Szar napod van?

Az a pillanat, amikor bekanyarodsz a kocsiddal. Nagyon lassan halad, naná. Nincsenek illúzióid. Negyven perce állsz a dugóban, hogy utána tíz percig tartson egyáltalán bejutni a parkolóházba, és hálát rebegni, hogy maradt még hely. A pufi kabátot hülyeség volt nem levenni beszálláskor, mert egy egészen csinos kis gőzfürdőkben használatos forró légbuborék alakult ki a kabát, és az alatta lévő pulcsi alatt/között. A tarkódtól a lapockádig érezhetően nedves a bőr a hátadon. A zoknidat hagyjuk a csizmában, a fűtött kocsiban. A latyak rég leolvadt róla, ott tocsog. Mély levegőt veszel orron át. Hirtelen megcsikordul a fogad. Ott a helyed. Egyes, gázfröccs, egy mecsek-rallyn otthonosnak számító mozdulattal parkolsz, körülnézel közben. Nem kapkodsz, de elszántabb nem lehetne az autód mozgása. Kvázi üzened a világnak, hogyha előtted sietve beparkolna bárki az adott üres helyre, úgy akkor is torokra mennél kérdezés nélkül, ha egy gügyögő fehér fókabébi vezetné a kocsit. December 17-e van. 18 óra 50 perc. Az Aréna Plaza P2 szint M szektorában parkolsz. Zöld bazmeg, zöld.

Nagyjából az elmúlt 25 napod azzal telt (és a következő 3 azzal telik még), hogy rendezvényt építettél múzeumban, sportcsarnokban, filmstúdióban. Ácsorogtál geci hidegben fél éjszakákat, pakoltattál 80 kilós ládákat hajnal hatkor olyan srácokkal, akik ezer órája dolgoztak egyfolytában, és neked, és miattad, mert emberül szóltál hozzájuk, szó nélkül tolják, vonják, húzzák. Mindenki huszonsokadik óráját tapossa. Te 3-4 órákat alszol, építesz, bonyolítasz, bontasz. 1-1 nap szünetben ételt vásárolsz a hűtődbe, kezeled a hólyagokat a lábadon, megborotválkozol, alszol, szarsz egy tisztességeset otthon, az isten verje meg, aztán bonyolítasz, építesz, számlázod, számolod, nem tévedhetsz, jojózik a szemed. Nem hibázhatsz backstage-ben, nem hibázhatsz hóban. Nem hibázhatsz íróasztal mellett, nem lehetsz türelmetlen a csapatodhoz, paraszt az ügyfélhez, pontatlan a szállításkor, vagy bárhol. A helyszínen 40-140 ember folyamatosan jön és tőled kérdez, promt válaszokat vár, nem ér rá baszakodni, nem ér rá, hogy papírokat böngésszél, mondd meg fejből, hova kell akasztani a 200 méter függönyt, pontosan honnan indul a színpad, merről jön be a VIP, honnan lesz cserevécépapír és légfrissítő a mosdóba, hol sminkel az igazgatónő, van-e áram a fodrásznak, bepróbált-e a hang, itt van-e a második fellépő, a konyha megoldotta a desszertre hiányzó díszt? Ég a kültéri fény már? Ettek a hostessek?

Eléggé koncentrálsz. Egy folyosóra felállított konyhán egy műanyag, kék felfordított ládára textilt rak egy pincér, hogy le tudj ülni enni. A szakácsok úgy diktálnak beléd egy szelet húst valami körettel. Csapat az csapat. Ezek a srácok mondják mindig nem kevés éllel, hogy klimatizált irodában, hűtött italok és finom illatok között könnyű teljesíteni az 'öltönyösöknek'. Annyit nevetek velük ezeken, a dumájukon, a hozzáállásukon. A nyersességen túl kőkemény tanulságok. Azon meg nem nevetek. Ezek itt bemennek egymásért a szarba. Úgy értem, tényleg. Nem a tűzoltós értelemben, de a melósbecsület nevű dolog (halkan jegyzem meg) nagyon is él. Ezeken a helyeken, a teherautón, a rámpán, a raktárban, a konyhában nincs ám demokrácia. Itt túlélés van. Húznak, vagy más húz. Mennek, mint az eszement, előre. A rendezvény a világ egyik legmulatságosabb, legtanulságosabb, és legdurvább, de legfaszább környezete.

