Üzenet a Z generációnak - a munkáltatótól

Kedves Z generáció, kedves 1995 után születettek,


sokat olvasni, hallani rólatok, hogy mennyire más világban nevelkedtek, mennyire más impulzusok érnek titeket, mennyire másként gondolkodtok, mennyire más vágyaitok és motivációitok vannak. Talán azzal kellene kezdeni, hogy benneteket sem illik egy kalap alá venni, mert nem vagytok ugyanolyanok, és néhány emberrel való beszélgetés után sommás ítéletet alkotni, általános tanulságot leszűrni lehet, de nem szabad. Én viszont egy rendezvényes - vendéglátós - marketinges pali vagyok, és mindez csak azért fontos, mert ezekben a szakmákban aránylag sok emberrel találkozunk, számában és típusában is sokféle emberrel dolgozunk. 1996 óta dolgozom, ez számokban nagyságrendileg azt jelenti, hogy eddig a pillanatig biztosan több, mint 15.000 pincérrel, hostessel, és mindenféle egyéb alkalmi munkavállalóval dolgoztam együtt (állandó alkalmazottakról nem is beszélve). Csak az utóbbi 3 évben több, mint 1000 korotokbeli fiatallal dolgoztam, úgyhogy kijelenthetjük, hogy megalapozott a véleményem, amit most megosztok veletek.

Ez a poszt a munkáról fog szólni, és azért írom, hogy segítsek. Azért, mert annak ellenére, hogy nagyon mások vagyunk, nagyon másképp képzeljük az életet, nagyon más szabályok szerint élünk, néhány dolog feltétlenül ugyanaz mindenki számára. Néhány kérdésben nincs generációs különbség, nincs mellébeszélés, néhány dolgot ugyanúgy csinálunk. Ahogy cipőt hasonlóan kötünk, és orrot is általában hasonlóan fújunk, úgy a munkával kapcsolatban is van néhány dolog, amiben nincs különbség. Illetve sajnos van, és én most azért írok, mert ezen változtatni szeretnék.

1. Bemegyünk dolgozni - azt hiszed, viccelek. 10 fiatalból, aki jelentkezik alkalmi munkára, általában 3-4 (!!) egyszerűen nem megy el dolgozni. Hiszed, vagy nem, nem jöttök dolgozni. És nem csak hogy nem jöttök, hanem le se mondjátok, vagy egy órával munkakezdés után küldtök egy sms-t, hogy közbejött valami. Vagy késtek egy órát, de azt is úgy, mintha ez teljesen természetes lenne. El sem tudod képzelni, hány embertől hallottam, hogy azért mondja le, mert sajnos késő estig tart az előző munka, vagy mert a kollégiumból mégsem engedik el, vagy hogy váratlan dolgozat lesz másnap. Ez itt egy munkahely. El sem tudod képzelni, milyen felelősség, milyen nyomás, milyen anyagi és egyéb terhek, határidők, feltételek, és főleg milyen szigor van azok vállán, akiket épp szarban hagytál. El sem tudod képzelni, mennyi munkájuk van abban, hogy egyáltalán legyen olyan projekt, amiben neked munkát tudnak adni. El sem tudod képzelni, hogy ők egy olyan korban nőttek fel, ahol azok, akik lemondták a munkát egynél többször, azok új szakmát kellett, hogy tanuljanak, mert itt kigolyózták magukat. Tudom, hogy munkaerőhiány van, tudom, hogy minden sarkon van új munka. Nem lesz mindig. Ha azt tanulod meg, hogy a munka esetleges, az adott szavad meg szart sem ér, akkor veled is így fognak bánni, és meg is fogod érdemelni.

2. Kezdő vagy - és ez jó dolog. Tanulni, fejlődni, javulni, gyorsulni, ellesni - ez a dolgod és lehetőséged egyben. Bizonyára az osztályban, a chat-en és a virtuális térben sokat jelent a hatalmas önbizalmad és öntudatod. Itt és most is szükség van rájuk. De csak akkor, ha ezeket megelőzi a figyelem, a koncentráció, az ambíció a tanulásra és elsősorban az alázat. Munkakörnyezetben te vagy a legkisebb, úgyhogy kérlek tedd meg, hogy negyvenes arcokkal nem kezdesz el konzultálni arról, hogy egy feladathoz neked mennyi kedved van, hogy milyen a kis hangulatod, hogy ez volt-e szerinted megbeszélve vagy azt úgy kell értelmezni, meg a többi baromság. Adott egy feladat, csináld meg, pont. Időre, normális minőségben, ahogy kérték, úgy. Ne te döntsd el, ne bíráld felül, ne okoskodj, ne ciccegj, ne vágj pofákat. Ötleteidre, akár kritikádra, kommentjeidre persze szükség van, és hajrá bátran. A nyafogás, a lustaság és a vállvonogatás nem tartozik ezek közé. 

3. Viselkedés - én esküszöm, hogy nem értem ezt. Ez nem korosztályok és generációk kérdése. Ez neveltetés kérdése. Ez annak a kérdése, hogy az agyadban mi a dolgok sorrendje. És a Z generáció tagjainak túlnyomó többsége fejében hatalmas káosz van, de olyan ügyekben, amit én nem is értek. Tanárokat meg az iskolaigazgatót sem tegezed helyből, akkor a megrendelőmet, vagy a VIP vendéget miért? Miért veszed elő a telefonodat feladat teljesítés közben? Attól, hogy ma már egyre nyíltabban és több helyen lehet tetkókat villantani, meg orrkarikával érkezni, egy munkahelyen ez nem természetes. Vagy kérdezd meg, barátom. De ennél sajnos radikálisabb a gond. Az igazi nagy gond az, hogy viselkedés mintából csak az a készlet van meg neked, amit az iskolában használsz, ahol a kis barátaiddal ülsz együtt órán. Ettől azt hiszed, hogy a munkahelyen a főnök a tanár, a többiek meg itt is a haverjaid. Nem azok. Ne cseverésszél, nem azért jöttetek ide. Ne álljatok már félre munka közben telefonon vicces dolgokat mutogatni egymásnak, mert megbolondulok. Ne kelljen már szólni, hogy én egyébként fizetek azért, hogy te épp csajozol az első nőnemű pincérrel, akit melléd osztok be, a vendég meg ott áll és nézi ezt, miközben rátok vár. Ne kelljen már baszki ilyesmiért szólni. Nem hiszem el, hogy egyébként felnőtt korú embereket nekem azért kell üldöznöm munkavégzés közben, hogy mostál-e kezet pisilés után, vagy hogy lécci fújd már ki az orrod. Nem bazmeg, nem viccelek, és nem fantáziálok, minden, amit írtam, és ezután írni fogok, megtörtént esemény, és nem is egyedi eset sajnos

4. Józan ész - Olyan döntésekkel, olyan szituációkkal vagyok kénytelen megküzdeni, amikor veletek dolgozom, amivel 1996 óta az említett 15.000 ember közül soha senkivel sem. Nem bántásiból és játszásiból mondom, hanem tényleg segíteni akarok, és tényleg megtörténtek ezek. Volt olyan gyerek nálam, akit egy 200 négyzetméteres konyhában elküldtem valamiért a túloldalra. Tettem tovább a dolgom, negyedóra múlva utánamentem, hogy baszki hol ez a csávó. A konyha túloldalán állt, a kezében a cuccal, amiért elküldtem. Hát te? - kérdezem. Hát ő itt vár engem. De miért, arany kis szívem? Hát azt nem mondtam, hogy vissza is jöjjön. A másik gyereknek elmagyaráztam, hogy ez a hűtő itt nincs bedugva, mert ezen a falon nincs több konnektor. Be kéne menni a raktárba, kihozni a hosszabbítót, és itt a másik falon (1,5m) lévő konnektorba bedugni (eleve hogy már ezt is magyarázni kell, az egy tragédia, csak mondom). Bement a gyerek a raktárba, OTT bedugta a hosszabbítót, végighúzta a komplett rendezvényhelyszínen a kábelt (45m), majd beledugta a hűtőt, és külön odahívott, büszkén megmutatta. Én mindjárt 42 éves leszek, 195 cm magas vagyok és 105 kiló, de majdnem bőgni kezdtem. Ott álltunk egymással szemben, és ő hosszú percekig nem értette, mi a gond. Hogy hol rontotta el. Volt olyan, aki konyhai kisegítőnek jelentkezett, 6-8 óta időtartamban. Elmagyaráztam a munkát, mivel nem kezdők vagyunk kölykökben, ezért A4-es papírra kinyomtattuk, hogy a szendvics úgy készül, hogy vaj, fölé salátalevél, fölé sonka szelet, stb. Bólogat mindenki, a csávó mondja, hogy a zöldséget fel tudnám-e szeletelni neki, abban tudok-e segíteni. Nézek ostobán, mondom, hát itt vajon mi a gond, mi akasztja meg ezt a bonyolult folyamatot? Rám néz, hát az van, hogy ő fél a nagykéstől. Konyhai kisegítőnek jelentkezett. Nem sokszor gondoltam életem során arra, hogy talán mégis nyugtatókat kéne szedni, de ez egy ilyen pillanat volt. Tessék gondolkodni, srácok. Tessék józan ésszel élni, különben hajmeresztő dolgok várnak mindkettőnket.



Annyira jó lenne, ha ezek kitalált történetek lennének, és nem lenne még 40 ilyen sztorim. Annyira jó lenne, ha nem kéne állandóan arra gondolni munkavégzés, és a munkátok szervezése közben, hogy vajon ezek az alapdolgok miért nem magától értetődőek egy csomó srácnak? Vajon miért kell nekem irányítás helyett nevelnem benneteket ennyire sokszor? Miért kapok döbbenetesen gyakran olyan válaszokat, amik teljesen elképzelhetetlenek? Miért mesélik a korosztályom tagjai, akik munkát adnak nektek multinál, ügyvédi irodában, vagy akárhol, hogy basszus sokan felmondtok próbaidő alatt olyan indokokkal, hogy idézem "nem gondoltam, hogy pénteken is ötig is kell lenni", "nem hittem volna, hogy ez ilyen nehéz lesz", vagy eleve el sem vállaltok munkákat 23-25 évesen, mert "én négyszázezer forint nettóra gondoltam", mert "hétvégi munka kizárt", vagy mert "autó, telefon és laptop is van a csomagban?" El sem hinnétek, hogy ezek mennyire gyakori, vagy mennyire nem elrugaszkodott példák. El sem hinnétek, hogy hány alkalommal mondjátok ezt olyanoknak, akik 24 évesen éjjel-nappal dolgoztak, éjjel-nappal hajtottak, éjjel-nappal nyomták, hogy azok legyenek, akik ők ma. De a legfurcsább, hogy még ennél is fontosabb szempont volt, hogy minél hamarabb elmondhassuk őszintén, hogy értünk valamihez, de úgy télleg. Nem úgy, ahogy anyuka mondja otthon a kislányának, hogy szép hangod van csillagom indulnod kéne a megasztárban, hanem TÉNYLEG érteni valamihez. Érezni azt az érzést, a büszkeséget, a tudás magabiztosságát, az ambíció lendületét, azt a remek tudatot, hogy képes vagyok valamit magas színvonalon, önállóan, tisztességesen megcsinálni. Érezni, hogy apám és anyám most büszke lehet rám. Érezni, hogy a kurva életbe érdemes volt tanulni, érdemes volt levizsgázni, érdemes volt fennmaradni és bent maradni annyi éjszakán és hétvégén át, mert én most tudok valamit, amit korábban nem tudtam. Mert van egy szakmám. Mert van egy tudásom. Mert van tapasztalatom, múltam, gyakorlatom. Belenézni egy nő szemébe, kihúzni magamat és elmondani, hogy mivel foglalkozom. Mi a munkám, az állásom. Önállónak, önellátónak lenni. Magam urának lenni. Sikert elérni, kudarcból tanulni. El sem tudom képzelni, hogy miért nem vágyik sokkal több srác közületek minderre. Miért nem vágyik arra sokkal több fiatal, hogy megtapasztalja mindezt. Miért kell azt hallgatnom, hogy NEKEM magyarázza azt a kölyök, mikor én hívtam el dolgozni, hogy mennyire várja már a végét, hogy mehessen haza a picsába, mert dolgozni unalmas, szar és semmi értelme. Miért nem érti, mennyire kellemetlen, kínos, döbbenetes ilyet mondani a munkáltatójának. És mennyivel kínosabb, döbbenetesebb ilyen fiatalon így gondolkodni.


Az elején is leírtam, kivételesen a végére is odateszem, hogy rengeteg a kivétel, az üdítően kellemes, értelmes, ambíciózus fiatal. Sokan meglepnek a lendületükkel, a kíváncsiságukkal, a vággyal, hogy tanuljanak. Van, akit magát is idegesíti, hogy a korosztálya nagy része tragikus állapotban van fejben. Van, aki megérti, miért fontos fejlődni. Van, akit tényleg hajt a tudásvágy, aki gyakorlatot akar szerezni, akiben van alázat, akiben van még tisztelet, aki szorgalmas és aki nagyon magas színvonalon is képes dolgozni.

Bárcsak az összes többi is figyelne rájuk, tanulna és kérdezne tőlük. Bárcsak sokkal többen lennének ilyenek. De egyelőre nem ők a többség, és itt kell elismernem, hogy ez minden korosztályra érvényes. Semelyikben sem ezek vannak túlnyomó többségben. De nektek még van lehetőségetek változni, váltani, újítani és fejlődni. Egyelőre sokkoló állapotú fiatalok jönnek szembe, sokkoló hiányosságokkal, sokkoló közönnyel. Szedjétek össze magatokat, srácok, minden értelemben hatalmas szükség volna rátok, de ez így borzasztó kevés lesz.

Love me gender - fejtegetés a nemi tébolyról, amely felé tartunk

Épp a nőnap kapcsán gondolkodtam el sokadszor azon, hogy hova is jutottunk ezzel az egész kérdéssel, ami kirobbant Weinstein kapcsán, elharapózott, mint #meetoo, meg mindenki rákapcsolódott a témára a harcos feministáktól a harcos melegekig, és tulajdonképpen elszabadult a pokol. Mármint abban az értelmében szabadult el, hogy a szellem ugyebár kijött a bizonyos palackból, és azóta - hála az internetnek, és a közösségi oldalaknak - lényegében megállíthatatlanul terjed minden irányba. Kétségkívül nagyon jó, kívánatos, fontos, és hasznos irányba is, és a túloldalra is, amennyiben a boszorkányüldözéstől a viták helyetti nettó acsarkodásig minden elindult, mindenki totál ideg a témát illetően, higgadt, nyugodt beszélgetést, eszme-, és véleménycserét pedig alig látni.

Nem ártana talán leszögezni néhány alapvetést, hátha az segít tisztán látni, mi történik a nemek harcát, szerepét, identitását illetően, illetve ezek "interakcióit" illetően:

1. Minden olyan "weinstein", legyen az férfi vagy nő, aki visszaél a hatalmával, az szex nélkül is  maximálisan elítélendő. Ez a fajta gondolkodás és cselekvés a legalja. Aki pedig szexre használja ezt, aki másik ember akarata ellenére kikényszerített szexuális szituációra használja a hatalmát, aki bárkit bármire hatalommal kényszerít, az pedig bűncselekmény, azt el kell ítélni, pont. Tudom, hogy utópia, tudom, hogy kiirtani sem lehet sajnos, de ebből a szemszögből nagyon remélem, hogy egy csomó érintett (általában a hölgyek ugye) ráébredt most, hogy igenis lehet szólni, lehet tiltakozni, és igenis nem kell eltűrni, igenis le lehet győzni a weinsteineket. És remélem, hogy egy csomó aberrált rohadt baromnak meg tele lett a gatyája, hogy ő lesz a következő a sorban és abbahagyja/befejezi/el sem kezdi a zaklatást, az erőszakoskodást, ezt az egész gusztustalan, taszító nyomort.

2. Hatalmi szituáció nélkül is mondjuk ki, írjuk le, hogy a szex intim téma, senkit a világon akarata ellenére ne lehessen erre kényszeríteni, és egyáltalán nem baj, ha a határok tisztábban kirajzolódnak az akart és a nem akart szex között. Ez már páros játék, mert ehhez a nők is kellenek. Ugyanis nem megy az sem, hogy a diszkóban tetszik, ha fogdossák a mellem a parketten, vagy nyúlkálnak a pultnál, aztán ha a dolog mégsem tetszik félóra múlva, vagy a csávó mond egy rondát, akkor sikoltozni kezdek, hogy engem itt egészen mostanáig megpróbáltak megerőszakolni. Vagy mindenki részt vesz abban, hogy ez az egész szexuális jelenség és annak "akarása" egy normális kerékvágásba jusson vissza, vagy a jelenleginél csak sokkal durvábban fog elszabadulni a pokol, és a nemek üldözni fogják egymást udvarlás helyett (némi túlzással)

3. Mindenki azzal szexel, akivel akar. Pont. Se a szomszéd asztal, se a tetves kormányzat, se senki a világon ne ugasson bele abba, hogy ki kivel szexel. Annak egészséges, civilizált határait meg lehet szabni törvényekkel (gyerekek védelme, állatok védelme, stb), de ha valaki sokmagvas rozskenyérrel akar kúrni, és ezt otthon teszi, akkor az ő dolga. Felőlem feleségül is veheti, ahogy feleségül is mehet egy lámpaoszlophoz, és lehet bevallott szexpartnere egy kombájn is, ameddig azzal normálisan parkol szex után. Magyarán ez az egész nevetséges ugatás arról, hogy melyik párkapcsolat egészséges és melyik nem az, ez egy szemfényvesztő, általában vallási alapú hazug és gusztustalan szokás, amelynek lejárt az ideje. Senki sem lesz attól sem egészségesebb egy párkapcsolatban, hogy ő heteoszexuális, és nem lesz attól automatikusan rosszabb ember, hogy meleg. Senkinek sincs joga ítélkezni, sorrendet felállítani, és mások legintimebb személyes szokásai fölött ítéletet mondani, pláne társadalmi normaként vagy kötelező haladási irányként bárkinek bármit előírni.


Viszont néhány dolgot ugyanilyen kategorikusan visszautasítok:

1. Akinek egy kombájn a szexpartnere, az nem követelheti tőlem, hogy mostantól én őt egy külön gendernek tekintsem. Nemrég mesélte egy barátom, hogy már olyanok is vannak, akik bútornak képzelik magukat, és olyanok is, akiket valamiért "zir"-nek kell szólítani (mármint a nemüket), különben sértve érzik magukat. Én pedig azt gondolom (igen, ez egy nyers hangvételű poszt), hogy mindenki elmegy a kurva anyjába, nemi identitásból nem kell hetente újakat kitalálni, vagy felőlem ki lehet, csak azokat az új kategóriákat, amik a héten alakultak, és van 6 követőjük, én hadd nevezzem egységesen hülye fasznak. Ha majd a nemzetközi tudományos szaklapok lehozták a vonatkozó cikkeket, amelyben érvekkel alátámasztva elismerik az új nemi identitást, vagy kiderül, hogy minden kontinensen százezrek élnek az új identitás tudatában, akkor szívesen nevezek bárkit az új nevén, de hogy 2 hét után követelőzni, meg perelni látok ilyen csoportokat, az - mondjuk ki - nevetséges, veszélyes, és szánalmas is. Ez ugyanis már nem a sokszínűség kategóriája, ez a téboly maga. Ettől a világ nem több lesz, hanem a meglévő sokszínű nemi identitások válnak komolytalanná, megkérdőjelezhetővé, ezekkel a faszokkal egy kalap alá vehetővé. Aki pedig azt hirdeti, hogy ő egy férfi testben élő leszbikus meggyfa, aki angolnatestben élő transznemű rókagombákkal kíván együtt élni, annak nem külön gender, meg külön elnevezés, hanem egy recsegős gecinagy pofon jár szerintem.

2. Mint említettem, a #meetoo kampány arra való, és az a haszna, hogy eddig eltiport, megszégyenített emberek erőt meríthetnek belőle, és ki merhetnek állni végre magukért. A kampánynak azonban több szélsőséges iránya is elindult és terjed, amit viszont abszolút visszautasítok, sőt nagyon károsnak, nagyon veszélyesnek tartok, és amúgy undorítónak és törvénytelennek is. Arra gondolok, amit sok remek cikk és remek ember emleget hónapok óta - hogy ez a kampány nem arra jött létre, hogy rögtönítélő bíróság legyen. Nem is értem, hogyan fejlődhetett odáig, hogy FB csoportok végeznek ki embereket virtuálisan, hogy emberek a neten szórakozva tesznek tönkre életeket, karriereket. Hogy feldühödött nők habzó szájjal fröcsögve követelik ennek vagy annak az eltakarítását, aztán kiderül, hogy hoppá nem úgy volt. Ez pontosan ugyanaz a hatalommal való visszaélés, csak itt a nyilvánosság hatalmát használják emberek, és nem egy hatalmi munkaviszonyt. Ugyanolyan ordenáré, ugyanolyan káros, ugyanannyira elutasítom. Az internet, meg néhány haver nem veheti át az igazságszolgáltatás szerepét, az ártatlanság vélelme nem változott meg a #meetoo óta, ha az igazság kiderítése és szolgáltatása ugyanolyan igazságtalan, mocskos, egyoldalú és riasztó, mint a szexuális ragadozók maguk, akkor nem különbözteti meg attól semmi sem.

3. A férfiak és a nők általános kapcsolatának, egymáshoz való viszonyának a megváltoztatására való törekvés. Én ezt is visszautasítom, kikérem magamnak, és nyomorultnak tartom. Arra gondolok, hogy a harcos feminista (NEM a normális egyenjogúságért küzdők!!) nekilátott meghirdetni a teljes nemi tébolyt azzal, hogy bazmeg a nőket mostantól nem szabad előre engedni az ajtóban, nem beszélhetek velük se gyengédebben, se udvariasabban, mint a férfiakkal, és egyáltalán, az egész udvarlás dolgot át kell gondolni, mert lealacsonyító (!!), hogy a férfi udvarol a nőnek. Ezen a ponton valósul meg az a fajta nemi őrület, aminek már nemhogy értelme nincsen, de kifejezetten destruktív. Ha én megsértek egy nőt azzal, hogy rámosolygok, átadom a helyem, vagy előre engedem a sorban, mert pocakos, akkor ez a világ megérett a pusztulásra. Akkor a legalapvetőbb dolgaink is elcsúsznak a helyükről. Akkor a zsigeri ösztöneink ellen próbálunk meg haladni, akkor a létünk alapját és értelmét kérdőjelezzük meg. És ez faszság. Káros, agyalágyult, non-sense faszság. Ugyanis ha ezek a nők azt hiszik, hogy most rohadt idegesek, mert a férfiak folyton udvarolnak nekik, meg ágyba akarják vinni őket, akkor majd figyeljék meg, mennyire idegesek lesznek, ha a férfiak majd nem akarják ezt.


Hála istennek a világ nagyobb része nem ilyen. Hála istennek, ahogy a férfiak túlnyomóan nagy többsége tisztelettel beszél és bánik a nőkkel, úgy a nők nagyobb része is szeret nő lenni, szereti, ha nőként bánnak vele, igenis igényli azt, és nem szeretné ezt nélkülözni. Ha a nemi szerepeket ahhoz képest kezdjük el egymáshoz viszonyítani, hogy minden férfi a farkát mutogató szatír, és minden nő pedig egy szintén torzult őrült, akkor nem nagyon fogjuk megérteni egymást ezen a bolygón. Márpedig ez az egész gendertéboly kezd veszélyes méreteket ölteni, és veszélyesen nagy hullámokat gerjeszteni. Ahogy a férfiaknak kötelességük azonnal kiállni minden rohadt szarfaszú szexuális ragadozó ellen, úgy a normális nőknek is hallatni kell a hangjukat, és el kell mondaniuk, hogy igenis jó érzés kapni egy virágot vagy egy gesztust, igenis jó érzés, ha a férfi kinyit egy ajtót, ha feláll az asztaltól, amikor üdvözöl, ha megvárja a kocsiban, míg beérünk a házba, ha kiveszi a kezünkből a nehéz szatyrot, ha megfogja a kezünket az utcán, ésatöbbi.

Van a világban éppen elég hely, ahol a férfiak és a nők helyzet egymáshoz képest átment az őrületbe. Elég Japánra gondolni a szingli lakóparkokkal, a sosem látott kevés születő gyerekkel a kulturális elvárások és különbségek miatt, elég néhány afrikai országra gondolni, ahol a nőknek annyi joguk sincs, mint a tárgyaknak, elég az ISIS-hez meg Boko Haramhoz hasonló elvetemült állatokra gondolni, ahol pedig (szex)rabszolgaként tartják a nőket.

A civilizált nyugati világ hatalmas felelőssége nem csak abban rejlik, hogy saját lakói, közösségei számára haladó szellemiségű, elfogadható, élhető, igazságos szociális és társadalmi körülményeket teremtsen. Az is felelőssége, hogy példát mutasson. Amilyen álszent és képmutató volt ez a világ sok tekintetben mostanáig (és sok mindenben még mindig az), úgy inkább örülni kellene, hogy ezek a burkok, ezek a spanyolfalak leomlanak, és végre nyíltan lehet beszélni a problémáról. Ezt nem arra kell használni, hogy a használhatatlanságig túltoljuk ezt a biciklit (is). Ha végre lehet a nemek egyenlőségéről beszélni érdemben, ha végre azonos munkáért követelhető azonos jövedelem, ha végre azonos jogok illetik meg a nőt és a férfit, akkor ne arra használjuk ezt a tudást és lehetőséget, hogy az állva hugyozásról vitatkozunk, mert akkor nem vagyunk érdemesek arra, hogy vitatkozzunk róla. Ha végre Amerika-, és Európa-szerte egyre több országban házasodhatnak a melegek, akkor ne arról vitatkozzunk, hogy a magukat bútornak képzelő emberek milyen megnevezést követelnek maguknak, mert akkor tényleg nem érdemeljük meg ezt az egészet.

Vagy tudunk épelméjű, normális, középutas, kompromisszumos megoldásokat találni a nemek kérdésére, vagy tudunk egymást tényleg tisztelve és érdemben párbeszédet folytatva eredményeket és új értékeket kreálni, valamint megőrizni azokat, vagy képesek vagyunk úgy felszámolni korábbi (akár több évtizedes) sérelmeinket, hogy azok nem egy elvakult, ugyanolyan romboló és primitív bosszúhadjáratba torkollnak, vagy el se kezdjük ezt, srácok, mert mélyebbre fogunk jutni, mint ahonnan elindultunk.

Miért csodálatos az internet

Rengeteg - köztük remek - cikket olvastam arról, hogy az internet hogyan változtatta meg az életünket. Arányaiban különösen sok olyat, ami leírta, és a mai napig mindig leírja, miért rossz az internet. Miért káros, mi mindent tesz tönkre, és legfőképp miért és melyik része(i) veszélyes(ek). Sok tanulságos, megfontolandó, okos és igaz dolog, és sok képtelen baromság is volt közöttük. Egyvalami azonban, így nagyságrendileg 20 év után feltűnt: hogy baromi kevés szó esik arról, miért csodálatos az internet. Ezért - tőlem nem túl meglepő módon - úgy döntöttem, írok erről egyet magam.

Ahhoz, hogy az internet létezését, annak erejét és jelentőségét fel tudjuk mérni, kontextusba kell helyeznünk magunkat. Esetemben ugyebár '76-os évjáratként mondhatjuk, hogy kb. 20 éves voltam, amikor az e-mail, és a world wide web először megjelent az életemben. Azaz totálisan internet mentes gyerekkorom volt, filterek és hashtag-ek, posztok, share-ek, like-ok, sőt szelfik és lolcsi nélkül. Tudom, döbbenet. Azt is tudom, hogy az utolsó ilyen generáció vagyok. Meg azt is tudom, hogy isteni szerencse, hogy nem volt Facebook meg Instagram a kölyökkoromban...És azt is, hogy pontosan ezek miatt valószínűleg az utolsók között leszek, akinek 20-25 év múlva valahol, valakinek a hátsó kertjében még parkolni fog egy öreg benzines kocsija, kézi váltóval. Majd elgurulok az egyetlen városszéli kúthoz néha, és kimegyek a határba, ahol még nem önvezető autók járnak.

Ezzel együtt szögezzük le az ellentétes hírek áradatában egészen nyugodtan, hogy az internet csodálatos. 20 év alatt megszokhatatlan, hihetetlen mennyiségű és minőségű hír, esemény, kép, hang és film jutott el hozzám, és röviden, szabatosan annyit mondhatnék, hogy imádtam bazmeg. És imádom a mai napig. Először is teljesen más minőségű, radikálisan, alapjaiban megváltozott kapcsolattartást jelent a családommal. Ahogy mindig is akartam, egész életemben. Korlátlan, ingyenes, azonnali, magától értetődő. A családomat bármikor, bárhol, bármi miatt azonnal akarom látni, tudni, érezni. Pont. Innentől lényegében mást nem is kellene tudnia az egész hálónak meg technológiai robbanásnak a számomra, de ez csak a kezdet. Az interneten megtalálok mindent, ami elképesztő akkor is, ha ez ma már nevetséges állítás :) Én abból a korosztályból származom, ahol a rádiós kívánságműsorban a temérdek, de tényleg elmondhatatlan mennyiségű szar zene között egyesével kellett rádiós magnóval kazettára felvennem a kedvenc számaimat, ha ugyan éppen lejátszotta aznap a rohadék műsorvezető. És nem pofázott mondjuk bele...Én, aki az egész fiatalkorát CD boltokban töltötte, vadászva a leértékelt meg muszáj lemezekre - na most képzelj engem a Spotify-on. Havonta egy mozijegy áráért. A youtube-on a Zenebutik után. Az E-bayen a Triál és a Skála után. Folytassam?

Az internet csodálatos. A világ számomra érdekes hírei, általam választott nyelven, a világ bármelyik újságírójától, azaz valamennyi újságírójától. Magamfajta ember megköszöni az ilyesmit. Könyvtárból, lexikonokból, barátoktól és szülőktől kikeresett, megkérdezett, és ellesett infók után a Wikipedia és a többi online tudástár. A barátaimmal, az ismerőseimmel szintén egy teljesen más minőségű kapcsolattartás, mennyi és mennyi emberről tudhatom végre, hogy mi van velük. Elég 3 havonta 4 sort váltani olykor, mert  ez is sokkal több, mint korábban, amikor senki nem írt meg kézzel nemhogy ennyi levelet, egyet sem. Mert levélben nem írtál 4 sort, viszont 45 sort nem tudtál miről írni. És ezért nem írtál meg - hiába nevetgélsz, senki sem írta meg:) - egy levelet régi barátoknak. Ilyen volt a világ, így működött. Az alsó tagozatos osztálytársaid közül nem sokkal tartottad a kapcsolatot 25 évesen. Nincs ezzel semmi gond, ez volt a világ, illetve így volt eddig. Most pedig tudod, mi van velük. Ha akarod, egyébként. És ez a lényeg. Itt az első banánhéj. Hogy mit tudsz, azaz mire és kire vagy kíváncsi. Más szóval hogy mire használja, aki használja az internetet.

Ugyanis én értem, hogy folyamatosan arról cikkeznek, hogy eláraszt az információ, meg követhetetlen, meg álinformáció, meg dezinformáció, meg félinformáció, meg tudnodkell.hu. Lassítsunk. Értem én, tudok mindegyikről. Figyelek is. De azért köszönettel ott a józan eszem. Amit inkább használok. Ajánlom mindenkinek, elég hatásos. Az internetet is meg kell, és tessék is megtanulni használni. Új minden, oké. Nekem is. Mindenkinek, kivéve a '90 után születetteket, mert nekik olyan az internet, mint neked a benzin. Van, és kész. Ettől még a használatát nem egy agysebészet megtanulni. De nem is szabad azt hinni, hogy tanulás nélkül is megy mindenkinek. Nekem például egy gondolat segített elég sokat néhány évvel ezelőtt, nem guglizom most le, hogy kitől, és nem is idézem, de valahogy így szólt:

"Ha visszautaznál az időben 60 évet, és egy mai okostelefont a kezébe adnál egy akkori embernek, mit mondanál hozzá? Hogy mi ez? Mert ugye mondhatnád például, hogy ezzel az eszközzel 3 kattintással elérhető az emberiség által felhalmozott valamennyi, valaha megalkotott, és megőrzött tudás jelentősen túlnyomó többsége egy helyen. És hogy mire használjuk a mindennapokban? Cicás videókat nézünk rajta, és vadidegen emberekkel lényegtelen dolgokról vitatkozunk."


Elgondolkodtató, nem? Megrendítő belegondolni, hogy az emberiség civilizáltabb részének csúfolt nagyobbik fele, aki pörög a neten, az milyen bizonyítványt állít ki magáról. Itt egy eszköz, amin korábban elképzelhetetlen gyűjteményeket és felhalmozott tudást lehet találni, megszerezni, használni, élvezni, és még annyi, de annyi mindent a világon, vásárolni, helyeket megnézni, és nevetni, minden mennyiségben nevetni a rettenet mennyiségű hülyeségen - és az emberiség jelentős része mégis mivel foglalkozik a neten... És félreértés ne essék, nem a csúnya internet teszi ilyenné az internetet. A felhasználóknak van erre igénye...

Erre adok egy kis időt, végiggondolni. A felhasználó, a 21. századi homo sapiens az, amelyik úgy gondolta, hogy az internet akkor szóljon arról, hogy robban, lángol, fröcsög, tocsog, behány, besír, beég, beházasodik, bezárkózik egy villába, beájul a félelemtől pénzért, és így tovább. Aztán összezizzen minden szakember, és megállapítja, hogy ez biz káros. Nos, döbbenet, de valóban az. Ráadásul több milliárd ember ízlését nem is fogjuk kedd délutánig megoldani, úgyhogy én azt gondolom, hogy egyénenként az épeszű szelekció az, amivel megóvja magát a normális ember ettől a szartengertől. Végül is a tévécsatornák többsége is teljesen felesleges, és nem is nézem. Nem olyan bonyolult ez.

Viszont belegondoltál, hogy a világ ötleteiből, megvalósult fejlesztéseiből, vagy a világ tehetséges embereiből mennyivel nagyobb százalék jut el közvetlenül hozzád? Ez milyen kurva jó, nem? Hogy egy csomó zseniális ember, aki a világ minden szegletében a világ minden művészeti ágában, szakmájában, stb alkot, annak te egyre nagyobb és nagyobb részét élvezheted, láthatod, és tudhatsz róla. A hétköznapi életedet pedig felsorolni is nehéz. A térképtől a parkolásig, lényegében az életed minden szükséges kiegészítője online, ezért másodpercre, méterre, forintra ellenőrizni tudod, rengeteg időt, pénzt spórolsz, és lehet kérem ezen nyafogni, de például a kényelem nem ugyanaz a liga. Hogy mást ne mondjak, hogy miért csodálatos az internet, mert nem járok bankba és postára. Aki élt az internet előtt, annak ha csak ez az egy dolog eszébe jut, elbőgi magát a hálától, barátom. Ja, és nem mellesleg itthonról dolgozom. Itthonról tárgyalok. Mesebelien gyönyörű. Itthonról intézek iszonyatosan sok mindent. Ugyanis imádok itthon lenni. Amennyit csak lehet, az enyéimmel, a szeretteimmel vagyok. Ha ezt az időt növelni lehet azzal, hogy én hülyeségek helyett elintézek egy eszement nagy halom tennivalót online, akkor nincs kérdés.

Ezért csodálatos az internet. Mert olyan, mint a filmek. Aki gondolja, nézzen horrort. Isten bizony, semmi gondom vele. Én speciel nem vagyok erre kíváncsi. Mert készülnek gyönyörű filmek is. Meg elgondolkodtató, meg izgalmas, tanulságos, és vidám filmek. Elég sokféle film van ugyebár, amit azonnal néznék, szíves örömest. A web ugyanígy van. Én igyekszem a szebbik felét vizsgálni, mert a végtelennek a fele is végtelen, amennyire emlékszem. Befogadhatatlan mennyiségű zseniális dolog helyett nem töltöm az időm rettegéssel, őrjöngéssel, és felesleges baromsággal. A hülyeségből pont annyit fogyasztok, amennyi pótolja azt, hogy tévét viszont évek óta, és soha többet nem nézek a sportközvetítéseken kívül, mert okafogyottá vált, és amit nyújt, az fos. Nem bontom ki, fos.

Online a szabadság is végtelen, tehát a magamnak összeállított kis alkalmazások, oldalak listája is pontosan olyan, amit szeretek, kicsit sem más, kicsit sem alkalmazkodik, kicsit sem megy messzebb, mint azt szeretném. És így egyáltalán nem félelmetes az internet. Nekem nem. Hanem csodálatos, és kimeríthetetlen. Ezért nem pánikolni kell tőle, hanem megtanulni használni, és a káros hatásaira pedig figyelni. Mert nyilván továbbra is kézzel jegyzetelek a füzetembe, mert nem akarok elfelejteni írni. De ettől még nem parázom attól, hogy már a hangommal is tudok sms-t írni, hanem kurvára imádom. A dilemma ugyanaz, mint a gyerek-fog-e-papír-alapú-könyvet-olvasni kérdésnél. Ha te fogsz, ő is fog.

Ennyire egyszerű ez.

Csak egy perc az egész, avagy miért baszakodsz az időmmel?!

Régóta figyelem, régóta "élvezem" ezt a számomra teljesen bizarr gondolkodásmódot, illetve annak mindenféle szituációkban tapasztalható áldását. Régóta gondolkodom is rajta, hogy lehet az, hogy másokat nem őrjít meg azonnal. Persze látom, hogy sokakat velem együtt idegesít, de valahogy mintha a magyarok nagy mennyiségben inkább azonosulnának ezzel a szörnyűséggel, mintsem kikérnék maguknak, és kategorikusan, minden élethelyzetben visszautasítanák.

De mi is ez a jelenség? Meglepő, de pontosan az, ami a poszt címe. Az egymás idejével történő baszakodás, amikor valaki boltban, utcán, parkolóban, moziban, színházban, vagy bárhol minden előzmény és egyeztetés nélkül hirtelen döntést hoz az én időmről, az időbeosztásomról, arról, hogy én most egy kicsit várakozni fogok, mert az ugyan sem nem értelmes, sem nem logikus, se nem etikus, sőt olykor nem is jogszerű, de neki így kényelmesebb, és az nem szempont, hogy én is itt vagyok, én ugyanis szükségszerű elszenvedője leszek az ignoráns taplóságnak, ha akarom, ha nem. Ez az egyik olyan dolog az életben, amit sem megérteni, sem elfogadni nem vagyok képes, viszont minden egyes alkalommal rácsodálkozom, és elképedek, hogy ezt hogyan találta ki, aki éppen csinálja. Amióta célzottan figyelek erre, kiderült, hogy az életünk megrázóan sok helyzetében fordul ez elő, éppen azért, mert a magyarok valamiért beletörődnek abba, hogy naponta 5-10-20 perc arra megy el, hogy valaki a saját kényelme, célja érdekében egész egyszerűen akadályozza a többieket.

Leggyakoribb típuspéldái a forgalomban figyelhetők meg. Amikor a taxis szűk utcában kiteszi a kettős indexet előtted, fizettet, utas kiszáll, te meg vársz. Az áruszállító fuvarozó, aki megáll az utcában, int neked, hogy csak egy perc, és levesznek 30 rekesz kólát, vagy két kanapét. És te megőrülsz. Amikor a múltkor a Sparban az előttem lévő néni ismerősként üdvözölte a pénztárost, miközben a szalagra tette a holmit, tudtam, mi következik. Neveltetésem miatt megvártam, hogy csak udvariassági hogy-vagy-Klárikám lesz, vagy csacsogni is kezdenek - a néni pedig nyilván habozás nélkül, mosolyogva és hosszan sztorizni kezdett úgy, hogy mindannyian 20 perce álltunk sorba. A hatodik mondatánál szóltam közbe, hogy bocsássanak meg, de ezt most itt ugye nem gondolják komolyan, miközben tizennégyen állunk sorban? A két idős hölgy pedig ahelyett, hogy elnézést kért volna, előbb meglepődött, majd legyilkolt engem a tekintetével, a pénztáros meg ezután (mert sokszor vásárolok ott) 3 hónapig láthatóan emlékezett rám, de ami a legdurvább, hogy láthatóan egyik sem értette, hogy mit vétettek.

Miért hisszük azt, hogy mások idejével jogunkban áll baszakodni? Miért hisszük azt, hogy a "csak 1 perc" az rajtunk kívül álló vadidegen emberek életébe ugyanúgy belefér, mint a miénkbe? Miért gondoljuk azt, hogy ha mi beterveztünk egy gyors megállást a forgalomban, akkor a körülöttünk haladó 4-5-50 autónak is bele kell, hogy férjen egy kis pauza? Miért rendelkezünk állandóan más idejével? Ki tudhatja, hogy én nem épp egy beteg rokonhoz, síró gyerekhez, ideges ügyfélhez rohanok? És ha sehova se rohanok, akkor is milyen alapon dönt úgy valaki, hogy én az ő puszta döntése miatt várakozni fogok, és kész? És legyen világos, nem arról szól, hogy 2-3 percet nem tudok várni. A döntés idegesít, hogy vad idegen emberek, akik magasról szarnak rám, azok ne rendelkezzenek az időmmel. Ahogy a pénzemmel sem, az eszközeimmel sem. Ez magától értetődő kellene, hogy legyen. Nekem speciel az, és az általam jólnevelt kultúrembereknek tartott kisebbségnek ez valamiért szintén az.

Miért int nekem az ügyfélszolgálaton a kisasszony, miután kivártam a sorszámmal a sorom és ott ülök előtte, hogy még egy kis plusz türelmet kér, hogy a hallhatóan privát telefont kényelmesen végigmondja, aztán befejezze? Mi a szar közöm van hozzá, hogy te árut hoztál ebbe a boltba, barátom, és EZ ok számodra, hogy szabálytalanul megállj, feltarts engem, és mindenkit? Vagy a szálloda előtt a külső sávban megállj a mikrobusszal, hogy leszálljon 14 ember? Miért nem lehet Magyarországon elintézni, hogy erőszakos telefonos értékesítők, akiknek nem adtál engedélyt, akiket megkértél, utasítottál, felszólítottál ötvenszer, hogy hagyjanak már békén, azok ne hívogassanak kéthetente? Hogy lehet még 2017-ben is az a napi gyakorlat, hogy 3 pénztár van nyitva egyenként 25 emberrel a sorban, 9 pénztár meg zárva? Egyáltalán hogy van az, hogy mindenkinek van egy pillanatnyilag kurva fontos oka arra, hogy ott és akkor az írott és íratlan szabályokat felrúgja, és a körülötte lévők idejét egyoldalú döntéssel kicsit használja? Miért kell nekem tökéletesen idegen, rendszerint barátságtalan emberekhez alkalmazkodnom olyan szituációban, amikor bizarr módon maga a szituáció is úgy alakult ki, hogy ő éppen nem alkalmazkodik sem hozzám, sem a szabályokhoz, sem az illemhez, sem senkihez és semmihez?

Mi az, hogy valaki elállja az utat bevásárlókocsival, közben telefonál, és fel van háborodva, ha kocsistul-gyerekestül udvariasan odébb teszem 1 métert? Mi az, hogy a kapum elé parkol a postás a retkes furgonnal, és integet, hogy "csak bedobja ezt a 4 dobozt és már megy is", csak egy pillanat? Hogyhogy az egész városban kivétel nélkül minden építkezésen betonkeverők és dömperek kettős indexelnek a külső sávban, és ők várakozhatnak ott akár órákat is, hatalmas és teljesen indokolatlan dugókat okozva úgy, hogy én 3 percre sem állhatok meg, mert basztatni kezd a rendőr? Miért gazdálkodik valaki az én időmmel, és én miért nem csinálok ilyet másokkal? Én miért tudok civilizáltan parkolni? Én miért gondolom természetesnek, hogy inkább sétálok egy dobozzal 200-400-600 métert a kis utcából, minthogy a Körút külső sávját leállítsam 1 percre (amitől azonnal dugó alakul ki), csak azért, hogy a célállomás előtt kiugorhassak a cuccommal? Én miért tudom arrébb vinni a boltban a vásárolt holmimat, hogy ameddig csomagolok, más már fizethessen, és nem kényszerítek rá mindenkit, hogy végignézze a zacskózást, mert nekem úgy kényelmesebb? Vagy ha zacskózok, nagyon sietek, és elkészülök időben? Én miért nem csacsogok a mozi büfénél, miután fizettem, meg dobálom a hajam, vagy mondok még egy csöcsös poént a kislánynak, hanem megyek onnan, mert sor van mögöttem? Miért van ennyi ignoráns pöcs ebben a városban, és miért nem veszik észre az emberek, hogy napi 15 perc az havonta 6-7 óra, évente pedig 3 teljes nap (!) nettó idő, amit magunk/szeretteink helyett arra fordítunk, hogy bunkó idegenek parasztságára várakozunk teljesen feleslegesen?

Számomra megdöbbentő ez a szellemi mélység. És ez ezer helyen megfigyelhető. Más helyeken azért van dugó, mert az úthálózathoz képest sok a kocsi. Itt azért van dugó, mert minden nagy kereszteződésben bent áll keresztben a paraszt, és mutogat neked, aki a zöld lámpánál sem tudsz menni miatta. Pedig felfestették sárgával, már sok helyen rendőr is van, de a magyar az nem képes. Az akkor sem enged be maga elé, ha utána 14 méterrel indexel jobbra, és leparkol. És ahelyett, hogy maga elé engedett volna, neked végig kell várni a parkolást, mert ő magyar. Itthon teljesen természetes, hogy a zsákutcánkban csatornát cserél a Vízművek, 1 hónapot késik persze a munkával, a melósok meg egyik reggel leborítanak mintegy 6 tonna kavicsot az úttest teljes szélességében, elzárva 30 kocsit a külvilágtól, és akkor várunk. Mindjárt elvisszük, uram. Mondom maga eszénél van, ember? A fuxos művezető nyilván egy luxusdzsippel jön, a kapum elé áll, amikor indulnék dolgozni, bocsánat, elmenne ezzel, uram? Persze, csak egy perc. Mondom nem egy perc, hanem most azonnal. De barátságtalan az úr. Mondom egyáltalán nem vagyok barátságtalan, csak megmondaná, maga pontosan ki a búbánatos úristen, hogy egyáltalán a kapum elé áll, és aztán még én, és az ügyfelem várakozzunk magára? Megyek uram. És ez napi szinten megy a városban. Magamon kívül 10.000 esetből talán kétszer láttam olyat, hogy valaki plafonig lakott bevásárlókocsival maga elé engedett egy kölyköt, akinél egy sportszelet meg egy víz volt, pedig nem kell agykutatónak lenni, hogy rájöjjön valaki, hogy az úgy logikus. A magyarnak nem az. Vársz bazmeg, én pedig leszarom. A magyarok nagy részének ez a gondolatmenet a természetes. Az teljesen mindegy, hogy mindenki számára ésszerűbb, logikusabb, kellemesebb és főleg barátságosabb módon is lehetne együtt közlekedni, vásárolni, moziba menni, étteremben, vagy szórakozóhelyen létezni, és egyáltalán, együtt élni - no, az nem érdekel senkit. Sőt, ahogy a magyarokról szóló hízelgő állítás mondja, a magyarok jelentős része isten bizony tényleg boldog, ha a másiknak rossz. Ha nem fér fel a buszra, de én még igen, ha már nem engedik be, de engem még igen, ha ő nyomorog, de nekem nagy helyem van, ha én még le tudok parkolni, de úgy, hogy a másik már ne férjen el, akkor úgy fogok parkolni. Nem egyszer fordult elő, hogy parkolóban kértem egy embert, hogy odaadom a százast, és adja nekem a bevásárlókocsit. Tízből nyolcan odaadják, de volt, aki megrázta a fejét, visszatolta a kocsit a helyére, kivette a százasát, én meg álltam, hogy ez biztos kandi kamera bazmeg.

Félreértés ne essék, nem idióta vagyok, és rengeteg helyzet van, ahol szó nélkül állok és várok. Gyerekek, idősek, sérültek, persze. Sőt elég, ha valaki normálisan odaint, odaszól két szót, elnézést kér, vagy ilyesmi  - és máris megértő az ember. Mert ekkor nem helyette döntenek, hanem megkérik udvariasan, hogy most várjunk mind 2 percet. És onnantól nyilván minden oké. De hogy emberek random élethelyzetekben döntést hozzanak az amúgy is nagyon drága időmről láthatóan minden értelmes indok nélkül, az viselhetetlen. Azért az, mert tahó paraszt dolog. Mert egyikünknek sincs elég ideje, és senkinek sem engedem meg, hogy rendelkezzen az enyémmel, ahogy én sem rendelkezem másokéval, csak rendkívül indokolt esetben. Az pedig nem indokolt eset, hogy te üdítőt szállítasz, és így kényelmesebb. Meg sok címed van. Leszarom. Nem a te hibád, hanem a tirpák főnöködé, én tudom, mert ő meg is büntet téged, ha késel, és úgy állítja össze az útitervet, hogy másképp lehetetlen megoldanod. Csak én hadd szarjak már magasról arra, hogy mindenki szerint a szabályok rá pont nem érvényesek, mert rám pedig igen. És véletlenül egy olyan szakmában dolgozom, ahol többek között belvárosi, nehéz helyszínekre adott esetben hatalmas nagy, olykor 4-5 teherautóval viszünk színpadot, fényt, hangot, 4 tonna ételt, 500 széket, és még néhány "egyéb apróságot" - és valamiért nem álljuk el az egész utat 6 órán át. Hanem hajnalban és éjszaka dolgozunk, igenis kifizetjük az éjszakai meg extra költségeket, igenis rászánjuk az extra időt, pedig én is utálok hajnalban kelni, ezek a srácok pedig 24 órában dolgoznak, és mégis így csináljuk, mert nem blokkolunk egy háztömböt és a környék összes utcáját, mert ilyen nincs. Mert ilyet nem csinálunk. Mások pedig valamiért azt gondolják, hogy nekik joguk van délután kettőkor leállítani egy sávot, egy parkolót, elállni az utat, és ügyintézni, dolgukat végezni, vagy mittomén, mit csinálni.

Én is, és minden normális állampolgár így is lehetetlenül sok szabályhoz alkalmazkodunk. A gyerek iskolájától az adóhatóságig, az ügyféltől a postai nyitvatartásig mindenhez mi alkalmazkodunk, ezek a rendszerek sem nem túl rugalmasak, sem nem arra vannak kitalálva, hogy majd ők alkalmazkodjanak hozzám és mindenkihez. Úgyhogy nagyon megköszönném, ha minden önjelölt fuvaros, meg bolti eladó, meg minden barom, aki azt hiszi, hogy ő is rendelkezhet velem és az időmmel, sürgősen átállítaná az agyát, továbbá a leghatározottabban követelem ettől a következetlen, igazságtalan és gusztustalan rendszertől, hogy ha már vannak szabályok, azok legyenek érvényesek mindenkire.

Logikus emberként ugyebár azt sem tartanám túlzásnak, ha pl. a Belváros forgalmát úgy szerveznék meg, hogy tízkor ne legyen kukásautó a Rákóczin, hogy a köztéri virágokat az Andrássyn meg a járdát ne délben locsolgassák (eszem áll meg télleg) vagy hogy az áruszállítás hajnal és késő délután között korlátozott legyen, de persze nem lehet túlzásokba esni egy olyan városban, ahol egy tetű útfelbontást nem tudnak rendesen elvégezni, ahol a rendőr nézi bambán a kereszteződésben a káoszt, mintha nem pont ő lenne ott azért, hogy azt megszüntesse (és esküszöm a napokban a Mogyoródi - Pillangó utca sarkon nem működő lámpánál full káosz dugó, és 50 méterrel odébb a kereszteződés irányában állt egy rendőr traffipax-szal...), ahol minden szirénás autó kedve szerint használja a megkülönböztető jelzést, ahol egy csomó mindenki egyenlőbb a többieknél, és egyébként is, ahol az egész rendszer a korrupcióra, az idiotizmusra, a dilettantizmusra, és a szervilizmusra épül. Sokat nem lehet várni tőlük értelemszerűen.

Azt azonban még így is elvárnám, hogy néhány alapvető szabályt tartasson már be mindenkivel a hatalom. Vagy én is megállok a körúton a belső sávban legközelebb szükség esetén, kiszállok pisilni egyet a sínekre, aztán majd mondom kocsinak-villamosnak, hogy baszod, csak egy perc. Kíváncsi lennék, mit szólna a tisztelt közönség.

Ne legyünk már ennyire rohadtul közömbösek, figyeljünk már oda egy picit egymásra. Nem olyan megerőltető, isten bizony.

BRÉKING: Üzenet Kedves Ferencnek

Kedves Kedves Ferenc,


fájdalommal vegyes megdöbbenéssel vettem tudomásul a sokkoló híreket, és bár személyesen nincs szerencsém ismerhetni Önt, nem állom meg, hogy üzenetemmel ne fejezzem ki mélységes együttérzésemet ezekben a kétségkívül embert próbáló órákban, napokban. 

Őszintén mondom, nehéz megszólalni, nehéz szavakba önteni azt az értetlenséggel, tanácstalansággal vegyes, csontig hatoló szomorúságot, amit érzek. Mi történt, hogy eshetett meg ez a dráma, Ferenc? Két ilyen nyílt szívű, őszinte ember, ilyen tiszta érzésekkel és igaz szándékkal - nem értem, alig vagyok képes elfogadni, amit olvasok, amit hallok. Egyszerre vagyok hálás Lindának, hogy sajtóközleményben értesített Bennünket, akik naponta várjuk (illetve csak vártuk, az úristenit, Ferenc, nem igaz?) a híreket Önökről, és vagyok dühös, amiért ilyen borzasztó hírekről kell tudomást szereznem. És akkor arról a kettősségről, a magam belső vívódásáról nem is szóltam, hogy ugye mindent mindig tudni akarok (akartam...:(:( ) magukról, miközben szerettem volna annyira tiszteletben tartani a csak kettejükre tartozó magánéleti szentséget és intimitást, ahogy azt tisztelték és kezelték Önök is.

Nem térek magamhoz. Igazságtalannak, elfogadhatatlannak tartom ezt az egészet. Lindának is hányadik és hányadik igaz szerelme, teljes odaadással, önfeláldozással járó, amolyan szíve-lelke kapcsolata volt ez, magának sem az első szerelme, ami teljes embert, teljes szívet, őszinte odaadást, ami két ember szellemi-érzelmi-lelki kapcsolódását jelenti, és mégis - itt áll két magányos, összetört lélek, és én magukkal zokogok, Ferenc. Én nem szégyellem, én gyászolom magukat, és magukkal a szív, a lélek, a kölcsönös tisztelet, az őszinte érzések, a feltétel nélküli totális szerelem tragédiáját gyászolom. Érthetetlen, ami történt.

És amit végképp nem értek, az az, hogy Ön, egy fiatal, csinos, elképesztően okos, a nőket tanítani valóan tisztelő kultúrember megint itt áll, és ahogy Zita és a többiek után is, kezdheti elölről a párkeresést. Én fel nem fogom, hogy valaki, aki férfi létére ennyire büszkén, bátran és nyilvánvalóan az életre szóló párkeresést tűzte ki zászlajára, hogy lehet ilyen peches, ilyen átokkal sújtott, ilyen érdemtelenül sokat szenvedő alanya a szerelemnek. Én annyira a szívemen viselem a sorsát, Ferenc, hogy én ma életemben először sajnálom, hogy heteroszexuális vagyok, mert isten látja lelkemet, én bizony felkeresném magát, hogy - ha érti - másik megvilágításból is nézzük meg az érzelmi életét, mert én már nem tudom, mit gondoljak. Hátha segítene, nem tudom, el vagyok keseredve, és a tehetetlenség, hogy nem tudok segíteni, szabályosan tönkretesz.

Kivagyok, Ferenc. Mást nem tehetek, mint hogy itt várom magát, és ha bármiben úgy érzi, a segítségére lehetek, afelől legyen egészen biztos, hogy sem rest nem leszek segíteni, sem megállni nem fogok, amíg újra boldognak nem látom.

Őszinte tisztelettel és együttérzéssel
üdvözli,

Frontember, aki össze van törve

Komplexusos férfiak, szevasztok!

Sajnos ismét itt az idő, hogy férfitársaim egy részéhez szóljak, mert úgy látom, lassan mindent elborít a kisebbségi komplexusokra és merevedési problémákra, mint "szilárd alapokra" épített keserűség, gyűlölet, stressz és nyomor. Kötelességemnek érzem, hogy szóljak, mert olykor sajnálatos elszenvedője is vagyok az ilyen drámaian agyalágyult férfiak viselkedésének (mint ahogy szerintem lassan mindannyian áldozatai vagyunk néha/gyakran nekik), de azért is kötelességem szólni, mert minél többen jelezzük a problémát, talán annál többen veszik a bátorságot, hogy visszaszóljanak az ilyeneknek, és ha csak egy is megváltozik, avagy visszavesz az arcából, akkor máris békésebben, nagyobb nyugalomban élhetünk mind.

Kezdeném talán azzal, hogy senki se érezze felbátorítva magát a komplexusokból adódó torz viselkedésminták gyakorlására amiatt, hogy a világ vezető politikusai, vagy kis hazánk világszínvonalú politikai elitje körében ez mind gyakoribb jelenség, és egyre több látványos példán keresztül láthatjuk a kisebbségi komplexusokra és személyes nyomorra épített férfiszemélyiségeket működés közben. Én értem, hogy aki maga is irigységre, gátlástalanságra, egy folyamatosan ordítva követelőző belső hangra, a vélt vagy valós hiányosságaira, továbbá a csillapíthatatlan szorongásra építi a mindennapjait, a karrierjét, vagy az egész életét, az boldogan lát visszaigazolást Donald Trumpban és társaiban, de sietnék jelezni, hogy ettől ez még nyomorúságos létforma, apukám, ha néha sikeres is.

Első és legfontosabb oka a nyomorúságnak az, hogy te, miközben ilyen vagy, miközben másokat basztatsz, ugráltatsz, gúnyolsz, fúrsz, vagy hatalmaskodsz felettük, te magad egyáltalán nem vagy közben boldog, nem is látszol annak, és ilyen attitűddel soha, semmilyen körülmények között nem is válhatsz azzá, ez ugyanis fogalmilag kizárt.. Te, aki indokolatlanul hangosan beszélsz a telefonban, aki lekezelően viselkedsz minden csinos nővel, és nálad alacsonyabb beosztású és/vagy magasabb férfival, aki drága (vagy általad annak tartott) használati tárgyakat mutogatsz és csörgetsz a kezedben, aki a fejtámlád mögé applikált kisfogasra akasztod a zakódat, aki minden alkalommal körbenézel, mielőtt leülsz, aki átnézel rám a pirosnál és akkor is, ha egymás mellett pisálunk egy plázában, aki felsőbbrendűséget akarsz mutatni egy 8 éves gyerekkel szemben is (mert amúgy egy idióta vagy), és aki lefelé beszélsz bárkivel, aki bármilyen pult túloldalán van - te nem vagy elégedett soha. Egyrészt, mert az egész létezésed alapja és kiindulópontja a keserű, nyomorult, hisztérikus rettegés és változatos dolgok feletti szorongás egyvelege, a folyamatos irigység, a tomboló vágy a kitörésre - csak már nem tudod, honnan. Nem tudod, mitől menekülsz, mert magadnak is hazudsz ezer éve, ezért sem elmenekülni nem tudsz előle, sem megérkezni nem tudsz soha sehova, ahol nyugalom várna, ahol boldogságot találnál. Másrészt azért sem, mert az egész személyes motivációd, a húzóerőd egy szánalmas álomvilág felépítése, hogy se te saját magadat, se a világ téged ne olyannak lásson, amilyennek te belül érzed magad. Mert attól rettegsz, hogyha valaki meglátja az igazi énedet, az maga a teljes összeomlás, a vég. Nagyon általános jelenség (bár furán hangzik, ezt bátorításként mondom), hogy a hozzád hasonló viselkedésű férfiak úgy egyébként nem annyira kövérek/alacsonyak/csúnyák, és nem is annyira szerencsétlenek eredendően, mint amilyennek magukat látják, azaz a nyomor egy lefelé tartó spirál közben teljesedik ki, hiszen lényegében te magad teszed nyomorulttá magad azáltal, hogy még sokkal szörnyűbbnek és szarabbnak érzed és látod magad, mint amilyen vagy. És ha a maszkodra, az álcádra, a műszemélyiséged felépítésére felhasznált energia negyedét arra használnád, hogy helyrehozd magad, megerősítsd önmagadat, a saját magadba vetett hitedet, az önbizalmadat, akkor ez persze át tudna fordulni egy önmagát erősítő spirálba, egy felfelé, a boldogság felé tartó irányba, és hidd el, az neked is, és a téged körülvevő világnak is sokkal jobb volna. De ez sajnos a legritkább esetben történik meg, ugyanis a dolog sajátosságából adódóan a hozzád hasonló csávók a világon senkire, még saját magukra sem szoktak hallgatni, kizárólag a rettegés parancsa az, amit magadhoz engedsz, és minden viselkedésed, minden mozdulatod ebből származik, ebből indul, innen ered. Emiatt vannak például a merevedési problémáid is, hm?

Pedig léteznek kurvára harmonikusan, egyensúlyban élő férfiak, akik tudják magukról, hogy pl van rajtuk súlyfelesleg, vagy kopaszodnak, de tudják azt is, hogy nem ez határozza meg őket, sőt.. Vagy akik valamilyen értelemben másnak látják magukat, mint amilyenek lenni szeretnének, de megtanultak ezzel együtt élni (ugyanis - bármilyen döbbenetes - nem számít, mekkora vagy, és nem varázslat megtanulni ezzel együtt élni). Van egy csomó, külső és belső elváltozásokkal élő ember, aki meg tudja találni a helyét a világban, aki ki tud békülni önmagával, meg tudja érteni és el tudja fogadni önmagát - mert ez az élet egyik célja, és a harmonikus élet egyik záloga. Sőt, igazi tragédiákkal, igazi problémákkal is meg szoktak emberek küzdeni, ez a döbbenetes hírem. Már aki nem a gyáva, és nem a hazugságokra épített életet, és a körülötte élők folyamatos büntetését választja "megoldásul".

Veled az a baj, hogy te nem is akarod ezt igazán megoldani. Te falakat akarsz építeni, mert téged a rettegés, a gyűlölet, a bosszúvágy, és a saját vélt (vagy felnagyított valós) hibáid által folyamatosan magadban életben tartott harag visz előre. Ez vagy te. Egy dühösködő, élhetetlen, békétlen fasz, aki haragszik a világra, és aki cserébe már azt is elfogadja rá irányuló figyelemként, ha mások is haragszanak rá, vagy gyűlölik őt, vagy legalább félnek tőle. Szörnyű bazmeg. Belőled lesz a hatalmaskodó, igazságtalan, mindenkinek beszóló és mindenkit mindig megalázó főnök, a kiközösített, piszkálódó, érthetetlenül lángoló haraggal élő elfogadhatatlan idióta osztálytárs, a párkapcsolatát terrorizáló kőagyú tuskó, az éjszakában emberkedő és kötözködő paraszt. Gőgös győztes és nyomorult vesztes vagy, és a mérhetetlen, feneketlen dühödet nem szünteti meg semmi. Látjuk a tévében a példaképeidet, de a világ leghatalmasabb vezetőiként, leggazdagabb embereiként is ugyanolyan frusztrált pöcsök maradtok sajnos mind. Mert nincs megoldása annak a képletnek, hogy te magadat nyomorultnak látod, de a világtól azt követeled, hogy győztes császárként ünnepeljen - hiszen láthatjuk, ha ünnepelnek titeket, pont ugyanolyan szánalmas, hisztis kölykök maradtok, mint voltatok.

