2018. június 20., szerda

Kiszabadult a szellem a parasztból



Kertelés nélkül ki merem jelenteni, hogy a társadalomban végzett károkozás immár hosszútávú, és csak azért nem mondom, hogy végleges, mert egy társadalom ugye évezredekig is képes működni elvben. De a mi életünkben már véglegesnek tekinthető az a szociális rombolás, amit az elmúlt, lassan tíz évben látunk Magyarországon.

Sokan sokszor leírtuk, hogy a lakosság számára a követendő példa az sosem Szabó Magda és Chopin, de nem is Presser Gábor vagy Monet, hanem Pumped Gabó és Berki Krisztián, VV Bármelyik és az aktuális Csöcsös Bula. Ez idáig szomorú, de törvényszerű, más, amúgy civilizált országokban sem a karmesterek és a kvantumfizikusok szoktak a modellek lenni, hanem a segg-száj-stb implantátumok hordozói, és ezek tetovált bicepszű társai. Illetve a politikai és gazdasági szereplők, hiszen közülük is nagyon vonzónak tűnnek a sikeresebbek. Nos, ez itthon sincs másképp. És itt vesz a dolog egy úgynevezett fanyar kanyart.

Ugyanis civilizált országokban a sikeres gazdasági szereplő, mint követendő példa azt üzeni a fiatalságnak, hogy legyél innovatív, legyenek fasza ötleteid, legyél bátor, ne állj meg, ha elbuktál hatvanszor. Tele a Facebook az ő inspiráló történeteikkel, lassú zongorakísérettel olvassuk és nézzük sportolók, filmesek, zenészek, és Muskok, Zuckerbergek, Brinek ámulatba ejtő történetét lassított felvételen, és romantikus fotókon, igaz? Na képzeljük a helyükre a magyar megfelelőiket. Ők 98%-ban valami aljadék alku és/vagy politikai kapcsolatrendszer miatt "sikeresek", a klasszikus nyalós/könyökölős gátlástalan/ordenáré iskolát végezték, gyakorlatilag valós teljesítmény nélkül. Magyarországon ma ott tartunk, hogy kitartott politikus-feleségeket tolnak a pofánkba, és hívják őket sikeres üzletasszonynak, tehetségtelen, semmihez sem értő, a piacon soha egy percet nem dolgozó, ám annál alattomosabb politikai haverok, strómanok és senkiházik az új milliárdosok és "üzletemberek", illetve az új szint az utóbbi években az, hogy már nem is kell alakoskodni a politikusoknak, meg úgy csinálni, mintha szerény kis szolgái lennének ők a választóiknak, hanem sima menetben saját maguk, saját néven állhatnak ki és vállalhatják cégeiket, cégcsoportjaikat, milliárdjaikat. Sőt még ünnepelni is kell őket, hogy bazmeg barátom, te aztán sikeres vagy. Meg okos vagy. Meg ejha vagy. Annyira okos vagy, hogy még édesanyád is megokosodott 82 éves korára, aztán beszállt a sertéstelep bizniszbe.

Hogy a politikus olyan, mint az ország, és vice versa, az legkésőbb Széchenyi óta nem titok. Arról viszont mintha megfeledkeznénk, mit okoz mindez a társadalomban, az emberek fejében, és hogy ez mekkora probléma igazából, a hétköznapokban. Pedig látjuk, tapasztaljuk, ebben élünk. És elég riasztó, amiben élünk.

A munka, a valódi teljesítmény, a tanulás, a folyamatos fejlődés igénye magunkkal szemben 30 évvel ezelőtt megkerülhetetlen alap volt. Még 10 évvel ezelőtt is az "átlagember" normális módszertana volt. Ma már szánalmas, lúzer balfaszok azok, akik ebben hisznek. Hiszen mindenhol azt látjuk, hogy a valós teljesítmény az AZ, hogy kit ismersz. Kivel futsalozol, kivel pacsizgatsz partikon, ki hív fel egy kis szívességet kérni. Ma már nem járnak dolgozni a "menők", hanem okosba nyomják. És mivel közel 10 éve tart ez a rendszer, ki lehet számolni, hogy aki elsős gimis volt, amikor kezdődött, az már nem is pályakezdő korú ma. És mi a szarnak akarjon túlórázni, minek akarna korán bejárni, minek akarna alázattal tanulni, minek akarna 250 nettót keresni? Egyáltalán minek keresne állást? Miért hinne ebben az ócska mátrixban, amikor ott van fater/báty/csapattárs/akárki, aki le tud tutizni egy pályázatot, taó-t, vagy akármi hasonlót?

Ma már az egész országon látszik ez a mentalitás. A suttyóság dicsérete, a proli lét dicsőítése, a prosztó, legalja gondolkodás bátorítása. Ma már nem lepődsz meg, hogy minden kereszteződésben akadályozzák egymást a barmok, hogy az emberek egy bajbajutott kiskutyán fél napig nyafognak a Facebookon, de egy bajba jutott családra rá se néz senki. Ma már elkezdte megszokni az átlagember, hogy a kórházi fertőzés normális oka a halálnak, hogy a fékezhetetlen gyűlölet a napjaink része. Ma már szánalmas ősember vagy, ha könyvet olvasol, ha nem okoskodsz a számláiddal, ha nem lopsz a munkahelyedről, vagy az államtól. Ma már nem sikk, hanem ciki kultúráltnak lenni, már évek óta flörtnek számít az udvariasság, ma már eminens barom, aki képzi magát és nem simliskedni akar, és maradi idióta, aki szeretetre, a munka becsületére, a család erejére tanítja a gyerekeit, nem okoskodni, megkerülni, kapaszkodni, törtetni, aljasnak lenni.

Magyarországon mára a társadalom abszolút többsége számára teljesen értelmetlen, felesleges időtöltés a nyelvtanulás, és egyáltalán a továbbtanulás. Felesleges dolog a széles látókör, faszoknak való az olvasottság, a műveltség pedig kifejezetten gúny tárgyává lett. Ahogy a művészetek, a tudomány, vagy az egyetemek világa is. Manapság nem rendes embernek akarja nevelni a gyerekét az átlagmagyar, hanem rafkósnak. Manapság nem szorgalmas, kitartó, értékrend alapú boldogságra képes embereket nevel a magyar, mert ő maga sem ilyen. Hanem röviden az az életfilozófia, hogy az „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra” első fele átalakult úgy, hogy „amit ma elvehetsz…”

A rombolás kormányzati erősítése megtette és megteszi hatását. Egy torzult önképe alakult ki az egyénnek saját magáról, a környezetéről, az egész országról. Nem éri meg rendes embernek lenni, nem éri meg segíteni egymást, és figyelni egymásra, nem éri meg dolgozni becsülettel, és nem éri meg nyugalomra, békére, megértésre törekedni. Háború van, taposni kell, harcolni kell, őrjöngeni kell, tombolni kell, és mindenek felett vigyázni kell, hiszen támadás alatt állunk...

Azok az emberek rettegik a saját „életformájukat”, féltik a saját „értékeiket”, és legfőképp a saját „kultúrájukat”, akiknek 80%-a egy liter ingyen pálinkáért szinte bármilyen aljasságra kapható. Akik ismeretlen embereket jelentenek fel a rendőrnél pofára, mint 50 éve. Akiktől nem lehet elvenni a munkájukat, mert az vagy nincs nekik, vagy nyomorult napszámosok, közmunkások, ilyen-olyan csicskái a mai rendszernek. Akik vagy nem foglalkoznak a gyerekeikkel, vagy ordibálnak velük, vagy a fenti „értékeket” közvetítik nekik éppen. Akiknek irigyelt és féltett életformája abból áll, hogy melóznak, isznak, ügyeskednek, veszekednek egymással, rettegnek a semmitől, és a nyomorult indulataikat semmiféle kordában nem tudják tartani. Az életüknek nincs célja, terve, nyomvonala, nincs se hobbijuk, se érdeklődési körük, nincsenek igazi barátaik és nincsenek igazi történeteik. Sodródnak a megtakarítások, gyökerek, értékek, célok és jövőkép nélküli teljes szociális sivárságban, és csak az agresszió, a hangerő, a szájszag és céltalan primitív ösztönök jellemzik őket, ők ezekből állnak.

És ezt féltik olyan nagyon. Miközben önként odaadtak és odaadnak mindent, ami egy páros ujjú patásnál különb élőlénnyé teszi őket. De még azok is szeretik egymást. Ezek a szerencsétlenek már arra sem képesek.


2018. május 29., kedd

Egy szülés az állam szempontjából



Eredetileg a másik, párhuzamos szülős posztba szerettem volna beleírni ezt a másik, kevésbé romantikus szempontot. Hogy mi történik akkor, amikor születik egy gyereked - hivatalos értelemben. Tanulságosnak, és minimum érdekesnek találom, viszont most úgy érzem, hogy szabályosan bemocskolná a másik posztot, mert az egy lelki, érzelmi írás, ez pedig megint a mai magyar valóság. A kettő pedig nagyjából annyira áll közel egymáshoz, mint egy romantikus csókjelenet a végbélkúphoz; ha nagyon akarom, végülis ugyanarról a testről szól, de minden szempontból a sztori másik vége.

Ugyanakkor fontos tudni, fontos látni, hogy ma Magyarországon mit jelent hivatalos, jogi értelemben szülni egy gyereket. Azt a részét kivételesen tényleg hanyagolnám, hogy az az őszintén náci asszony, akinek a neve egy zenekaré is, az mit magyaráz egy ordenáré kisfilmben arról, hogy szüljünk még magyar gyerekeket, mert ahogy Esterházy igen találóan megállapította, bizonyos szint fölött nem megyünk bizonyos szint alá.

A nagyfőnök viszont megüzente minden nőnek, hogy szüljön, és arra gondoltam, nincs jobb alkalom megmutatni, hogy ebből az alkalomból ő és kis csapata mit nyújt nekünk ezért cserébe. Ha már így a magunk részéről teleszültük a Kárpát-medencét. Nos, láss csodát, nemhogy csoda nincs, de pontosan az van, amitől tartottam, amire számítottam, az úgymond szokásos magyar módi. Hatalmas szavak, és egy nagy nulla mögötte.

Ugye már a kórházban megígérik, hogy anyakönyvi kivonattól adókártyáig, Taj kártyától édesanyám virágmintás mosolyáig mindent a kezünkbe kapunk az itt töltött 3 nap alatt, hiszen modern világ van, katt és enter és már suhan is a rendszer, olyan penge. Aztán szólnak másnap reggel, hogy izé van kicsit, és lakcímkártya az nem lesz, adókártya sem, cserébe viszont a Taj sem jön össze, de ezeket mind kiküldik címre automatice, hiszen csak katt és enter és úgy megjön a ládámba, hogy nebassz. Kórházban normális ember nyilván nem haragszik senkire, úgysem ők tehetnek róla, plusz kétezer órát dolgoznak fejenként és hetente, sokan közülük ugye egy csemegepultos fizetéséért, egyszóval zen és csill, úgyis ott a kezedben a még garanciális, friss gyerek, mi bajod lenne, mész végre haza, lecsókolod az egész emeletet, oszt uccu üzemmód.

Pár nappal később, amikor a gyerekorvos, meg a védőnő közli, hogy a Taj kártyára azért mindenképp szükség volna a gyerek számára, hiszen a vitaminok, készítmények, de még a mittomén nevű patikában készített krém is a gyerek taj számára megy, már nem az anyjáéra, modern világ van, csak katt és enter, hiszen tudjuk - na akkor elkezd berezegni a homloküreged az idegtől. Ja és persze ugyanez a taj kártya kell ahhoz, hogy minden családi támogatás, feleséged szülési szabadsága, azaz a komplett állami adminsztráció és mellesleg a pénz végre elinduljon. Újszülött mellől amúgy is legfontosabb dolgod ügyfélszolgálatokkal telefonálgatni, böngészni a netet ezügyben, meg szaladgálni, hogy ezen intézmények valamennyi dolgozójának prostituált édesanyjával tudjál beszélni, hát nekilódulsz. Mormogod magadnak, hogy hát újszülött van a házban, nem idegeskedünk, meg kiafaszt érdekel, amikor ilyen boldog vagy - és amúgy a boldogság részével nincs is gond. Éppen azzal van, hogy valakik ezt teli kapacitáson el akarják neked baszni.