Ahogy felfelé mész a mozgólépcsőn, a maximális teljesítményre húzott agyad, és a végkimerülés határán vegetáló tested katatón automatizmussal gondolja végig, melyik 5 boltba fogsz bemenni. Mélyen lélegzel, csukod a szemed néhány másodpercre. Megpihensz a rendezvényes hinterlandban / backstage-ben / irodában  megtanult reset funkció segítségével, amikor pár pillanatra ki tudod kapcsolni magad az univerzumból, és venni 3 levegőt úgy, hogy kuss van fejben. Pontosan tudod, hogy amikor kinyitod a szemed, eléd tárul a fogyasztói társadalom legszánalmasabb, legborzasztóbb, és legmegrázóbb mixe, az év legelvetemültebb napjának legiszonyúbb idősávjában. Pont ott, ahol a legkevésbé szeretnél lenni. Lassan kinyílik a szemed. Gyerünk, basszátok meg.

Alapvető rendező elvként a Tescot és a Media Marktot messziről elkerülöd. Alighanem csonkolt emberi testek, velőtrázó sikoltozás és a vérfagyasztó valóság várna. Olyan komolyan veszed, hogy a fenti logókkal ellátott zacskókat cipelő házaspároktól is távol tartod magad, hiszen még habot vet a szájuk. Feléd rúghatnak bármikor, vagy egy még élő ponty eshet a cipődre. Megborzongsz. Gyúrósok, hangosak közelébe sem. Lófaszt. Kényelmes, de céltudatosan egyenes vonalú mozgásodat csak az töri meg, hogy folyamatosan figyeled őket. Gyötrelmes állapotban mindegyik. Egymással veszekednek, mert mégis  a kisebbet kellett volna anyádnak megvenni, meg elvitték az utolsó akciós lábast a kurvaannyukba, a dvd lejátszós sort meg nem lehetett kivárni, mostmiafaszlesszöcsém? A kanapéd csendjére gondolsz. Behúzod a nyakad. Innál egy valamit a valahol, aztán felhúzod a szemöldököd, ahogy odanézel, és azt látod, hogy gőzölgő testű emberek télikabátban könyöklik egymást szoftosan az egyik kávézó pultjánál. Neked itt ma végezned kell. Legközelebb december 24-én délelőtt tudnál eljönni, de ha aznap sem alhatod ki magad, akkor defibrillátor lesz a kariaji. 

Azzal az erőltetett nyájassággal kérdezed az eladótól, amit csak össze bírsz kaparni. Felkészülsz a fáradság-flegmaság-fasztérdekelség által megágyazott válaszra, de rendes a nő, nem kényszerít kiselőadásra. Becsomagoljam? Köszi. Nemtom, aha. Igen, az a szín jó lesz. Köszi. 

A játékboltban sokkos állapotú hisztérikus eladók kaparják a kirakat üvegét belülről, és kétségbeesve zokognak. A Rossmann-ban éppen készül felakasztani magát a hostess a promóciós pultra, mert a szexis illatú parfüm-mintákért szemi-kontakt tékvandó megy a nyugdíjas nénik között. Az ajándékcsomagos kislány némán, üveges szemmel téblábol, néha kezébe nyom a legközelebb állónak egy újfajta, citromos, azonnal felszívódó kézfertőtlenítő termékmintát. Tikkel a szeme. Érthető. A Tschibo boltban magánkívül, naplemente színű arccal üvölt egy kalácsképű, kopaszodó szőke pocak, hogy a fürdőköpenyből mérnincsen elles. Lassított felvételként nézem végig. Ahogy a nyála kifröccsen a farmeringjére. Ahogy a bicepsztetkós nője megfogja a vállát, és ilyen mééééély, laaaasssúúú hangon mondja neki, hogy haaggyad-a-faaszba-maccííí. Twilight zone. A menthetetlenek.

Kifordult szemű, hangosan vinnyogó zombi hordák mellett közlekedsz az utolsó bolt felé, amikor megtörténik. Ahogy kikerülöd az egyiket, fellök a másik. Kifordulsz vállból. A hülyegyerekkel nem az a gond, hogy negyven kiló, másfél fejjel kisebb, vagy hogy valamiért 21 egység rágógumi egyidejű alkalmazásától várja a lazaság-flash beütését, hanem az, hogy az 'ötletesen' ferdén feltett baseballsapkától az amúgy is lefelé irányuló, amolyan lógó pöcs típusú fejtartás miatt nem lát semmit az agyalap. Még idáig is adnád a sztorit, de a szája viszont nyílik. Ahogy emeli a sapka szélét, úgy mondja, hogy appicsábabazmegöregaku... és akkor rád néz. Valószínű az van az arcodra írva fentiek fényében, hogy ssssst. Ki se nyújtod a mutatóujjad, pedig elindult. Szükségtelen.

Már a Keletinél ülsz újra a dugóban, hálásan az ismerős illatért, a zenédért, a kis burkodért, a csomagtartóban az összes cuccért. Az jut eszedbe, hogy kész. Meg az, hogy jövőre ezt nem így csinálod. Meg az, hogy ezt majd egy jó nyári napon, amikor megrohadsz a melegtől, és azt hiszed, hogy szar napod van, felidézed.