2013. július 6., szombat

A sírás



Egy óvatlan pillanatban azt gondoltam ma délután, hogy a prezentáció írásához, a táblázatok háttérzenéjének és a grafikonok tompítójának alkalmas lesz ez a koncert. Tisztelem, szeretem az öreg munkáját, egy lenyűgöző csodának tartom, hogy valaki filmekhez, vagy inkább a saját lelkéhez kapcsolódó érzelmeket így tud megjeleníteni zenében. Arról már nem is beszélve, hogy micsoda unikális zsenialitás lehet szükséges ahhoz, hogy valaki a 20. század, alapvetően gyökeresen más irányba terelődött zenei világában egy több száz évvel korábban használt stílusban és alapokon írjon zenét. Ráadásul a ma ismert műfajok legnehezebbikét válassza sajátjának. Megszokhatatlan bármilyen szimfonikus zene esetében az a tudat számomra, hogy valaki nagykórust és nagy zenekart halljon a fejében összhangzattal és hangszerenként, harmóniánként és hangonként. 

Nos, ez nem háttérzene. Az ötödik percben csavarodott el a szívem. Most egy órával később járunk, és a rohadt életbe el kell ismernem, hogy a szomorúság és a fájdalom olyan téma, amiről nem tudunk beszélni. Ösztönösen az állat is elrejti a fájdalmát a gyengeség veszélyeinek okán. Talán innen ered, hogy mi sem beszélünk róla, inkább takarjuk, szégyelljük, mentjük, elhazudjuk. Amikor mondjuk, akkor meg torzítjuk, nagyítjuk, kisebbítjük, beállítjuk fénybe, nézzük profilból, és megpróbáljuk megmagyarázni, lenyelni, vagy elfordulunk tőle.

Néha meg úgy megjön, mint a hányás, vagy a nyári zápor. Kevéssel előtte tudatosul, hogy ez most elkerülhetetlen, aztán mire feleszmélsz, átbukik a fejed fölött, és leülsz. Megfacsarja az egész belsődet, ad egy homályt a szemednek, egy ködöt az agyadnak, egy zsibbadást deréktól lefelé, hangyákat az kézfejedben, gombócot a torkodban, és aztán rázni kezd. Remeg a kezedtől a gerincoszlopodon végig, elvékonyodik a hangod, és taknyod-nyálad. 

Hullámokban ömlik rád a teljes gondolatvilágod, a teljes szíved, az utóbbi időben összegyűrt, sietve sarokba bedobált feszültség, düh, ki nem mondott válasz, elkeseredés, nyűg, álmosság, sietség, görcs, ideg, minden. Fojtóan ömlik át rajtad a mérhetetlen szomorúság minden lépcsőfoka, és mélysége. A senkinek el nem mondott félelmeidtől a reményeiden át a tehetetlen fájdalom minden miatt, ami valaha rosszul esett, megbántott, kikészített, lelombozott, és beléd szúrt. Amit veled történt, és amit te tettél. Mondtál. Éreztél.

Nem is tudod, nem is szabad és nem is kell kontrollálni. Menjen. Jöjjön. Nincs semmi baj. Hadd ürüljön. Taknyod-nyálad, kit érdekel. Igen. Néha hasmenésig. Igazi hányásig. Igen. Baszódjon meg, akkor most már jöjjön, a kurva anyját, akkor tessék.

Nincs ahhoz fogható megkönnyebbülés és tisztaság érzés, mint amikor már csak szipogsz egy összegyűrt zsepivel, és ingatod lassan a fejed, hogy nabazmeg...


Néha annyira kell egy megrázóan nagy sírás. Köszönöm, signore.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése