Szaladtok mind. Itt állok a mozi előtt, hihetetlenül ideillő zene a fülemen és nézlek Benneteket. Az ötöde néz vissza egyáltalán, a többinek idegen maradok. Húzod a hároméves kislányod, mert időre mész. Nem állhat meg a szobor előtt ámulva. A másik bezzeg megállhat. Annak álldogálnak és dumálnak a szülei. A húszéves szerelmesek meg úgy mennek kézenfogva, hogy be nem áll közben a szájuk. Persze mindegy miről beszélnek, mert közben ragyognak, és más nem is számít.Világítanak. Lassan elgurul egy biciklis gyorsan. Az első hideg szél van. Fújja a kendőtöket. Persze aki a kerekesszéket tolja, az visszamosolyog. A többi soha. Tizennégy éves kislányok nevetgélnek a mozi lépcsőjén ülve. Mellettük egy bazi nagy könyvet olvas egy lány, állva. Vár valakit. Fújja a szoknyáját és a haját, de csak áll. Apja nyakában lengeti kezét-lábát az a kisfiú. A bohóckodás a láthatóan hullafáradt apa hajába kapaszkodva maga a világ, nem kell más. Ő pedig biztosan sietve gyűrte be azt a gyönyörű vörös copfot a sapka alá. Ennyire volt idő. Persze tudta, hogy ezzel az arcformával nagy baj nem lesz. A szél csinál majd pirospozsgát, az meg majd megy a kilógó tincsekhez, a buszmegállóban meg ennél nem kell több.
Sokan vagytok, mégis ha egy percre becsukom a szemem, kicserélődtök majdnem mind. Mindenki másfelé megy, mégis van egy hullámzó rendje a mozgásnak. Gyönyörűen hozzátok a nagyvárosi szerepeket. Mindig az apró, öntudatlan mozdulatokat kell nézni, mert az arcotok elszomorító. Kőből van, mert így védekeztek, érthető. Meg itt sincs, mert az agyatok tolja a feladatlistákat, időpontokat, telefonszámokat, vizsgatételeket, meeting memokat, idióta főnökök és még hülyébb beosztottak utolsó mondatait, kifogásait, védekezéseit, fenyegetéseit. Van, akinek még a szája is mozog, amikor felidézi, de a szeme a legtöbbjét elárulja. Katatón módon megy a mozgás, egyenes vonalú egyenes, leszámítva az oszlopokat, szemeteseket, kutyákat és babakocsikat. A pici mozdulatok ennél fogva felértékelődnek. Azok mesélnek el Benneteket igazán. Ahogy lesimítod a szoknyádat, látom hogy utálod a tested. Zavarodott, ideges mozdulat. Az a másik bezzeg úgy néz vissza a válla fölött a tejivóból kilépve a pasijára, hogy ott nem kérdés az este programja. Neki legkevésbé sincsen gondja magával, legalábbis ami a külsejét illeti. Milyen megrázó lenne mindkettőtökkel közölni, hogy pont fordítva kellene lennie...
Hogy kijönnek az automatizmusok egy mindennapi rutin-jelenetben. Milyen elképesztő ilyen nagy mennyiségben látni, ahogy a hajatokba túrtok, a táskában matattok, vagy a szél-könny-szemfesték aggódás menetrendet csináljátok. Mintha ezt is mindenki ugyanúgy csinálná. A másik oldalon meg az orrukat túrják-törlik, a zsebükbe próbálják gyömöszölni a kezüket vagy a telefont, és ahogy mennek. Édes istenem, nem tud menni egyik sem. A férfiak valami egészen hajmeresztő testtartással húzzák magukat előre, mintha egy egyezményes görbe lenne a jelük. A nők tartása valamelyest jobb, hiszen többet baszkurálták őket, vagy alkatilag / érvényesülésileg látom az egyenes hát indokát az arcon, de menni - azt 5%-a tud normálisan az embereknek. A többi elhordja a testét A-ból B-be. Kiragyog az a néhány sportoló alkat, az a néhány test-tudatos arc, az a nyilvánvalóan táncos lány például, meg az a széles vállú gyerek is. Önkéntelenül is rájuk néz a legtöbb ember. Pedig biztosan közöttük is gazdagon van sekélyes, felszínes, gonosz és idióta. De valahogy a séta közben is összegömbölyödő, létezésükben is folyton eltűnő többiekről meg az az érzése az embernek, hogy úgy vannak jelen az egész életükben, hogy nincsenek ott.
Egy élmény ebben a masszában az a kevés jókedvű ember, aki visszamosolyog és aki egymással is nevet. Persze aljas vagyok, az első szeles őszi estén 7-kor egy csomópontban mi az anyámat várok mégis? Nem is csalódott vagyok, inkább csak konstatálom, hogy elmúlt a nyár az arcokon, eltűntek a mosolyok, felgyorsultak a léptek, behúzódtak a nyakak, eltűntek a kézfejek, és a papucsok. Megszűnt a szar-minden-de-legalább-meleg-van.
Mondjuk a másik oldalon viszont kétségtelen előnye a jelenetnek is, az évszaknak is, hogy ami látszik, az sokkal nagyobb arányban igazi. Ott abba a hatalmas kendőbe igazi tarkón futó borzongás miatt bújik az a nem szép, de legalább frankón élettel teli lány. Ott pedig ugyan eltelt 10 perc, mire az elsőt látom, de egy faszi tud azzal a tekintettel ajtót nyitni egy idegen nőnek, amire az másnap is emlékezni fog. Alig mer ránézni, amikor megköszöni. Az udvariasság mára tényleg annyira ritka lett, hogy már flörtnek számít.
Ja, a hihetetlenül odailllő zene a fülemen ez volt... Hogy aztán a nagyon is elgondolkodtató, tökéletesen hétköznapi, egyszerű, és a láthatatlan apróságaitól mégis szép utcakép után stílszerűen az Alien-re üljek be...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése