Gondolatok a trancsírozós és anyagos gyerekműsorokról

A gyerekeknek szánt és készített műsorokról lehetetlen elfogultság nélkül beszélni. Ennek két, borzasztóan egyszerű oka van. Vagy van gyereked, és azért, vagy nincs, és akkor a gyerekkorodban látottakhoz hasonlítod, és akkor azért. Lényeg, hogy valószínű lesz róla véleményed, különösen, ha a most futó garnitúráról van szó. No, hát nekem is van róla sajátom megdöbbentő módon :), és most nagy tisztelettel meg is osztom.

Elöljáróban le kell szögezni, hogyha egy tisztes családapát képzelsz magad elé, egy amolyan konzervatív fickót, aki mindig becsukja a szemét, amikor bólint, és mindig tudja, mi a helyes - nos, akkor nem engem látsz magad előtt. Úgy értem, kérdezés nélkül leveszem az egyik karját annak, aki szerint ne volnék tökéletesen megfelelő apuka, meg nyilván úgy gondolom, hogy a manapság sokszor látott lazaság, humor és a karót nyelt faszságok hátrahagyása egyáltalán nem jelenti, hogy kevésbé lennél vagy én kevésbé lennék jó apa - mégis azzal kell kezdeni, hogy aki időnként félmeztelenül énekel egy színpadon, attól talán másképpen fogadunk el egy mi-a-jó-a-gyereknek gondolatmenetet, mint egy ún. normális embertől.

Amit viszont a gyerekeknek vetítenek, meg számukra vizuális-szellemi (nabaz..) táplálékként ma nyújt a mainstream televízió, az azért meredek. Mármint ha Dundikánál valamelyest cizelláltabb szellemi kapacitást várunk el majdan felnövő csemeténkről, és úgy érezzük, hogy van annál ambíciózusabb életcél, hogy a keresztneve elé gyermekünk megszerezze a hőn áhított VV előtagot, akkor feltétlenül érdemes homlokot (tarkót, segget, ízlés szerint ugyebár) vakarni kissé azon, amit látunk.

Az m2 ezirányú ambícióiban még nem mélyültem el kellőképpen, ez talán épp arra elég, hogy ez a poszt is mentes legyen a napi politikától - félek, ellenkező esetben ez nem menne. A Minimax-Disney-Cartoon Network szentháromságot nem csatornánként, hanem mesetípusonként tartom érdemesnek a végiggondolásra.

Először is hamar tisztáznám, hogy amiben emberi testrészeket szúró-, és vágófegyverekkel csonkolnak, az attól még nem mese, hogy animációs a film. Ilyesmit nem nézünk. Lehet, hogy durván maradi baromnak tűnök, de ismétlőfegyverekkel egymáson halálos sebeket ejtő szereplők, felnőttként is megdöbbentően ocsmány szörnyek halálhörgése, a páni félelemtől sikoltozó főhősök érthetetlen módon nem tartoznak azok közé a motívumok közé, amit a gyermekem érzelmi fejlődése szempontjából elengedhetetlennek tartok. Lányom van, így mázlim is van ezen a téren, mert előbb nézzük meg ötvenszer, ahogy valamelyik párját ritkítóan ostoba Barbie - karakter hozzámegy egy sajtszagúnak kinéző, de cserébe mulya herceghez, mint egy fénykard-párbajt, de legyünk őszinték, talán a barbie-esküvő kevesebb agressziót termel a kölök fejében, nem? Még akkor is, ha többször eszembe jutott ezeket elnézve, hogy amíg ez tart, addig azzal ütöm el az időt esetleg, hogy meggyújtom magam a teraszon.

Másfelől az is világos, hogy a fiús szülőknek nem kell pl. Eperke és barátait nézni, amit viszont nyilvánvalóan valamilyen súlyosan szintetikus és/vagy hallucinogén szer hatása alatt álló csapat készít. Azt ugyanis nekem senki se adja be, hogy józanul rajzolnak olyat, hogy nyalókamező, meg csokifolyó, meg robbanós cukorka vulkán, meg a tököm. És azok a "sztorik".... :)))) Ártalmatlan kis baromság, én értem, de mivan?! Arról a meséről már nem is beszélve, ami egy kisfiúról, meg a folyton (és iszonyú idegesítően) átváltozó békájáról szól, akik mennek a folyóparton, és egyszer csak 3 lila hal-lány kiemelkedik a vízből és balalajkázva énekelni kezd, miközben rózsaszín teknős, meg türkizkék madár vokálozik...hagyjuk már. Nincsenek illúzióim, és nem akarok nagyképűsködni sem, megnéztem újra néhány rész Frakkot, és felnőtt szemmel Károly bácsi durván szociopata, Irma néni egyértelműen Xanaxon van, Lukrécia pedig LSD-n, de ez még nem mentség ezekre a mostaniakra...

Azt is meg kell adni, hogy van közte néhány kurva vicces kisfilm. A Phineas és Ferb nővér karaktere pl olyan, hogy sírni tudnék a röhögéstől minden alkalommal, de az egész rajzfilm szenzációsan találja el a hülyeség / báj arányt. Nem hal és sérül meg senki, hülyeségeket beszélnek, csinálnak, de okosan kitalált az egész, imádom. Néha egyedül is nézem.... Egyébként még a Disney a legelviselhetőbb az összes közül, mert ugye az amerikai recept a polkorrektség / szerethető karakterek és sztorik / mérhetetlen bugyutaság bermuda háromszög, amit rendre hoz is a csatorna minden filmje. Felnőttként nyilvánvalóan minden egyes sorozatban van legalább 1-2-3 szereplő, akiket szívesen elütnél a kocsifeljárón hússzal, de a gyerek szereti őket, és egyszerűbb kivárni, míg kinövi 1-1 karakter vagy mese imádatát, mint tragikusan szar fej szülőnek lenni és leülni elmagyarázni, hogy de az élet kis cicám nem ám ilyen, mint a varázslók a waverly helyben. Rájön magától is. És ameddig az a legnagyobb szopás benne, hogy a szombat reggeleid időnként agybaszó műcsicsergéssel a háttérben zajlanak, és számodra megmagyarázhatatlanul botrányos küllemű tolltartókat, csecsebecséket és "kiegészítőket" (ahogy kioktatott ez ügyben egy nagyjából 13 évesnek kinéző eladó valamelyik biszbasz boltban) kell venni néha, végül is cserébe nem kell azt játszanod, hogy súlyos sérülések közepette meghalsz egy párbajban, és azt sem kell elmagyaráznod kis szerencsével, hogy ha a kurva nagy gonosz szörny letépi a fejed és a tested elég a lézersugárban, akkor meghalsz-e.

Romantikával gondolok vissza a Varjúdombi mesékre, ahol minden szereplő igazságosan és egyaránt picsaronda volt, az egésznek semmi értelme nem volt, és utáltam is, mert a Mesék Mátyás királyról meg a Pityke őrmester volt a menő. Nem is vagyok igazságos a mai terméssel szemben, mert teljes joggal kérdezhetné bárki, hogy akkor milyen anyagon volt, aki a Pom-pomot (!!!!), A kockásfülű nyulat, Pampalinit, vagy Sebaj Tóbiást megrajzolta/elkészítette. Túl sok mélylélektani konklúziót azok se tartalmaztak, és mindenki a saját generációjára esküszik, de azért mégis úgy gondolom, hogy ami most megy, az azért hardcore a javából. Meg persze azért ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Vuk - Macskafogó - Ludas Matyi - Szaffi, és Mézga család - Vizipók - stb-stb-stb.... A kibelezéses/vérivós "mesék" szerintem minden határon túlmennek még egy olyan világban is, ahol a 10 évesek 80%-a vámpír akar lenni felnőtt korában (jó oké, mi meg jedik akartunk lenni mind. Sőt azok is voltunk. Aki szerint nem, az nem focizhat. És dagadt is).

Nincs igazság, és nincs megoldás. Javasolni is csak azt tudom, hogy mivel ez már nem az a korszak, ahol napi 1 mese van azután, hogy a Maci leköpte a kis piros szeretőjét fogkrémmel, nézzetek utána, mi elé ültetitek le a gyereket. Főleg azért, mert nem csak a távirányítót tudják vérprofin kezelni, hanem a youtube-ot is, amit viszont telefonon, tableten, valamint trapézon és lovon (a'la Rejtő) is megtalálnak basszus...