Tévés tehetségkutatás

A modern tévéműsorok metamorfózisában tulajdonképpen előrelépést jelent, hogy villákba zárt, dermesztően buta emberek helyett színpadra pakolt önjelölt énekeseket bámulunk. Így kábé 10 év után elérkezettnek látom az időt, hogy a jelenségnek kissé alánézzek - mi is az a gyötrelmes kényszer, ami miatt még mindig inkább odakapcsolok, mint nem, és még mindig várok valamit, ami egyre ritkábban jön.

Persze, a Való Világra is odakapcsoltam elég gyakran, aztán szórakoztatónak találtam, hogy némely társaságban letagadták ugyanezt, máshol meg nem. Én azért kapcsoltam oda, mert bevallom, nem sokszor találkozom az életben mondjuk VV Veronika típusú emberekkel, akiknek a szókincsét egy átlagos családban nevelkedett kankalin már szégyellné, és aki olyan viselkedési formulákat mutatnak be élőben és spontán, amilyet én rendezni sem tudnék. Úgy értem, vesztem már össze mással egy szendvicsen, de karjaimat égnek dobós összeesős zokogást ritkán rendezek hasonló súlyú ügyben (pedig mocskos hatásom lenne, az biztos), különösen nem pizsamában, magassarkúban és póthajjal. Egyszerre.

A zenei tehetségkutatás egy fejlettebb formája a más emberek magánéletében, problémáiban való vájkálásnak, és mivel ott a képletben a siker, meg a kitörés a rosszból bele a "jóba", ez katalizálja a távirányító simogató tapintására megnyugvó tenyerünket. Beiktattuk az életünkbe, gyere mama, add a söröm, kislányom ezt nézzed te is, szerintem hamis, apád süket vanessza, továbbjutnak simán, de szép ez a dal, jó lába van a műsorvezető bringának, ne a gyerek előtt te barom, apa a geszti péter híres ugye, igen, kislányom, de zsidó, az mi apa, fogd be és nézzed a műsort vanessza, miért ő esett ki, mert dagadt mint te feleség, vasaljon rád az ördögnóra te szerencsétlen, apa nekem jó hangom van, hogyafaszbane kislányom tehetséges vagy mint a nap, hogy beszélsz a gyerekkel, na énekeld csak azt hogy valami amerika, el is indulatnál simán.

A semmiből jövés és a tévében szerepelés két olyan végpontja a történetnek, amiről a mai napig azt hiszi a nagyérdemű, hogy karrierebb karrier igazából nincs is. Nem is lehet csodálkozni ezen, nem a világ hibája, én nem tudok azonosulni azzal az életérzéssel, hogy valakinek hetekre elég a boldogsághoz, ha mondjuk kap egy autogramot Tillától vagy közös fényképet Kocsis Tibortól, és itt kell hangsúlyozni, hogy ez inkább az én problémám. Nekem van máshol az ingerküszöböm, amit persze nyilván nem bánok, mert jól is néznénk ki, de megértem, hogy itt a sorból megint én lógok ki, nem a többség.

Mondjuk azon már sokat gondolkoztam, hogy mi lenne, ha mindezzel a fejemben egyszer ÉN indulnék el egy ilyen versenyen? Na az speciel komoly botrányt okozna, azt hiszem. Játsszunk el a gondolattal.

Először próbáljunk meg úrrá lenni nevetés nélkül azon a nyitóképen, hogy a tömegben rám közelít a kamera, körülöttem átlagosan 20-25 évvel fiatalabb arcok. Mellettem egy lány hajlításokat gyakorol, amiért nem üthetem meg, másik oldalon egy magát szenvedélyesnek érző, és 17 évének valamennyi szerelmi tapasztalatát torkába sűrítő loknis fiúcska gitározza csukott szemmel az ohio -t (http://www.youtube.com/watch?v=-JmCEK-KsV4&feature=related). Legkésőbb ettől a ponttól igen nehéz lenne komolyan vennem az egészet. És ez pont az a rész, ahol a kamera rám közelít, majd vágás, és a kezét tördelő tesómat mondjuk megkérdezi Lilu arról, hogy gyerekkorunkban hol érték tetten az én zenei vonzódásomat? Namármost a bátyámat egy ilyen műsorban komoly arccal (vagy bárhogy!!!) rólam nyilatkozni - nos, egy mongúz előbb lesz Házelnök. De ha a műsor struktúra ezt igényli?? Nem is ismerek senkit, aki rólam komolyan tudna beszélni, és nem a röhögéstől potyogó könnyekkel magyarázná, hogy hülyevagy?! a Gábor?? meg mit mondanának??? Hogy már 8-10 éves koromban érezhető volt, hogy szinte kirobban belőlem a zene, és annyira akartam énekelni, hogy egyszer nem bírtam tovább, és a Csemege Julius Meinl-ben a téli fagyiba kezdtem el tiszta erőből, hogy jééééééééégből vagyok... ?!?

Nem is tudom, komolyan. A nyitó kisfilmben miről beszélnék? Kissé őszülő hajjal hogy bírnám ki vinnyogás nélkül, hogy igen, egész életemben a zene az, amiben leginkább megtalálom saját magamat, és számomra a zene az egyszerűen pótolhatatlan. Ha zene nem lenne, az életem szegényes és sivár lenne, higgyék el, hogy én azért jöttem ide, mert itt belül tudják? Na itt belül zakatol bennem a zene, mert nekem olyan a zene, hogy együtt dobbanunk, így hogy bumm-bumm..

És még el sem kezdődött!! Mindezek után és közben meghallgatnám a konkurenciát, akik közül minden második elénekli Lionel Richie-től a Hello-t, és Whitney Houston/Mariah Carey/Beyonce vonalon valamelyiket, amelyik mélyen kezdődik, ezért ez elénekelni nem tudja, az kihangosítani nem tudja rendesen, de a 40. másodpercnél egymásra találnak, mert ez elsikítja magát, hogy ennnndáááááááááááj vilólvéjz, az meg röfögve teker egyet a potin, hogy jóvan, berepedt a plexivazze. Legalább egy zsűritagnak behomály a szemgolyó, a másik meg közli, hogy az elején volt egy kis csúszkálás, de színpadra születtél.

És itt megállnék egy pillanatra. Akárhonnan közelítem a milyen-lenne-szerepelni kérdéskört a témában, van egy pont, amiről már álmodtam is, és nem volt könnyű ébredés. A legsúlyosabb rémálmom az, hogy befejeztem a dalt, tapsolnak, kinyitom a szemem, és azt látom, hogy könnyeitől tocsogósra ázott arcával csontos kezét nyújtja felém Keresztes Ildikó, és liftező ádámcsutkával meg médiadráma hangszínnel azt kiáltja elcsukló hangon, hogy TISZTELLEK TÉGED!!! Én meg vagy ösztönszerű pánikreakcióval felé rúgok, vagy sokkos állapotban 195 centi magasról becsuklom a lábaimra egy utolsó halk sikkantással, hogy najóvan.

Nem mintha el tudnám képzelni magam Malek Andrea csapatában, mivel nem szándékozom a Dolhai-Bereczki-MÁZS-Miller-féle férfi-isten vonal felé venni az irányt. Egyébként azért nem, mert viszonylag nehezen látom magamat hitelesen szerelmet vallani színpadon mondjuk Oszvald Marikának úgy, hogy közben a Shakira-JLo istállók pucsítós felsőtest-rázását csinálom egy hálós trikóban, meg férfiasan hirtelen leguggolok ének közben, és gyorsan odébb ugrom félfordulattal égnek dobott kezekkel, meg ilyenek.. Tortán a hab meg az, hogy mindeközben egy mikrofon van ragasztva az orrnyergemre egy kis kábellel a homlokom felől, ami majdnem bőrszínű. De tudjuk, hogy ami majdnem, az nem az, meg azt is, hogy az a cucc ott bizony még a karzatról is valami bizsergetően fosul néz ki az arcom közepén.

