Színpad

Úgy 7 éves koromtól folyton azzal jött minden énektanár, hogy jól van Gábor, szép hangod van. 9 éves koromtól azzal jött az angoltanár, hogy jó kiejtésed van. Anyu azzal jött, hogy jó a hallásom. Furulyáztam 2 évet, meg klarinétoztam is közben, de semmi kitartásom semmihez, abbahagytam. 5 évvel később egy olasz tengerparti város bárjában találtunk egy karaoke-cuccot, ez '93-ban eléggé ismeretlen volt. Énekeltek szörnyen mikrofonokba, ment a szöveg képernyőn.. Jó, tudok fejből kábé 800 dalt, akkor ezt én is. Odamegy, választ, vörös fül, első mikrofon, hajrá. La Bamba asszem. Taps meg fütty. Hülyevagy, ez kurvajó. Még. Két hónappal később a Morrison's-ban bemutatkozik Magyarországon is a karaoke. Nagyjából 10 számot énekeltem el, és onnantól mindenhol, mindig, bárhol, bárki előtt. Amikor én voltam 18-19 éves, a Közgáz pincében 400 őrjöngő, táncoló ember előtt ment a karaoke főműsorként, eléggé pörgött meg minden. 

Ott jött először az a feeling, ami a színpad. Az első lépés. Elénekeltem egy számot, és tomboltak. A hajukat tépve üvöltötték velem, és az egész olyan volt, hogy menjmár. A tarkódon a zizegés, az megvan? Ahogy lassítva látod az egyik pillanatban, hogy tátják a szájukat, emelkednek a levegőbe, megy a kezük ökölben, és vörös arccal rád néznek. A másik pillanatban meg érzed, hogy csak nálad van mikrofon, tiszta erőből jön ki az a hang a torkodon, amit mindenki mindig megdicsért, és te nem értetted, mi a faszról beszélnek. Lehet, hogy volt köztük, aki csak sejtette, vagy valaha megvolt neki, de te nem értetted. Egészen mostanáig. Asztakurva...Ugyanabból a torokból, ugyanaz a számodra annyira ismerős hangszín. Csak teljes extázisban. Préseled a levegőt kifelé, és jön ki a szövegel együtt, ami az egyik kedvenc számod, és amit teljes biztonsággal, bátran mersz üvölteni, kiabálni, és nem hiszed el a hatását.  Most érted meg, hogy mi az a jóhangodvan. 

Úgy alakult nyilván teljesen véletlenül, hogy a színpad közelében dolgozom azóta is. Rendezvényeket csinálok, nézem őket százával színpadon. Figyelem minden mozdulatukat, trükkjüket, ellesem a közönség reakcióját. Hol megy az energia, hol hajtanak csak teljesítésigazolásra. 15 éve nézem. Igen tanulságos. Anélkül, hogy bölcselkedésre vetemednék, sok mindent leszűrtem. Vagy leszűrni véltem.

A színpadon egyszerű szabályok vannak. Vagy varázsolsz, vagy buksz. Nincs hármas alá. Nincs majdnem jó. Nincs egész jó volt. Nincs aha elvoltam. Vagy van vákuum, vagy nincs. Zseniális zenészek pazar koncerteket tartanak. Profik, iszonyú igényesek, az egész tökéletesen jön át, és tökéletesen átjön. Mérhetetlen alázat, elképzelhetetlen sok gyakorlás és próba, sőt, minél nagyobbak, annál több. Felépített színpadi jelenlét, színpadkép, nagyon brutál eszközök, hangszerek, technika, csapat. Persze, mindenki más szinten. De ott aztán kijön a színpad. Ott levizsgázik minden zenekar, lehet stúdióban meg klipen bármi. Élőben meg vagy-vagy. Rendezvényeken nyilván ritkábban van. De sokan azért tudják hozni ezt. Mert értem én, hogy kinyír a pénzes része, de attól még ott lehet az érzés, amit a zene okoz normális esetben. Kevés olyan munka van, ami ennyire közvetlen sikert arat, ennyire gyorsan, ennyire egyszerűen.

Senki sem mondja, hogy könnyű. Nincs így is elég "énekes meg banda"? Ne is legyen könnyű. Egyszer egy öreg pincér azt mondta, hogy nehéz a mi kenyerünk, de az kalács. Na kérem, ez a színpad definíciója is, amúgy. 

Amikor a basszusgitáros barátom kijelentette, hogy mi egy zenekar vagyunk, és én énekelek, ledöbbentem, hogy most mi fog várni. Akkoriban azonban nyilvánvalóan arra lazák voltunk mindenben :), hogy eszembe se jutott ráparázni erre, vagy szorongani felette. Alig vártam. Képtelen voltam nyugton maradni.

Amikor először játszottunk saját zenekarral, egy barátunk esküvőjén, a saját jogunkon, saját hangszerekkel, a legjobb barátaimmal. Az beteg volt, nagyon. Garantált sikerünk volt a közönséggel nyilván, mert ezer éve ismert mindenki mindenkit, a saját társaságunk volt a közönség. 2 hónappal később lefoglaltunk egy novemberi szombati napot. Kábé 2 órás saját élő műsorral. Szóltunk mindenkinek, hogy szóljanak mindenkinek. Gondoltuk a 80 fős esküvő után, hogyha 120-150 lesznek, az király. 270-en voltak, nem lehetett beférni. A második, vagy harmadik szám után énekelni és mulatni kezdtek. A közepére ordítottak és ugráltak. Teljesen kikészültem. Piros hajjal, egy fehér ingben, szakadt farmerben üvöltöttem 2 órán keresztül, és toltuk az iszonyatosan nyers rákkendrollt, meg jókedvű punkot, meg amit tudtunk. Elképesztő volt. Szorongattak, ölelgettek minket, csápoltak nekünk, mi meg széles vigyorral nyomtuk. Elment a basszus-erősítő, szakadt egy kábel, összevissza szólt az egész egy részen, de iszonyatosan nagy buli lett. Bámultunk egymásra, hogy te vágod, hogy itt mi történik? 

Ültem a falnál utána, a vállamat veregette mindenki, meg kurva piros lett a hajfestékemtől, mert ölelt mind, meg a zenekar egymást, hogy miapicsa. Hogy ez mi volt itt, gyerekek?

Soha többé nem akarom abbahagyni az éneklést.