És mondok én neked valamit, kedves komplexusos férfi. Megérdemled. A folyamatos, magad által örökre konzervált dühöt, a nyomorultság érzését, a megszüntethetetlen elégedetlenséget, a maró gyűlöletet, a levetkőzhetetlen és megoldhatatlan boldogtalanságot, és azt a mindent elborító pánik-érzést, hogy alkalmatlan vagy, hogy kevés vagy. Az is vagy. És azt a szorongást, hogy mindez egyszer kiderül. Megérdemled. Annyira megérdemled, hogy így éld le az egész szaros életedet, hogy ennél csodálatosabb büntetést magam sem találhattam volna ki a számodra, mint egy önmagad által épített börtönt, amiből te magad nem engeded ki magadat soha, mert ostoba, lusta és gyáva vagy ahhoz, hogy nekiláss legyőzni magadat és a korlátaidat annak ellenére, hogy millió és millió csodálatos példa áll előtted a világban. Ez a poszt távolról sem azért született, hogy lebeszéljelek téged arról, amit csinálsz.

Ez a poszt azért született, hogy hagyd békén a többieket. Keresd meg és keress rá a magadfajtára, akivel majd kölcsönösen basztatjátok, átbasszátok, megalázzátok, kinyírjátok, gyűlölitek, megvetitek egymást, akikkel féltek egymástól és akikkel kijátsszátok egymást. Azt ne hidd, hogy ez nem lehetséges. Komplett politikai pártok, mindenféle zászló alatt gyülekező habzó szájú balfaszoknak alapított szervezetek állnak rendelkezésedre itthon és külföldön, on-, és offline. Ott várnak téged a magadfajták. Lehet együtt szorongani, gyávának lenni, mindenféle legalja hazugságokat vetíteni magatokról egymásnak. Tessék kölcsönösen lebeszélni egymást arról, hogy az önbizalom, az önismeret, az egyensúly, a béke, a szeretet és a nyugalom, a nevetés, a felszabadultság hasznos, kívánatos, vágyott dolgok és érzések. Tessék csak velejéig keserű, remegő szájú, boldogtalan baromnak maradni - egymással.

Az úgy totálisan vállalható képlet volna mindannyiunk számára. Jó mulatást, faszfej.

Búcsú a filmkölcsönzőtől

Ezt a cikket 2016. december 31-én, az utolsó napon kezdtem el írni, de nem volt lelkem befejezni mostanáig...

Azt hiszem, 1995-ben történt, hogy a Hollán Ernő utcai, akkor még egyetlen Odeon kölcsönzőben a Lajos, a magyarországi filmkölcsönzés és forgalmazás egyik ikonikus alakja azt találta mondani nekem, hogy az Angyalszív Robert de Niroval az sajnos nincs meg, viszont ha átmegyek a Király utcába a James Deanbe az Istvánhoz, neki állítólag megvan. Mert csak kis példányszámban adták ki, de az a csávó a világon minden jó filmet megvesz, még olyasmit is, ami nekik az Odeonban sincs. Ez utóbbi pedig (mármint hogy az Odeonban valami nincs) ez nagyjából a kizárt és a lehetetlen között volt félúton.

Megköszöntem, átmentem, aztán egy laza 20 évet maradtam is. Erről a 20 évről szeretnék ma írni. A filmekről, az élményről, az ajándékról, az útravalóról, amit az egyetlen olyan hely jelentett nekem Budapesten, amelyik kategorikusan nem videotéka, hanem filmkölcsönző volt. És amelyik a mai nappal sajnos végleg bezár.

A Dean nem csak azért filmkölcsönző, mert fent említett István, a tulaj ezt huszonéven át fáradhatatlanul kikérte magának. Nem csak azért, mert itt az aktuális lövős-robbanós-majdnemmeghalós-világmegmentős filmek nem a választékot jelentették, hanem annak legalját, a szélét, a muszájt. Itt megtaláltad Fritz Langot 1928-ból, itt megtaláltad a filmgyártás 100 évének túlzás nélkül összes fontos, jelentős, emlékezetes alkotását. Nem csak azért volt filmkölcsönző, mert itt emlékeztek rád, az ízlésedre, az érdeklődési körödre. Ez a hely azért nem videotéka, mert ez a hely az Istváné. Azé a palié, akinek a tudása olyan a filmekről, a filmekkel, és a filmek világával kapcsolatban, hogy megállsz a pultnál, és megköszönöd, hogy megoszt belőle veled is. Megtisztelő és lenyűgöző, hogy ő nem eladni akarja neked a filmeket a polcon, ő meg szeretné szerettetni veled a filmeket. Nekem 20 éves koromban hatalmas étvágyam volt a filmekre, hatalmas kíváncsiságom volt mindent megnézni, de 5000 film közül lehetetlen kivenni kettőt. István 6-8 éven (!!) keresztül adogatta nekem a filmeket. Beszélgetett velem, és amit ő gondolt, hogy engem érdekelni fog, azt odaadta. És aztán kiderült, hogy egy koncepció mentén adta nekem a filmeket, korszakok, stílusok, rendezők szerint. Sosem untam meg. Egy filmes tanácsadó, aki folyamatosan bővítette a látókörömet, az érdeklődési körömet, a világképemet. Aki hozzáadott a hétvégéimhez, az estéimhez, a személyiségemhez, a műveltségemhez, a kulturális világlátásomhoz. Eredetileg is szerettem a filmet, de ő adott hozzá nekem kulcsot, tudást, folyamatos néznivalót. Megfizethetetlen, megköszönhetetlen élmény. És ahogy 20 év alatt érzékeltem, figyeltem, közel sem én voltam az egyetlen, sőt. Az üzletben egy folyamatosan jelen lévő közösség jött létre. Már egymást is ismertük, köszöntünk egymásnak, sőt a vendégek, a kölcsönzők, a tagok megálltak az üzletben, és kvázi ismeretlenül, egymásnak ajánlottunk filmeket. Soha, sehol máshol hasonlót sem tapasztaltam. Minden tékában unott pultos álldogál, aki láthatóan fogalmatlan a filmekről, aztán a vállát vonogatja. Itt pedig volt egy oázis, ami közösséggé tudta formálni a látogatóit.

A Dean jelentősége nem merült ki abban, hogy tele volt olyan filmekkel, amiket sehol máshol nem találtál. A Dean jelentősége abban állt, hogy nagy mennyiségű ember életében a kultúrát, a gondolkodást, a világlátást gazdagította. És ez a poszt ennek szeretne emléket állítani. Tisztelegni szeretne egy olyan ember előtt, aki talán nem, de biztosan nem mindig volt (és talán a mai napig nincs) teljesen tisztában azzal, amit ő valójában adott az embereknek. Hogy ő nem csak filmeket adott nekünk. Ő az a fajta vizuális könyvtáros volt, aki a szépségre, a tehetségre, a közhelyre és a mocsokra egyaránt felhívta a figyelmedet. Aki hitelesen tudott neked értékekről beszélni, mert maga is úgy él. Aki meg tudta indokolni, hogy miért nincs autója, de miért van drága fényképezőgépe. Mert van stílusa. Aki el tudott vonatkoztatni a mainstream olcsó mocskától, de tudta a határt a csodálatos tehetség és a semmitmondó öncélú művészkedés között. Aki a globalizált és felfújt sztárok közül is kiemelte, megmutatta és megindokolta neked, melyik színésznő ér aranyat és melyik üresfejű idióta. Aki türelmes volt veled és érdekelték a szempontjaid, mert nem sietett, mindig úgy érezte az ember, hogy neki mintha nem lenne a boltban rajtad kívül dolga (...pedig...), mert téged várt, és örömmel várt téged. Aki sosem volt tolakodó, és pontosan tudta, melyik vendéghez kell 3 szót szólni, és melyikhez kell kijönni a pultból. Ismerte az embereit, ahogy ismerte a filmjeit is. Intézmény volt, és én azért nyilvánosan tisztelgek előtte és köszönöm meg neki ezt a 20 évet, mert ő egy nyilvános intézmény volt, és aki nem járt nála, sajnálhatja, mert a filmeken túl egy élményt hagyott ki.

Vérzik a szívem, mert minden jóért, ami elmúlik, vérzik a szívünk. István nem tudja, de sokat gondolkoztam itthon, hogy vajon milyen formában tudná ő a technikai fejlődést a maga javára fordítani, hogyan tudná elkerülni az elkerülhetetlent a James Dean  - de nem tudtam rájönni. Arra viszont rájöttem, hogy neki nyilván iszonyú teher volt cipelni a boltot az utolsó időkben, és ilyen értelemben jó dolog, hogy ezt a terhet többet nem kell vinni.

Nem voltam még 20, amikor találkoztunk, most nemsokára 41 leszek. Az eddigi életem felében jelen volt a kölcsönző. Sokezer órányi öröm és könnyek, élmény és letaglózva, odaszögezve, levegő-visszafojtva végigélt filmkocka köt a Király utca 77-be. Megköszönhetetlen mennyiségű csodálatos film, felmérhetetlen minőségű érték és útravaló, ami beépült, ami belém épült. Utálok búcsúzni, de nem vagyok már gyerek, és tudom, hogy olyan már sohasem lesz, mert eddig mindig tudtam, hol talállak. Nem a szívedet akarom facsarni, csak minden képességemmel, és szerintem egy kicsit mindenki nevében szeretném megköszönni azt a hatalmas mennyiségű és minőségű ajándékot, amit tőled és nálad kaptam, kaptunk.

Gábor