Egy hétköznapi pillanat tökéletes szépsége

Voltál már úgy, hogy elbambultál kifelé a kocsidból, vagy a buszról, álltál egy liftben, vagy sodródtál a tömegben, és egyszer csak megakadt rajta a szemed. Volt, hogy szinte érezted előre a pillanatot, hogy most valami történni fog, és adódott, hogy a tökéletes semmiből jelent meg előtted. Voltál dühös és vidám, nyitott és nyakig felgombolva bezárkózott, voltál laza és voltál már stresszes is, amikor megtörtént. Ha előjellel, ha váratlanul jött, néhány dolgot mindig magával hozott. Szinte sokkolt a tökéletessége, az oda nem illő harmóniája, vagy éppen csak elmosolyodtál, mert egy parkban ültél egy padon, amikor megtörtént, és minden úgyis olyan békés volt, szinte kívánta a jelenet, hogy bekövetkezzen.

Van, hogy csak két percig emlékezünk rá, és van, hogy évekig, vagy örökre. Mindenképpen megégetnek minket, mert a rohanás, a sablonos, robotszerűen elvégzett napirendünk, és a kilátástalan mennyiségű feladatunk közepette olyan nagyon ki vagyunk éhezve egy ilyen csodálatosan szép 10 másodpercre, vagy ameddig csak tart...

Hogy mi ez a pillanat? A vicc az, hogy bármi lehet az. Egy édes kölyök nevetése melletted, egy kedves gesztus két idegentől egymás felé, egy biccentés a buszvezetőtől, vagy ahogy lassítva látod a raszta biciklist, aki megáll csak azért, hogy felsegítsen a járdán egy idős nénit. 

Nincs belőlük sok, ez a lényegük sajnos. Meg így élünk sajnos, hogy nincs belőlük sok. De pont ezért okoznak olyan nagy örömöt, amikor beléjük botlunk, és megállítják a napunkat, a fejünkben a gondolatot, a lábunkban a fájdalmat, a pénztárcánkban a hiányt, a hideget vagy meleget - ott és akkor csak az a látvány, íz, illat, hang, vagy ezek együttese él, és milyen jól teszi.

Nekem ez a videó okozta most ezt, valahogy nem is tudom. A remegő kamerájával, a hétköznapi helyzettel, az okkal, amiért az a zongora ott van (háddekomolyan...), a színeivel, a fényeivel, az egészen átlagos, és éppen ezért átlagon felüli arcaival és sziluettjeivel a sötétben, én nem is tudom, mikor volt rám utoljára ilyen hatással egy közönséges 3 perces youtube cucc. A sziréna a közepén, a gyakorlatilag már giccses eső hangja, az ismeretlen lány, az az esernyő, alatta a sötét alakkal...

Ez most talán nem a szokásos cinizmussal teli odamondós lazulgatás. De talán nem is mindig annak van itt az ideje. Néha jólesik félreállni az életemből 3 percre és elmerengeni egy tökéletesen hétköznapi, tökéletesen átlagos pillanat szépségén, ami éppen a szokványos körülményei miatt ennyire döbbenetes erejű. 

Az adja a különlegességét, hogy érdek nélkül szép, és az, hogy minden ember, eszköz, sarok és forma ismerős benne. Ezek mi vagyunk. Ott állunk és hallgatjuk. És csodálatos. És pont. Aztán vége van. Mi pedig talán fel tudjuk idézni 4 nap múlva egy postai közös télikabátos sorban együtt gőzölgés közben, hogy nahát..

Hallgassátok meg....

Piano under the bridge