filmet egy pillanatra. Csak hogy tisztázzuk, nem a bunkó viselkedés különféle formáit igyekszünk éppen legitimálni. Tehát egy olyan emberrel, akinek a nevét sem tudtad, de most megtudtad, állsz szemben. Semmiképpen nem szükséges egyikőtöknek sem úgy tenni, mintha a legjobb barátok lennétek, vagy lettetek volna. Túlzásnak tűnne. Ha elfelejted valaki nevét, azzal nem napi a kapcsolat. Jól is van ez így, nagyvárosban élünk, ez már sajnos nem az a gyönyörű világ, amikor egyik kis osztálytársad egy nagyszünetet bőgött végig a udvar sarkában, mert a kiszemelt fiú a nevére sem emlékezett. Pedig de jó kis világ volt az, hogy imádtam, az egyszerű kis szabályaival. A felnőtt világ szabályai sokkal súlyosabb következményekkel járnak, mégis mennyivel homályosabb, és tisztátalanabb szabályrendszer. Ebben a rendszerben szerintem mindenki tökéletesen illedelmes és kulturált, ha röviden, néhány mondatban elbeszélget a másikkal, azután megy tovább a dolgára.

És persze szándékosan nem beszéltem arról a helyzetről, amikor kellemes ismerősbe, vagy jó beszélgetésbe botlunk. Az jobbára szokott menni magától. Egy jó pofázás meg mindig bele kell, hogy férjen akkor is, ha az csak 10 mondat. Mennyire más 10 mondat lesz, nem? Azért, mert belebotlani valakibe néha kurva jó. Aki nem azt mondja, hogy mi újság. Az is egy megoldás. Ha tényleg érdekel minket a másik, még akkor is, ha csak 3 percre.