Hagyjuk. Bejutottam az élő adásba akármelyik versenyben. Mik a sanszaim? A hangom innentől kezdve majdnem mindegy. Sokkal fontosabb, hogy a 18-49-es hirdetési szempontból fontos korosztályhoz mennyire passzol az image-em. Meg hogy mennyire faszán tudom megtanulni a közös koreográfiákat, ami lássuk be, egy következő súlyos vízió: hogy néznék ki, amint a felülről rám közelítő kamera után fordulok, és mosolyognom kell csípőkörzés, és mondjuk egy Kasza Tibi szám éneklése közben...? Ki tudnék-e nyúlni a kamera felé lefelé biggyedő szájjal, és lassan ökölbe szoruló kézzel, miközben arról énekelek, hogy a szerelmet nem érem el, de majdnem, de mégsem, de talán majd egyszer, de ha mégsem belehalok? Valóra tudnám-e váltani adott csatorna egyik kívánatos figuráját, amit egy excel táblázatból számon kér a programigazgató valószínűleg a műsor készítőin? Gyerekek, kértem, hogy legyen egy dundi lány, aki szegény családból van, nagy hangja van, lehetőleg vidéki, és van kutyája? Nem férek bele a tinisztár alapanyagba sem, és fiúcsapatot is nehéz lenne rám építeni 36 évesen. Mi marad? Legyek az alig észrevehetően púderezett orrú harmincas lakossági sunny-boy, aki Tom Jones-t énekel és a paprikáskrumpli-pöttyös otthonkák alá becsempészi a szabadi-sóstós szot üdülős huncut esték emlékét, amikor a szállítmányozós Feri négy kevert után póló alá nyúlt a stégen? Vagy adjunk el velem valami égbekiáltó melodrámát, hogy gyerekkori álmom volt az éneklés, de egy kegyetlen technikatanár beledöngölte az önbecsülésemet a földbe, elsodort az élet, de a műsor szellemisége segített, hogy felszabadítsam a bennem rejlő lokál-pavarottit és most ez az utolsó esélyem, és bevágják a lányomat, aki megérint egy pannongsm feliratú képernyőt, hogy veled vagyok apa, csak úgy hiányzol, én meg elmondom a kisfilmben Caramelnek, hogy itt bent érzem, hogy érte énekelek, mert ő nekem a fent és lent, a kint a bent plusz odafentről is van, aki drukkol nekem? Ezen az úton a teljes barátokközt és talán az ezotévé célközönsége fogható volna, plusz garantált teltház a hétvégi bonyhádi haknin (klubkoncerten!) is. Kellene kiskutyát mentenem, miközben teljesen véletlenül az Aréna Pannon GSM üzlete előtt állok, és a kisfilmemben átölelne Feró, és azt mondaná, hogy nem baj, hogy elkéstél a próbáról, azokat a homokzsákokat még meg kellett töltened, mert így diktálta a szíved, de most már kezdjük el  a munkát, mert bár tudjuk, hogy hangszálgyulladásod van, kivették délelőtt a lépedet, és ezen a Pannon GSM nagyképernyős eszközön kívül 41 éve nem beszélhettél édesanyáddal sem, most kemény énekóra jön. El fogjuk énekelni azt a dalt, amit "közösen" választottunk ugyanarról a listáról, amiről az összes zenei tehetségkutató választ teljesen véletlenül 10 éve, és amelyik listán valamiért összesen 70 dal van. A próbákon egy mozgás-, egy énektanár másodpercre elmondja, hogy hova fordulsz, hogy énekeled, mire figyelsz, hol állsz, midet hogy tartod, a mentorok pedig elmondják majd a végén, hogy jó volt a dalválasztásod, és nagyon értékelik, hogy magadat adtad a dalban, és tudtál újat, szokatlant hozni. Legyen a szokatlan az, hogy a színpadon fekve kezdesz, az még tökre úgyse volt soha, és legyen olyan is, amikor táncosok jönnek be, és viccesen a lábaid elé esnek, mert az dögös. Szerintem oltári lenne, ha a 400 millió színre képes, 10x10 méteresnek látszó 3x4-es ledfalon Times New Roman betűtípussal végig azt írnánk ki, hogy STONE, mondjuk sötétszürkével. Te mindig szorítsd ökölbe a kezed, és figyelj rá, hogy ebből a terpeszből az istennek meg ne mozdulj soha, különben a kettes kamera elveszít. A végén Ildi zokogva a hajába túr, Feró cicceg, Péter a nemgondoltamvolna csücsörítéssel indít, Malek Miki pedig a közepes elégedettségét jelző kisebbik, 42 centis mosolyával fog jelezni neked. Nem, a Nóra nem tud kisebb sarkakon menni, az sajnos nem megy. Igen, hülyén fogtok kinézni, de ott a Geszti, majd tol rá valami rímet, hogy este-teste, vagy ágy-vágy, vagy nekem-velem, ilyesmi. Ne aggódj, ezek hideg profik.