Az adókártya a "könnyebbik" része, hiszen ott már 4 nap után közli egy illetékes, hogy az év ezen szakaszában leterhelt a rendszer, de már (!!!) 3-4 hónap múlva (nem viccelek bazmeg) tudják postázni. 3-4 hónap alatt Hannibál elefántokkal elfoglalta a fél világot, 3-4 hónap alatt felvette stúdióban a Beatles a 30 leghíresebb számát, 3-4 hónap alatt a feleségem teste nagyjából 900 étkezésre elegendő anyatejet állít elő, a kurva anyádat, te meg egy kibaszott 6x8 centiméteres papírlapot nem bírsz kinyomtatni, lefóliázni, leadminisztrálni és kipostázni, te szerencsétlen? Hát akkor mégis - egymás közt - mi a búbánatos ciripelő kistérségi díszes lófaszra vagy te alkalmas, mi? Katt és enter mi? Egy lendületes vidéki asszony ennyi idő alatt hímzéssel elkészítene 800-1000 adókártyát, a rohadt életbe.

Nem baj, van új gyerek, nem szabad idegeskedni, különben is az adókártya csak felnőtt dolgokhoz kell, a TAJ a lényeg, az kell patikába, meg az asszony jogi státuszához, hiszen megmondta a Főnök, asszony is teljes értékű állampolgár, mosmá figyelnek rá, úgyhogy ezzel nem lehet gond. Hiszen közvetlenül a feleségemmel, meg mindenki feleségével akar konzultálni, hiszen megígérte, hiszen hiszen hiszen...

Ha ez film lenne, itt jönne a felirat, hogy: Két héttel később, és én lennék látható, amint elnyűtt pofával, tikkelő szemmel és időnként önkéntelenül horkantva egyet letépem a Nyugati téri nagypostán az 1200-as sorszámot, felnézek a kijelzőre, és látom, hogy 1165-nél tartunk. Szándékosan félhangosan felszisszenek, megvárom, amíg a várakozó 60-65 emberből 10 rám néz, hátha balhézni kezdek, mert azt szeretik a népek. Egyelőre nem kezdek, hiszen még csak 2 hete nincs TAJ kártyánk, az OEP és a Posta egymásra mutogat, hogy a másik baszta el. Ez ugye hasonló szituáció, mint amikor két bajszos, 130 kilós izzadt nő vitatkozik fölötted, hogy melyiké lesz a tested perceken belül, de legalább az egyiké biztosan. Te ordítani akarsz, de helyette hányni kezdesz, és ha már a Ner fogságában vagy, akkor stílszerűen Ákos sorai jutnak eszedbe: Én nem ide jöttem, nem ezt akartam. Helló-helló.

Az OEP szerint 12 napja feladták az ajánlott levelet, a Postán a csávó megnézi az elmúlt 12 nap összes beérkező küldeményét a név szerint, nem jött semmi. Szerinte menjek be az OEP-be, vagy hívjam fel az ügyfélszolgálatot, kérjem el a postai azonosítót, az alapján meg tudja mondani, hol a levél, mikor adták fel, "sőt azt is, hogy hol veszítették el". Ezen a ponton szeretnék rászokni 42 évesen a szintetikus kábítószerekre, illetve szeretném sikoltozva felgyújtani magam tiltakozásképpen. Az OEP ügyfélszolgálatosnak telefonban elmondja a feleségem a postai fejleményeket, úgysincs semmi dolga egyikünknek sem az újszülött körül, az én munkámmal, vagy bármivel, ráérünk mindketten egész nap hivatalos ügyben intézkedni. Az OEP call centerben a nejemet ismerősként üdvözlik, sokadszor beszélnek, majd hirtelen a kisasszony azt mondja, "ja postai azonosító kell? Akkor kapcsolom a postázó részlegünket."  Ja, van ilyen? Hogyne, máris. Eddig ezt miért nem mo...? És pittyen a készülék. A postázóban nevetgélnek, hogy jaj ezek az ügyfelesek mindig elrontják, hogy melyik nap adtuk fel, és hogyne, máris mondom a postai azonosítót. Jó, hogy a feleségem beszél velük, mert ha én lennék vonalban, most alsó hangon becsületsértési per indulna ellenem. Azonosító megvan, én máris visszamehetek a postára újabb sorszámért, ahol megtudom, hogy igazából csak 4 napja, a gyerek születése után 14 nappal adták fel azt a TAJ kártyát, amit a gyerek születése napján kellene megkapni, mert a gyerek számára fontos vitaminok, ugye.

Tényleg nem folytatom. Ez az ország egy szánalmas vicc lett. Aki így akar élni, aki szerint ez rendben van, az tépjen sorszámot az erkélyemen, és ha leraktam a gyereket aludni, akkor kijövök a 10 adagos serpenyővel, csinálunk egy gyors, de ingyenes arcplasztikát. Egy nyomorult, értelmetlen, nevetséges téboly ez, így néz ki a "rendszer" alulnézetből, ennyit tud. Merő káosz, totál alkalmatlan emberek, nyilvánvaló dilettantizmus, nemtörődöm hozzáállás, ez nem Európa, és a baj az, hogy nincs is rá igény, hogy az legyen. Akárhova megyek, akárkivel állok szemben hasonló ügyben, az ötből négy esetben bámul rám, hogy nekem mi bajom, hát így működik a rendszer. Nem is értik, mi itt a gond, hát uram, majd megjön az a kártya. Meg majd értesítjük. Meg majd megoldódik, nyugalom. Hogy az ember adott esetben hónapokig nem kap fizetést, támogatást, frissen szült anyaként, és közben még azt hallgathatja, hogy ő fontos az államnak, azt hagyjuk. Hogy ezt más emberek hogy oldják meg, akik nem tudnak napközben 2 órát a postán baszódni, meg agyhalott ügyfélszolgálatokkal veszekedni, azt nem is tudom elképzelni. Hogy egyedülálló nők, akiknek egyáltalán nincs ott a férje/hapsija, hogy segítsen, és mindezt gyerekkel a karjukon/mellükön kell intézni, abba bele se gondolok, mert kinyílik a zsebemben a lángszóró.

A magyar állam egészen méltatlan, egészen megdöbbentő, egészen elfogadhatatlan módon magasról szarik a saját állampolgáraira egy ennyire intim, ennyire fontos, ennyire páratlanul kivételes helyzetben, mint egy gyermek születése. Nem hogy segítség nincsen, hanem böszme állami cégek megjelennek a kibaszott ostoba, felesleges, primitív szabályaikkal, és szabályosan basztatni kezdenek, és tényleg az a jobb eset, ha csak magadra hagynak.


Balkán ez, abból is a rosszabbik fajta, és ebben a káoszban anélkül is derekas munka lenne helytállni, hogy egy mérhetetlenül fontos, de nagyon kiszolgáltatott újszülött lenne ott veletek, akire nyilván szeretnél figyelni, a legjobbat adni neki, köré tenni egy működő védelmi rendszert - no ebből semmit nem kapsz az államtól. Az állam le fog húzni, aztán le fog szarni, aztán basztatni fog, okoskodni, arcoskodni, arrogáns baromságokat kérdezni és tanácsolni fog, de sem nem érdekli a gyereked vagy te, sem nem érdekli semmiféle bajod, gondod, problémád, sem nem tolerálja, ha bármit kérdezni akarsz. Ugyanaz a tempó, mint amikor mondjuk vállalkozol - ha te késel az adófizetéssel 2 napot, agyadra és pöcsödre mászik a rendszer, jön a büntetés, a szankció, a kurva nagy állami ejnye. Ha az állam, a nav, az oep vagy bármelyik tragikus intézmény veled szemben késik nem 2 napot, hanem 4 hónapot, akkor egy pökhendi suttyó ügyfélszolgálatos eléd fog állni oldalsó középtartásban, hogy bocsika, ez ilyen.


Innen üzenném, hogy hála istennek nem nektek, nem miattatok szül az ember, és semmi közötök hozzá, hozzánk. Takarodjatok le rólunk, a családomról, az életünkről, takarodjatok ezzel a káosszal, ezzel a szánalmas, nyomorult, rendszernek csúfolt szégyennel, és egymást boldogítsátok ezzel a primitív szarral.

Bennünket meg hagyjatok élni, szó szerint. A gyerekemnek meg a közelébe ne merészkedjen egyik sem. Egyik sem. Mert rajzoltam a kis ágya és közétek egy iszonyú vastag vörös vonalat. Ahogy a nagyobbik gyerekem és közétek szintén rajzoltam egyet. Remélem világos, hogy mit jelent.

Egy szülés az apai szempontból




Ez egy rendhagyó poszt lesz, sőt, igazából ez rögtön két poszt lesz. Rendhagyó lesz, mert ritkán írok személyeset, de ez az lesz. Igen, majdnem 3 hete megszületett a kisebbik lányom. De nem az ő születésének történetét fogom megírni. Hanem az élményből merítve megpróbálom megfogalmazni, milyen egy szülés az apai oldalról, az apa számára. De még inkább amiatt lesz rendhagyó ez a két poszt, mert a másik szempont sem a nő, az anya szempontja lesz, vagy legalábbis nem közvetlenül.

Meg is magyarázom talán rögtön, miért nem. Először is logikusan azért, mert magam fiú vagyok. Másrészt, és főként azért, mert bár a feleségemnél senki sem lehet lelkileg közelebb hozzám, mégsem veszem a bátorságot, hogy azt merészeljem hinni, hogy bele tudom magam képzelni a nő helyzetébe, lelkébe, helyébe, már ami egy szülést illet. Ez ugyanis olyan elképesztő élmény, történés, és dolog, hogy én sose merném magamat olyan hamis álomba ringatni, hogy ezt kívülről teljes mértékben meg lehet ítélni. És ez az egyik, amiről szólni szeretne ez az első poszt.

Szép dolog az egyenjogúság, szép dolog, hogy ma egyenlőnek mondjuk, hisszük, valljuk magunkat sok szempontból a másik nemmel. Magam is azt hirdetem, magam is azt gondolom, hogy emberi tulajdonságok és képességek nagy-nagy részében nincs különbség, ahogy nyilván azt is gondolom, hogy az elvégzett munkáért ugyanaz a bér járjon mindkét nem képviselőinek. De nem vagyunk egyenlőek, és ez legkésőbb a szülőszobán kiderül. A szülést ugyanis - nagy csapat segítségével, aminek élén jó esetben egy remek szülész és egy kitartó férj/hapsi/társ áll - nos, a szülést a nő csinálja, csupa nagybetűvel. Nem együtt szülünk, nem közösen tolunk, nem kölcsönösködünk, hanem bazmeg ezt a melót a nő tolja szó szerint, és amit csinál, ahogy csinálja, az szavakkal le nem írható. Nekem van egy 13 éves gyermekem, aki egy előre tudott probléma miatt programozottan jött a világra, tehát az élmény egy komoly része számomra is vadonatúj volt. És 13 éve nem írtam le, nem fogalmaztam meg azt, amit okozott ez az egész, most megteszem.

Mindenekelőtt és elsősorban egy nyilvános tiszteletadást és főhajtást teszek meg minden nő előtt, aki világra hoz egy vagy akárhány gyermeket. Azonkívül, hogy ez káprázatos, csodálatos, magasztos és gyönyörű, azonkívül, hogy nagyobb, fontosabb, sorsfordítóbb élmény és történés nem nagyon képzelhető el nő és  férfi közös életében, azt kell mondjam, hogy minden tiszteletem a nőké, és ez így önmagában csak egy unalmas, semmitmondó közhely. Inkább azt kellene mondanom, hogy amit egy nő végigcsinál egy szülés során, annak a 20-25% után egy keményebb, szívósabb  férfi is az önkéntes fejlövést választaná. Most azt hagyjuk, hogy normális, kulturált nő számára létezik intim zóna, intim testtájaktól egészen odáig, hogy bizonyos dolgokat nem csinálunk nyilvánosan, itt meg kiterítve, sok esetben kikötve, kiszolgáltatva egy profi csapatnak gyakorlatilag lehull ez a teljes máz, ez a szociális, kulturális tanult viselkedésminta, és a nő átlényegül valami teljesen mássá, ahogy éppen anyává lesz. Ezt látni, ezt megélni együtt, ennek részese lenni férfiként, apaként, társként egészen sokkoló élmény, és azért ez a jó szó, mert itt jó és rossz élmény is van. Minden pillanatban a csajodra, és a benne mocorgó, meginduló, csatába induló apró emberre gondolsz. Tehetetlenül nézed az eltorzuló arcot, a bizonytalanságot, nézed vele a műszereket, hallgatod az orvos, a szülésznő, a nővér, a bárki szavát, hangját, tanácsát, kutatod a hangjukban a normálistól eltérő hangsúlyt, az aggodalomra okot adó félszavakat. Szívesen agyonvernél valakit egy infúziós állvánnyal, nem azért, mert haragszol, csak a tehetetlen feszültség valami egészen súlyos dimenzióba visz téged. A feleségednek - úgy érzékeled, úgy látod - előbb kicsit, majd közepesen, aztán minden képzeletet felülmúlóan fáj, aminek fájni kell. Ahogy rád néz, ahogy az a törékeny nő a karodat, nyakadat, válladat szorítja, miközben vajúdik, attól arra gondolsz, hogy mi a kurva úristen van itt, és főleg mi a picsa lesz még itt?! Összefolynak az órák, elfelejtesz inni, elfelejtesz pislogni, ha bejön a szobába akárki, felnyársalod a szemeddel, hogy mondjál jót, bazmeg, de jót mondjál ám, mert összehajtogatlak azonnal. Csinálj valamit, hogy ne fájjon szegénynek, adjál valamit, vagy baszki nemtom, csak segíts. Mondd, hogy menni fog. Mondd, hogy jól csinálja. Legalább simogasd meg a fejét. Ne vigyorodjál bazmeg, hogy ez még csak 3-4 perces fájás, meg hogy még nem is fáj igazán, mert belenyúlok hüvelykujjal a retinádba, pedig imádlak, szeretlek, inkább rúgjál herén, csak neki ne fájjon már ennyire bazmeg. Te viszont lélegezzél, kicsi életem, annyira szeretlek, gyere, szuszogjunk együtt, persze tépd le a karom, vájd a körmöd a könyökhajlatomba, kapaszkodj, ahová akarsz, mondjuk együtt sziszegve, hogy a büdös kurva picsába, baszok rá, hogy ki hallja, felőlem üvöltsünk is, ha ettől csak 1%-kal könnyebbnek érzed, jó most szünet van úgy 40-45 másodpercig, megtörlöm a homlokod, micsoda nevetséges ötlet tőlem, nem baj, gyere állj fel, ülj le, hajolj hátra, hajolj előre, vagy verd ki a fogaim kalapáccsal, ha attól jobb lesz, na mindjárt jön újra a fájás, nézni is szörnyű bazmeg. A gyerek szívhangját és minden más mutatót nemhogy tudok, értek, és másodpercenként csekkolok, hanem tanítani is tudnám, úgy figyelek, próbálok helyetted nézni, hallani, próbálok helyetted koncentrálni, kicsim, te persze újra csak ülj le és állj fel, hajolj előre és hajolj hátra, és persze verd ki a fogaim kalapáccsal, csak ezen legyünk túl, négyszáz a pulzusom, és folyamatosan azt érzem, hogy szánalmas az én bajom, mit ugatok itt magamban, kussoljak, nekem egyedül izgulni kell, meg szurkolni kell. Tudom, hogy lelkierőt adok, tudom, hogy jólesik, hogy itt vagyok, elmondtad sokszor, hogy mennyit jelent, hogy támasztalak fizikailag és lelkileg, de ennyire kevésnek életemben nem éreztem magam egy adott helyzetben egy adott problémához képest. Szünetekben kirohangálok mindkettőnk anyjához, akik az ajkukat rágják, hogy mi van, ölelnek, itatnak vízzel, mondják hogy rendben lesz, de látom, hogy kiugrik a szemük az idegtől. Apám bólint és megölel, ő tudja mit beszél, tartja a lelket mindenkiben, nyugtat mindenkit, visszarohanok hozzád, mondanám negyvennyolcadszor, hogy egy hős vagy, annak a kislánynak nem lehetne jobb anyukája, de tudod úgyis. A folyosón nővér, szülésznő, gyakornok, műtős. Rám mosolyognak, bevillan, hogy ezek az emberek milyen körülmények között élnek itt a magyar kórházi valóságban, hátamon a hideg veríték, örökbe fogadlak mindannyiótokat bazmeg, a testvéreim vagytok, sírni és nevetni szeretnék egyszerre, ehelyett makogok és dadogok, de nem lepődik meg senki, itt hetente 10-20 tébolyult csávó járkál hasonló állapotban, mint én, otthonról hozott idióta papucsában és szétizzadt trikóban, kócosan, és olyan fizikai állapotban, mint akit egy tömegverekedés aljáról húztak ki. Pedig nem is csinálunk semmit a támogatás biztosítása és a stabil szurkolás mellett. De mi ennyit bírunk, illetve néhány pillanatban még ennyit sem.

Aztán felgyorsul a film. Idáig csak vártunk, idáig csak az órát néztük, idáig csak méricskéltük a fájásokat, a tágulást, a negyven különféle paramétert, bűvöltük a műszereket, a dokit, a hasat, találgattuk, hogy hol tartunk. Aztán sok várakozás, a rengeteg idegfeszültség, a minden értelemben sokkos állapot után hirtelen van egy pillanat, amikor a kezembe nyomnak egy szirénázó, csatakos kis embert és valaki hátbavág, hogy gratulálok apuka. Ezt a pillanatot speciel már átéltem, de ezt nem szokod meg, ez nem lesz kisebb, nem lesz ismerős, nem lesz kevésbé megrázó. A mindent elsöprő mivolta ugyanolyan, és nincsen szó, nincs semmi más a világon, nézem a feleségem, nézem ezt a kis embert, és taknyom-nyálam, remegő térdem, és remegő kezemben az a kiabáló, tiszta kosz csomag - van ebben valami megismételhetetlenül egyedi, csodálatosan felejthetetlen, egy olyan ez-minden, ez-a-lényeg pillanat, van egy ez-mindennek-az-értelme perc, amikor tényleg lelassul a világ, lassítva nézek arcokat és hallok hangokat, nézem ostobán, de boldogan újra és újra a feleségemet, de megköszönni sem tudom, mert ugye taknyom-nyálam-könnyem, de nem is kell, mert ő elolvassa az arcomról, mert ő is ugyanazt érzi, mert amikor kimondtuk az igent, akkor úgy éreztük, hogy ennél jobban nem lehetünk egymáséi, de most kiderül, hogy mégis, miközben nem is látom őt normálisan, mert zokogok és csak állok és rázkódom, mint egy kurva nagy kocsonya, aztán valaki kiveszi a kezemből, hogy na mérjük meg, aztán visszaadom magának, na vegyen levegőt is, apuka, jól van, gratulálunk, szép kislány, megvan mindene, na itt az olló, vágjunk köldökzsinórt, ne remegjen, nem fáj neki, meg túl vannak rajta mindhárman, nagyon szép munka, ne beszéljen most, az úgyse megy, igen, tényleg nagyon szép kislány, és igen, van mire büszkének lenni.

A szülés apai szemmel olyan élmény, hogy minden más élmény a helyére kerül az életben. Olyan élmény, hogy a nőt, aki végigcsinálja, nem azzal a szemmel nézem a továbbiakban, pedig előtte is viszonylag jóban voltunk. Olyan élmény így félig kívülről, hogy leborulok mindenki előtt, aki belevág, és megértek mindenkit, aki köszöni és nem kér belőle. És erre az utolsó félmondatra kitérnék. Mert a nőket ebben is, mint annyi mindenben, érdemtelen, igazságtalan és ordenáré nyomás alá helyezi a társadalom, a külvilág. Pedig amilyen stressz jó és rossz értelemben, amilyen teher jó és rossz értelemben, amilyen meló jó és rossz értelemben egy terhesség és egy szülés, arra kétgyerekes apaként azt tudom mondani, hogy nem szólhat bele senki ember a világon. Megértek és tisztelek minden nőt, aki úgy dönt, hogy belevág ebbe és végigcsinálja ezt a hihetetlen utazást, és megértek és tisztelek minden nőt, aki köszöni és nem kér ebből. Nincs a világon senki, de tényleg senki, akinek joga volna ítélkezni, felülbírálni, vagy jobban tudni ezt bármilyen nő helyett. 

Én pedig büszkén ordítom világgá, hogy köszönjük, jól vagyunk. Köszönik, jól vannak. A hős feleségem és a hős kislányom. A boldog nagyszülők, a nagylányom, aki zokogva vette a karjába a kicsit, a testvéreink, és az egész család. Az élmény örök. Én pedig újraértékelem, amit most szívósságról, tűrésről, kitartásról, fájdalomküszöbről, méltóságról és emberi teljesítményről tanultam. 



2018. április 11., szerda

Szép öcsém, be nagy kár, hogy apád paraszt volt, s te is az maradtál




Vasárnap éjszaka óta próbál megnyugodni a normális ember, én is azért várok ezzel a poszttal napok óta, hogy leírhassam, most már az agyam, és nem a szívem írja  ezeket a sorokat - de nem megy. Nem megy azért, mert éveket tettetek abba a projektbe, hogy felbasszátok az embert - sikerült. Éveket öltetek abba, hogy nyílt színi gyűlölet, indulat, őrjöngés legyen - ez egyszer legyen. Ez egyszer nem várok tovább, hogy higgadtabb legyek, nem várok tovább, hogy okos érveim legyenek a tombolás helyett, hanem akkor jöjjön vegyesen, ahogy azt belém neveltétek az elmúlt években.


Lehet, hogy furcsa lesz, de én szeretném megköszönni a vasárnapi választásokat. Szeretném megköszönni sok mindenkinek és sok mindenért, mert egy csomó dolgot, amit évek óta próbál több tízezer, százezer jóérzésű normális ember elmondani, megmagyarázni, megértetni, azt nem kell soha többé. Pl:

- Magyarországon nincs demokrácia. Pont. Leginkább azért nincs, mert ha van egyetlen dolog ebben az országban, amiben kormánypárti és ellenzéki egyetért, az az, hogy ez az ország Orbán Viktor országa, az ő egy személyi döntései irányítják ezt a helyet, ő a tulajdonosa, menedzsere, főnöke egy személyben mindennek. Nem akarom részletezni, mind tudjuk. Ahogy azt is, hogy ahol 1 ember a góré, ott per definíció nincs demokrácia. Hogy az mi, arról lehet most újra 4 évig nyenyegni, de nem demokrácia, az biztos. És azért nem kell erről vitázni, mert minden oldalon minden ember úgy ment el szavazni, hogy ezt pontosan tudta, sőt ezért ment el szavazni. Egyik ezt akarta még sokáig, másik ezt akarta befejezni. Úgyhogy köszi, erről akkor nincs több vita

- Magyarország nem európai értékrendű ország, hanem egy ún keleti típusú autokrácia. Lásd újra a fentieket. 4 éve másról sem szól ez az ország, mint hogy állítsuk meg Brüsszelt. Megállítottátok. Akkor ne gyere nekem holnap azzal, hogy szerinted mi fejlett nyugati ország vagyunk, meg hogy büszke európai vagy. Küldd a gyerekedet Voronyezsbe nyaralni, Novoszibirszkbe egyetemre, és a NER-ből kilopott pénzből vegyél házat a Krímben. Ne Ibizán lazulgassál hunyorogva a migráns kurvák között, baszod. Hanem menjél oda, ahová szavaztál.


Fentiek legkésőbb hétfő óta száraz tények, nincs róla többé mit vitázni, meg dumázgatni.

Meg szeretném ezen kívül köszönni a vasárnapi választásokat az ellenzéknek. Szándékosan nem osztom fel pártokra, és emberekre, mert a penészben sem keresem meg a szebb, a károsabb, az alaposabb és a lustább penészdarabokat, hanem egyben dobom ki az egészet a faszba. Ahogy benneteket is. Én egy sima ellenzéki szavazóként kérem, sőt követelem, hogy húzzon mindenki a büdös francba, és nagyon kérem, hogy hagyjanak minket most már békén. Vonuljanak vissza a közélettől, hadd érezzük mi, ellenzékiek azt a tátongó űrt egy pillanatra, amelyikben kinőhet talán egy új garnitúra, aki nem úgy érzi, hogy ahhoz, hogy az igazi ellenfélhez hozzáférjen a politikai pályán, előbb egy gyalázatos házi bajnokságban kell részt venni, amelyik arról magyaráz nekem, ellenzéki szavazónak, hogy most éppen a Fidesszel harcol, miközben nevetséges, elvtelen, aránytalan, kicsinyes, hazug, átlátszó eszközökkel gáncsolják, nyírják egymást, és közben a közönség kedvéért úgy tesznek, mintha gondolkodnának, mintha együttműködnének, vagy mintha egyáltalán érdekelné őket a kormányváltás. Évek telnek el egy ciklusból nettó látható munka nélkül, aztán néhány szignifikáns ügy mentén van egy kis hangoskodás, a háttérben pedig kinek-kinek ízlése szerint helyi együttműködési lehetőségek a hatalommal. Vállalhatatlan ez az egész. Tessék lemondani, tessék átalakulni, megszűnni, újra gondolni ezt az egészet. Ez nem választék, hanem egy szégyen. Az ellenzék ma ott tart, hogy nem programok, értékek mentén méricskéljük őket, meg kompetencia alapon, hanem ma Magyarországon szinte mindenki, aki kormányváltásra szavazott, az valamilyen kompromisszumos, vagy kényszerű szavazatot adott le. Nevetséges és felháborító. Az volt a döntési színvonal, a vízválasztó közöttetek, hogy vajon melyiket mennyire korrumpálta a hatalom. Ebből válasszak? Köszi, nem. Viszonhallás.

Meg szeretném köszönni a Fidesznek és Orbán Viktornak, hogy győzött. Ha szar, legyen nagyon szar. Ha már 8 év alatt sikerült ezt az országot morálisan és társadalmilag ilyen szinten atomjaira zúzni, de a parasztnak még mindig nem elég, akkor tessék még sokkal durvábban szétbaszni őket. Hajrá, itt a szélessávú kérharmados pálya. Én eluntam, hogy szóljak, figyelmeztessek, hogy riadót fújjak, hogy felhívjam a figyelmet. És akkor itt üzennék is Magyarországon a tisztelt kérharmadnak. Annak is, aki pontosan tudta, hogy hova és mire szavaz, és annak a drámai tömegnek is, amelyiknek valójában halovány fogalma nem volt, hogy mit csinál (mert a mi fogalmaink szerint önrendelkezésre alkalmatlan, vegetatív képességű emberekről van szó - ja igen, a píszí beszédet is befejeztem!), szóval igen, nekik is üzennék:

Gratulálok! Ugye a kisebb csoport, a NER haszonélvezői, azok családjai, barátai, haverjai, wannabe ner gyerekek és mindenki ezen a vonalon - nekik csak annyi mondanivalóm van, hogy az érdemtelenül szerzett vagyonnak ugyanolyan az íze, mint a vásárolt nőnek. A látszat stimmel, de a lényeg nincs ott. A tehetséggel, munkával, ésszel megkeresett pénz, kocsi, lakás más helyet foglal az ember lelkében, arra a lopott lóvé sosem lesz jó. Arra a büszke, kellemes bizsergésre, amit az az ember tud érezni, akinek van kitartása dolgozni, van lelke, becsülete, lelkiismerete. Persze értem, hogy vásárolt nővel is el lehet játszani, hogy szereted, sőt, hogy a feleséged - van, akinek ez bejön, mint lopott jachton a páváskodás. Nem is tudjátok meg soha, milyen az a másik. Amikor úgy szeret a nő, ahogy vagy. Amikor egy 30 négyzetméteres nyaralócska terasza igazából tényleg jobb, mint Monte Carlo. A másik érzést sokkal többször érzitek. Amikor te nézed ki magad az étteremből, mert belül tudod, hogy nem vagy odavaló.

A nagyobb ner csoportnak, a fidesz szavazónak is üzennék. Igen, gondolom, hogy most jó érzés. Vagy afféle. Biztos nincs benned zavarodottság, vagy az a fura átvertek-feeling, pedig viccből megpróbáltad, de nem találtad Soros György nevét a szavazólapon. Nincs benned kétely, hiszen jó helyre szavaztál, és lám, nincsenek sehol a migránsok. Nincs benned kétely, pedig a falvak és kis népsűrűségű területek leszavaztak a Fideszre 80% általános arányban, és fogalmad nincs, ez mit jelent. Az eddig kialakult feudális életviszonyaidat most konzerváltad tizenéves távlaton. Faluban a polgármester a munkaadó, közmunkás a falu, se képzettség, se nyelvtudás, egy minden szempontból röghöz kötött kényszerpálya. Lényegében az önrendelkezési jogát adta fel a falu népe. Hogy dönthessen róla, mi a munkája, hol és miben lakik, mi az életformája, időbeosztása. Hova jár, és jár-e a gyerek, satöbbi. Milliós létszámú emberről beszélünk, aki a saját kényszeréletére szavazott. Mi több, ezekben a  falvakban a leggyakoribb, hogy alapítványok segítenek tanulni, hoznak háztartási gépet, ruhát, kis képzést, ételt, élhetőbb körülményeket. A falu meg leszavazott arra, hogy ezeket az alapítványokat bezárják, ellehetetlenítsék. Egy odavetített rettegés miatt. Én értem, hogy a kormány aljas, és körbezárta ezt a népséget az információs kerítéssel, értem, hogy nem jutnak infohoz, értem, hogy fogalmuk sincs - és nem, mégsem értem meg, bocsánat. Az alultájékozottság, a tudatlanság és urambocsá a butaság egy pontig tolerálható, követhető, érthető. Egy ponton túl pedig tehetetlen az ember. Ha valakik tömegesen hosszú időre tönkre akarják tenni az életüket, és lényegében egy állami gyámság alá helyezik magukat a szavazatukért cserébe, azokat én nem tudom sajnálni.

