A tükör

Egyszer egy skizofrén fiú, akinek volt aznap két tiszta órája, arról mesélt nekem, hogy minden ember egy tükörrel születik. Családtagom volt, és gondolatvilága az egyik legszebb volt azoké közül, akikkel valaha életemben beszéltem. Azt mondta, ez a tükör velünk nő, és nagyon mélyen bennünk lakik.

Mindig megmutatja, kik és mik vagyunk valójában. Bár magunknak remekül tudunk hazudni, neki nem lehet. A tükör a valós énünket mutatja. Nem azt, akit felépítettünk, sem pedig azt, akinek látni akarjuk magunkat. Meztelen saját lelkünkkel szembesít minket kíméletlenül. Tudod, én három tükörrel születtem. Sosem tudom, melyik mutatja az igazit, mert mindegyik annyira valóságos…

Meg se tudtam szólalni. Ekkor értettem meg a betegségét. És ekkor értettem meg, mekkora érték ez a tükör, amelyet mi elveszítettünk, elhagytunk. Kínos volt, ezért nem veszünk tudomást róla.

Sokszor jut eszembe azóta. Nos, igen, elég kellemetlen. Azok, akik szerint barbár és primitív dolog dobokkal és botokkal megpróbálni elűzni a gonosz szellemeket, azok dudaszóval próbálják meg elűzni a közlekedési dugókat. Az általunk sokszor lenézett természeti népek békében élnek együtt a tükrükkel. Gyakorlatilag napi kapcsolatban vannak vele, szinte sosem csalódnak, és érzik, látják, elfogadják, hogy a helyükön vannak. Nem lázadoznak, nem elégedetlenek, nem éreznek feszítő szükségleteket, csak köszönik szépen, jól vannak ott és úgy, ahol vannak.

Igen, emitt sajnos nagy a gyermekhalandóság, amott betegségek sújtanak, megint máshol pedig enni nincs mit, és igazából soha nem is volt túl sok. De saját magukkal, feladatukkal, lehetőségeikkel tisztában lévő, megbékélt, amolyan boldog emberek vannak többségben. Leszámítva persze azokat, akikhez már elment egy kamera, és elmondta egy jóakaró, hogy ők valójában mind haldokolnak, és az egész világon nekik a legszörnyűbb a sorsuk, és most akkor zokogjanak együtt abba a kamerába, please.

A jól fejlett modern világban élők között meg tombol az alvászavartól kezdve az összes olyan civilizációs betegség, ami ha belegondolunk, egy szar vicc kellene, hogy legyen. Olyan környezetet teremtett és tart fenn a csúcsemlős csúcsverziója, ami kinyírja őt, de addig is valami válogatottan mocsadék környezetben kínozza. Azaz logikai értelemben most mi vagy okosak vagyunk nagyon, de bejön a szuicid vonal, vagy mértéktelenül hülyék vagyunk, és elfogadjuk azt, hogy az életünk tere, környezete, alapvető paraméterei mire sem alkalmasabbak, mint hogy lassan zombivá érleljenek bennünket.

Mi lenne, ha fognánk ezt a tükör dolgot, és leporolnánk? A menő társadalmak átlagos lakója manapság soha nem néz bele, elő sem veszi, sőt vélhetően rengetegen a létezéséről sem akarnak hallani. Pedig lehet, hogy az egész gondolkodásmódunk, az értékeink, az alapjaink megváltoznának, ha mindenki nyelne egyet, venne egy nagy levegőt, és meg merné vallani magának, hogy ő milyen igazából. Hogy szeret édességet enni, vagy ő öltönyös okosfiú helyett valójában zongorázni szeret, az istenit. Vagy hülyeség volt feladni a vitorlázást, esetleg több időt kellene egy vallásra szánni, vagy könyvekre. Családunk, történetünk mélyebb megismerésére. A gyerekeinkre. Bevallani. Elfogadni. Megbékélni. Azzal, akik valójában vagyunk, amiért talán megszülettünk.

Lehet, hogy csak magunkra kéne egy kicsit több őszinte percet áldozni, és a hülye közhelyek közül előszedni pl. azt, hogy mást csak az tehet boldoggá, aki magát képes előbb azzá tenni. És mondjuk komolyan venni magunkat. A vágyainkat. Az értékeinket.

Alacsony vagy? Cigány vagy? Fociőrült vagy? Leszbikus vagy? Akkor legyél az. Ne félj. Az ikonfestészetért őrülsz meg? Csinálj magadnak időt. Ajándékozd meg magad azzal, hogy teszel valamit, amitől boldog leszel fél órára. Valamit, amiről már évek óta azt hazudod, hogy most nem jó, most nincs idő erre, pénz sincs, lehetőség nincs. Ha az egy fagyi egy faluban, ahol harminc éve nyaraltál, akkor az. Ha egy fa valahol, akkor legyen az. Ha egy néni, aki egyszer egy fél mondattal megnyugtatott, vagy egy régi tanárod, akit meg akartál keresni, hogy figyi, köszi, izé, mégis rendi voltál, akkor az lesz az.

Miért mindig valami, vagy valaki mástól várjuk, hogy megváltoztassa az életünket? Vegyük elő a tükröt, nézzünk bele, aztán mit lehet tudni? Ha változtatunk valamit magunkon, amitől nekünk picit jobb lesz, és ezt mindenki megteszi, akkor az egész jobb lesz valahogy, nem?

Mit veszíthetünk? Még elmondani se kell, ha most nem sikerült. És ha igen?

Balázs (így hívták a fiút, a sógoromat) huszonhárom évesen ment el, addig tartott a dolga itt. Hihetetlenül hiányzik. Nagyon szerettem. Ő mindig azt csinálta, amit szeretett volna csinálni. Együtt élt valamennyi tükrével, és lenyűgözően tette azt. Hiszem, ha csak egy tükre lett volna, ma ő lenne Magyarország egyik legismertebb fiatal trombitása.