Vagy álljak ott megszeppenve és énekeljek négy széktámlának? Tök jó az alapötlet, de ha tovább jutok, mi lesz a második körben? Ott minek a forgószék, ha már ismernek? Nagyon jó a Voice-ban, hogy válogatás jeligére nem aláznak meg csemegepultosokat, villamosvezetőket, és szakipari tanulókat annyira, hogy utána azok hónapokig szopjanak saját környezetükben. Ez vitathatatlan tény. Nem is értettem soha, hogy tömegével ki bírja nézni, hogy másnak iszonyú kellemetlen. Itt legalább valamelyest jók a produkciók. Mondjuk a zsűri 4. adás óta ugyanabban a ruhában elég Família Kft-s megoldás csak azért, mert néhány nap alatt forgatták az összes részt. Könyörgöm egy női műsorvezető ugyanabban a felsőben, amióta elkezdődött az egész sorozat? Helyében a stylist és a rendező édesanyjához már jambikus hexameterekben írtam volna, hogy melyik micsodáját ki hova rakja legszívesebben a miért is. A Voice alapvetően mégis jobb, mint az X, de talán csak azért, mert még nem ismerjük a végét, ezért reménykedünk, hogy azt kapjuk majd feelingben, amit Tóth Vera nyomott, amikor először hallottam a Preacher Man-t tőle, és tarkóig nyitottam a szemem, hogy miazúristen?!?! Hát most itt van újra alapanyag, csak attól fosok, hogy látványosan túl sok az ikerpár, a vak lány, a mindenféle médiás target segment ahelyett, hogy a lényegre figyelnének. Nem bántok senkit, mindenki tök cuki, meg politikailag is legyen korrekt a dolog, tök oké, csak ne lenne ez a szar érzésem. Meg Misi se mindig üveghangon hozná a rákkendroll életérzést, meg a majdnem szexin izzadó hónaljat az arcomba, miközben amúgy jól áll ez a tetkós-mellényes-leszarós vidámság, csak ésszel. Andi is kedves, de nem gurulok rá erre, hogy minden egyes énekestől kapkodni kell a levegőt a meghökkenéstől, hogy dehát hátte jajde húúúú hallod. Másik két zsűri legalább komolyan veszi magát, meg a játékot is, és nem esnek ki a szerepükből ötpercenként, hanem azt hozzák, ami a szerződésben le vagyon írva. Caramel még kicsit esik-kel a pult túloldalán, meg ez a belső szépséges monológ minden ronda embernek nekem gonosz poénokat juttat eszembe, de Caramel legalább hiteles. Neki még elmegy ez is, esküszöm. Az öregnek meg a szeme sem áll jól, de ő legalább tényleg király ezen a szemétdombon, mondhat aki amit akar. Ő benne van abban a 20 emberben, akik a többinek mindig mondhatnák, hogy ssssst, de nem teszik nyilván. Somlót adom.

Kicsit értetlenül állok az előtt, hogy még 10 évvel az első műsor után is megy ez a dolog. Persze, a kiemelkedés, meg a felvillanások hálás téma. Persze adunk egy új színt, új nevet, és új a műsor, és tádám. De feltűnt valakinek, hogy párhuzamosan a teljes magyar popéletet többek között lehúzta a vécén ez a műfaj? Hogy (nyilván nem csak emiatt, mert letöltés, és társai miatt is) ma már a Mahasz kábé 27 eladott lemezre ad egy aranylemezt? Vagy ez tényleg nem is fontos, és szarjunk bele? Vagy örüljünk a Rúzsa Magdinak, meg annak a másik kábé 2-3 embernek, akik ezekből jöttek, és tényleg ragyogó tehetségek?

Döntse el mindenki. Én azért még nem indulok el. Továbbra is rettegek, hogy akármelyik csatorna akármilyen műsorában indulnék el, egyszer csak elém állna az Ildi, hogy tisztellek téged....