A közöny öl meg minket

Tudom, hogy ez is egy unalomig lerágott témája a magyar közéletnek. Mégis fontosnak érzem megírni róla a véleményemet, mert azt tartom, hogy bizarr, sőt őrjítő módon még a közönnyel szemben is közönyösek vagyunk. Azaz még a jelenségről sem tudunk mélységig ható, őszinte és önkritikus módon beszélni. És én most nem akarok rálegyinteni erre.

Mi ez tulajdonképpen? És miért gyötri, és miért bénítja meg a magyarokat ilyen képtelenül országos módon? Ezen már annyit gondolkodtam. Annyi, de annyi ország, város, kisebb és nagyobb közösség egyszerű és kitűnő példája áll előttünk. Ahol emberek együtt csinálnak valamit. Együtt gondolkodnak. Ahol közösségek nem csak a napi közvetlen érdekeiket, és főleg nem (csak) az egyéni érdekeiket képesek látni. Ad absurdum arra is látunk rengeteg esetet, amikor egyáltalán nem áll egyéni érdekükben valami, mégis gyorsan, hatékonyan képesek együtt lépni, együtt tenni.

Ezen a ponton újra le kell írni, amit talán eddig a legtöbbször írtam le, amióta blogolok - hogy nem szabad általánosítani. Megannyi magyar példa is van a fentiekre. Csodálatos emberek, csodálatos helyek és közösségek itthon is csodákat csinálnak nap, mint nap. Ugyanakkor valamiért mégis mindenki bólogatni, és egyetérteni szokott, ha felvetem azt a témát, amely szerint a magyar egy közönyös nép. Mit értek én ezalatt? Leírom szívesen, de kegyetlen lesz, elszomorító, és sokszor felháborító. Rém egyszerű ugyanis: erről én nem tudok közönyösen beszélni. Ezt tartom Magyarország egyik, ha ugyan nem legnagyobb béklyójának.

Azt értem alatta, hogy nagy tömegben a magyar ember nem gondolkodik a sajátján túl, és azon kívül. Ameddig ő maga nem közvetlenül érintett, nem képes a nagyobb értelemben vett értékek mentén, vagy közösségben gondolkodni. Nem képes olyan dolgokat, amik ingyen vannak, azaz nem ad és nem kér érte pénzt senki, szorgalmasan, hosszú távon, és egységben véghezvinni sajnos. Magyarországon nem együtt élnek az emberek, hanem egymástól mérhetetlenül elszigetelve. (tudom, hogy külföldön is mennyire, és hajjaj, tudom. De arra is kitérni már tényleg nagyon hosszú volna...) Nagyvárosi környezetben az ezredforduló után kezdett el ciki lenni az utcai szemetelés. Szomorú, nem? A mai napig probléma a kutyaszar összeszedése, de mivel a problémáink nem csak az egyén szintjén érvényesek, úgy 5-6 évvel ezelőttig erre szolgáló utcai zacskókat se nagyon láttál. A szelektív szemétgyűjtés is néhány éve megy. A parkolókban továbbra is megharcolunk egy tetves helyért, egymás elé furakodunk a sorban, nem kísérjük át az öreget, bár a vakokat egyre többet. Nem értjük, mi a baj a cigányozással, a dagadtozással, a zsidózással, az öregezéssel, nem érdekelnek bennünket a hajléktalanjaink, az árva gyerekeink, a kóbor macskáink, és nem érdekel bennünket magunkon kívül senki.

Budapesten 10 esetből 8-szor döbbent arcokat látok, néha patetikusan megáll az élet, ha magam elé engedek egy terhes lányt, egy idős bácsit a boltban. Ha felveszek egy elejtett tárgyat, ha felajánlom az üres kezemet egy cekkernek a parkolóig. Egyszer egy szaladó néni orra előtt becsukta a szemét a busz ajtaját a Czakó utcánál. Kiálltam a megállóba a busz után, és kiszóltam a 65 körüli asszonynak nevetve, hogy tessék jönni, a hídig megelőzzük, aztán majd nézhet a sofőr. Az egész megállóban megfagyott a levegő, a néni tátott szájjal bámult rám. Aztán vigyorogva beugrott, és a Hegyalján végig kuncogott, hogy rendes gyerek vagyok, de ez nagyon jó vicc lesz. Megelőztük. Úgy szállt fel lent a híd lábánál a buszra, mint egy huncut gyerek. Most mondd meg, hogy miért nem csinálja ezt mindenki, mi a szar különleges van ebben, amikor ez nekem időveszteséggel nem járt, viszont évekig a fejemben volt egy csodálatos 10 perc? Nem hiányozna ez mindenkinek?

