Elvesztegetett idő - ezúttal egy filmajánló

Nem nagyon írok filmekről, pedig nagyon sokat nézek. Több oka is van, amiért nem vetemedek erre. Egyrészt ezt egy szakmának tartom, és bár főzni is szoktam, a filmeket értékelni ennél érzékenyebb dolognak tartom, főleg azért, mert főzni csak magamnak szoktam, sosem nagyközönségnek. Szükséges hozzá mind történelmi, mind esztétikai érzék és érték, de leginkább egy olyan lexikális tudás, amit több ezer megtekintett film birtokában sem tekintek evidensnek magamra nézve, sőt nagyon sőt. Ahogy mondani szokták, minél több filmet nézek meg, annál kevésbé.

Ez a film számomra teljesen ismeretlen (volt), nem is hallottam róla. Nyilván a témája (holocaust, szerelem, zsidó lét a háború után) több szálon is nagyon közel áll hozzám, ergo az nem nagyon volt kérdés, hogy hatással lesz-e rám. A szó klasszikus értelmében nem is nevezhető nagyszabású filmnek, hiszen nem sztárok szerepelnek benne, nem sztár rendezte. Mégis több minden volt rám olyan hatással, ami azóta is gondolkodtat, azóta is foglalkoztat, és azóta is piszkálja a grafomániámat.

A történet valós eseményeken alapul, adott egy katolikus lengyel fiú, akit politikai ténykedése miatt zárnak koncentrációs táborba, ahol beleszeret egy német zsidó lányba. 1944-ben vagyunk, mindenki ennek megfelelő fizikai és lelki állapotban. A filmben kicsit baj is, hogy nem csontsovány és háromnegyed halott mindenki (mert kérdezed közben magadtól, hogy de miért nem?), ugyanakkor én bevallom, kicsit hálás is voltam érte. Talán azért, mert annyi ilyen képet/filmet láttam már, és az a látvány önmagában annyira kiborít. Talán azért is, mert így a karakterekre tudtam koncentrálni, és nem gondoltam rá, hogy hatásvadász módon a szörnyűségekre összpontosít a film. Mert nagyon nem arra összpontosít.

Arra összpontosít, hogy minden egy pillantáson, egy mozdulaton, egy másodpercen múlt. Egy lefizethető német irodistán, aki jótékonyan kimegy a szobából a megfelelő pillanatban negyed órára. Összetartó más rabokon, akik összekacsintanak, segítenek, aggódnak, figyelnek. Arra figyel a film, hogy megmutassa az élet esendőségét, és hogy minden elmúlhat egy perc alatt.

A fiú megszökteti a lányt a táborból, aztán azonban elszakadnak egymástól, és mindkettő úgy tudja, hogy a másik meghalt. Hogy aztán a New Yorkba költöző, és családot alapító, majd nyugodt, kiegyensúlyozott, szép életet élő nő 1976-ban egy tévéinterjúban meglássa a pasast. Nem akarom részletesen elmesélni, a film két szálon fut - látjuk a háborús szituációt, és annak kifutását, és látjuk '76-ban a drámát, ahogy rájön a nő a tévedésre. Minden érzelmi vetülete számomra gyönyörűen, túlzások és ripacskodások nélkül kivitelezett. Nincs amerikai puncsoskodós zihálás a vásznon, ahogy fegyverarzenál felvonultatás sincs, plusz szándékosan túl gonoszra felfújt németek sincsenek.

A film arról szól, hogy 30 évvel később rájönnek, hogy a másik nem halt meg. Arról a döbbenetes felismerésről szól, hogy újra találkozhatnak egymással. Mindezt sallangmentes, hibátlan játékkal, és jó értelemben vett egyszerűséggel látjuk a vásznon.

Azonban mégis egy cselekményen kívüli tény az, amitől számomra az egész úgy torokszorító, ahogy van: éspedig az az egyszerű tény, hogy ez egy német film. És én annyira, de annyira irigylem azt az országot, ahol így néz ki a szembenézés a múlttal. Ahol így néz ki egy ország kollektív lelkiismerete a valóságban. Ahol ilyeneket tudnak csinálni, és ahol így dolgozzák fel a múltat. Ez olyan fájdalmas számomra, és annyira gyönyörű is egyben, hogy azt még én is nehezen írom le szavakkal. Hasító fájdalom, mert nem tudok nem belegondolni, micsoda ország lehetnénk, ha így, vagy ehhez hasonlóan mernénk vállalni a történelmünket. Micsoda öntudatunk, micsoda énképünk lehetne. Hogy változnának az egymásra vetett tekintetek az utcán, és a moziban és mindenhol.. Hogy változna a beszédünk, az értékeink, a gondolataink, az iskoláink, a munkahelyeink. Ne legyintsünk rá. Igen, Németországban is van rasszizmus, vannak nácik, vannak idióták, van minden. De nem mindegy, hogy ők perifériás bohócok, akiket ha komolyan veszik magukat, eltakarítanak azonnal, mert a határvonal világos. Nem lehet relativizálni, nem lehet mismásolni, nem lehet ügyeskedni.

A film csodálatos utat mutat abban, ahogy fájdalmakat, vért, sebeket, keserűséget, és leginkább akármilyen, mondom akármennyire gyötrelmes múltat feldolgozni kell, lehet, és szükséges. A film a lenyűgöző érzelmeken, a horrorisztikusan valóságos történetvezetésen túl mélységesen sokkol ebben a két dologban. Hogy újraértékeljük a mindennapi gondjainkat, hogy újra pozícionáljuk a nyafogásainkat. És hogy a múltat, a történelmet, az igazságot lehajtott fejjel gondoljuk át ismét. És szégyelljük magunkat itthon. Szégyelljük magunkat mindenki helyett, aki azzal hirdeti a magyarságát, hogy elhazudja annak történelmét, megváltoztatni és törölni próbál emlékeket, hogy sérüléseket és tragédiákat tart fenn és életben ahelyett, hogy észrevenné - soha nem lesz jövője ennek az országnak, ameddig a múltját le nem rendezte.

Ajánlom a filmet mindenkinek, aki szereti a filmeknek azt a sajátos sokkterápiával gyógyító, kijózanító, helyrebillentő hatását, amikor a vége főcím alatt úgy érezzük, mintha másfél órája először fújnánk ki a levegőt. Amikor utána hálásak vagyunk a fogkrém ízéért, és a hálószoba csendjéért. Amikor valami ajándéknak érezzük, hogy előre tudhatjuk, ugyanott fogunk felébredni, ahol lefeküdtünk. És amikor valami bizarr módon jólesik elszégyellni magunkat a film hatására, mert tudjuk, hogy holnaptól picit másként tekintünk magunkra, jobb emberek leszünk, mert megbecsüljük magunkat és másokat is. Picit. Csak egy picit.


Többet a filmről