Miért van az, hogy az egymás segítése ilyen ritka, amikor ez annyit ad? Miért van az, hogy aki csinálja, szinte nem beszél róla, elteszi, és alig akarja elmondani? Több embert ismerek, aki néha eggyel több szendvicset ken reggel, vagy aki egy régi pulcsival ül be a kocsiba a reggeli dugó felé menet, aki hazafelé megáll a segítőháznál, és bead egy pitét...Aki vigyáz egy gyerekre csak úgy, vagy könyvet visz olyannak, akinek nem jut.. Miért nem beszélünk erről, miért nem hirdetjük a jót, miért nem tanítjuk meg a gyerekeknek minden lehetséges fórumon ezt? Miért nem értjük meg, hogyha ez a köztudat része lenne, ha ez a mindennapi normák része lenne, akkor az erkölcsi minimum, mint fogalom, egyszer csak létező sztenderddé válna? Miért nem értjük meg, hogy akkor több lenne a mosoly, több lenne a köszönöm, több lenne a rendes ember, és az is, aki azzá akar válni? Akkor talán kettővel több ember kérne blokkot a fodrásznál, vagy a kőművestől, aki nem akarná helyből leszarni az egészet, hanem tisztességesen akarná megcsinálni, akkor talán több helyen beszélnének normálisan a vevővel, akkor kevesebb helyen akarnának lehúzni minket, nem? Akkor a borravaló tényleg egy jutalom volna, sosem elvárás, vagy szokás. Akkor a dicséretnek mélysége, a viszonzásnak meg gyakorlata lenne. Történt már veled, hogy beengedtél valakit a forgalomban, és 20 másodperccel később ő is beengedett valakit? Segítettél már fel valakit babakocsival buszra úgy, hogy azt láttad, a buszon azonnal 3 további ember is elkezdett rendesen viselkedni, átvették, leültették, rögtön egy öreg is helyett kapott, a sofőr furcsamód szintén tudott türelmes lenni? Érezted már, hogy miattad is van? Érezted, hogy hullámot gerjesztesz?

El tudjuk vajon képzelni, milyen város lenne ez, ha ilyenből naponta 50-et látnál? Meddig tartana minden alkalommal kettővel több üres zsömlét venni? Ha a 2 millió emberből Pesten csak 15.000-nek eszébe jutna, nem lenne éhes hajléktalan, vagy gyerek SOHA a városban. Belegondolunk vajon ebbe? Ha nem foglalkoznánk ott és akkor azzal, hogy kinek és mit kéne éppen csinálni, hogy ez a dolog megoldódjon, hanem csak simán megfognánk, és egy picit magunk tennénk hozzá? A rohadt befizetett adóforintjainkon, ledolgozott tisztes óráinkon, korábban és többször beletett részünkön kívül? Hirtelen egy önmagát erősítő spirálban lennénk, ami előbb-utóbb visszatérne hozzánk. Amikor először beengednek minket a sarkon. Vagy először az életben nekünk ad valaki 10 forintot, hogy kilegyen az apró a pénztárnál. Milyen fura lenne, nem? Hát még az, hogy ennek eredményeképpen a gyerekeink már ott mernék hagyni a babakocsit az asztalnál, amikor az étteremben pisilni szaladnak a kölyökkel, mert mérne?

A közöny gyötrelmes, bénító dolog, és minden erőnkkel szabadulni kell tőle. Meg kell tennünk. Ha valaha felszabadultan szeretnénk élni. Nem kell örökké szólnunk majd azoknak, akik rokkant helyre állnak. De amíg szólnunk kell, addig következetesen, minden alkalommal muszáj. Egy idő után olyan kellemetlen lesz, olyan ciki, olyan vállalhatatlan, hogy nem lesz része a mindennapjainknak. Mint egy normális amerikai (vagy bármilyen) városban a négerezés. Arról sem sokan gondolták még akár 25-30 éve is, hogy akár mondani is elképzelhetetlen lesz, magukra kicsit is adó emberek számára. El kell tehát kezdenünk. Beszélni róla és csinálni. Meg kell értenünk, hogy nem az a feladat, hogy egyedül boldoguljunk. Hanem azt megtanulni, hogy közösségben boldogulni mit jelent. Hogy milyen csodálatos előnyei, könnyebbségei, milyen boldog és nyugodt pillanatai vannak ennek az életformának. És észrevennénk rögtön, hogy hány meg hány idegesítő, arcpirító, felesleges apróság van, amelyek nélkül a mindennapjaink egyszerűbbek, szebbek, és vidámabbak lennének. Ráadásul ezek ingyen, pillanatok alatt, apró figyelemmel elsajátítható, észrevétlenül gyakorolható és beépíthető dolgok...

Főleg nekünk, akik a kontrasztot ennyire bántóan élesen látjuk, tapasztaljuk, nekünk micsoda boldogság és büszkeség lenne. Megérdemelnénk. Ahogy a magyarok általában is. Amúgy.