Ne haragudjon a világ, de érdeklődni, nyitva lenni, tanulni vágyni, jobb életre vágyni nem egy kiváltság. Többet tudni, többet érteni, logikusabban gondolkodni, jobban átlátni nem kevesek kincse. És egy szint alatt megmagyarázhatatlan. Ahogy a 8 éves gyerekednek sem magyarázod el reggelenként, hogy lélegezzen rendszeresen napközben. És nem, senkit sem lehet megmenteni, aki nem akarja. Most majd bezár egy csomó alapítvány, majd most abbahagyja egy csomó önkéntes, aki hétvégenként segíteni járt eddig, most majd nem utal egy csomó csalódott ember, akinek a fasza tele lesz azzal, hogy ő évek óta utal neked, te meg tömegesen leszavazol arra, hogy az ő gyerekét ne műtsék meg. Ne tanuljon színvonalas iskolában. Vagy letartóztassák az egyetemista srácait, akiket nyitott gondolkodásra nevel. A te életed minden területen ezerszeresen kiszolgáltatott az övéhez képest. Neki ugyanis lesz munkája, mert kivándorol a fél ország, tehát rá szükség lesz. Rád nem, mert nem tudsz (bocsánat) magyarul sem piacképesen se megszólalni, nem tudod, mi az a Windows, az applikáció, és a FaceTime. A 21. század első negyedének a végére ősemberré változtál, és most aláírtad, hogy az is akarsz maradni. Napszámos és közmunkás, betanított munkás tudsz lenni, életed havi 300 eurós költségvetésből áll, nem vagy ura döntéseidnek. Kényszer és külső erő diktálja neked, hogy mennyit alszol, mikor eszel, mikor és mennyit dolgozol, mennyit keresel. A városi rohadék, aki az ellenzékre szavazott, nagyobb arányban talál munkát, képezi tovább magát, tud külföldre menni, ezerszer annyi lehetősége van. Ő majd megoldja a NER-Magyarországon is. Ő hozzád képest nagyon széles lehetőségekkel fog élni, miközben ő a rendszer vesztese, te pedig a nyertese lennél. Gratulálok neked, hogy ugyan egy egész országgal kibasztál a szavazatoddal, de messze leginkább, messze legjobban, és messze a leghosszabb távra saját magaddal, és főleg a gyerekeddel basztál ki. Az a 3-5%, amelyik majd iszonyú nehezen megcsinálja az ugrást a faluból, az majd mérhetetlenül hálás is lesz neked ezért a nagyszerű döntésért. Oh, és egy utolsó kósza gondolat. Igen, valamennyi választási csalás, csúsztatás és okoskodás biztosan volt, hiszen itthon otthon vagyunk. De ezt ti szavaztátok meg, srácok. Ennyi nem lehet hozzáírni. Ezt ti így akartátok, csak persze erről se tudtátok, mi az, amit valójában akartok. Majd most kiderül. Fájni fog.


Nem, még nem fejeztem be. Még Simicska Lajosnak is gratulálni szeretnék, neki külön. Felfalta magát a gyermeke, uram. Maga kitalált, létrehozott, felépített és aztán szabadjára engedett egy rendszert, ami felfalta és felfalja az országot, és amelyik lekaszálta közben magát is. Magának pedig azért szeretnék ehhez külön gratulálni, mert a mostani választással magáról is kiderült ezredszer, hogy maga nem ellenálló, bosszúálló, meg atombomba, hanem maga csak megúszni akarja. Maga átigazolt a szomszéd fociklubhoz, beletette oda a pénzét, aztán most bezár ez a biznisz is. Bezár az újság és bezár a többi is, és magát még sajnálják is, meg az újságját is. Még a kormányt szidják maga helyett ezért, még ezt is megteszik. A balgák, mintha maga valami magyar robin hood lenne. Pedig maga ölte meg ezt is, mint a jogállamot és még annyi mindent. Nem érdemel szimpátiát, együttérzést, nem érdemel semmit, csak ugyanazt, mint az ellenzék. Magát is arra kérjük, hogy miután évtizedes hátrányt és kárt okozott az országnak, most már hagyja egy picit békén.


Az ellenzéki magyaroknak meg gratulálok, de először ebben a posztban őszintén. Gratulálok, hogy még itthon vagytok és reméltek, bár egy csomóan most el fogtok indulni, teljes joggal. Gratulálok és köszönöm, hogy megmutattátok, van még normális ember ebben az országban. Az egész átszavazósdi, és taktikai szavazósdi közben egyetlen egy csodálatos dolog derült ki. Mi vagyunk Magyarországon a demokraták. Pedig eléggé különbözünk, de mi legalább azok vagyunk. Mi, akiket megtanítottak még a szüleink virágnyelven beszélni, most majd újra titokzatosan beszélünk, újra összejárunk egymásban tartani a lelket. Újra megtaláljuk egymást társasággal, munkával, segítséggel, együttműködéssel. Minket már nem lehet bezárni a hírek elől. Nem lehet minket letiltani az életről. Nem lehet minket kussoltatni, hogy egymást se érjük el, mert el fogjuk. Nem lehet megtiltani nekünk, hogy szeretetre, becsületre, igényességre, tájékozottságra, empátiára neveljük a gyerekeinket, és hogy megtanítsuk nekik is, mikor és hol kell kussolni. Igen, szörnyű világ jön. Igen, feleslegesen ostoba, korlátolt, botrányosan korrupt és bosszúálló, kicsinyes világ jön. Igen, nehéz lesz kurvára. De nekünk lesz munkánk, lesznek híreink, leszünk egymásnak és meg fogjuk találni az utunkat, mert mindig megtaláltuk, ezután sem lesz másképp. Szigeteken és elszigetelten fogunk élni, és nem, nem fogjuk tudni teljesen kizárni a tébolyt, de azért nagyrészt mégis igen.

Ezek a nyomorultak meg majd élik a Hülyék Magyarországát. A Mi-lehetett-volna-belőled-Magyarországot. Élik majd az Ostobák Álmát, ki ezért, ki azért. Mi pedig megvárjuk az időnket. Rohadtul idegesítő lesz, elkeserítő, igazságtalan, aljas, és ocsmány. Kár, hogy visszarakták ezt az országot 140 évvel. Kár, hogy a többiek ennyire igénytelenek, szűk látókörűek, önzőek. Kár, hogy ennyire indok nélkül és ilyen engesztelhetetlenül gyűlölnek minket. Kár, hogy nem akarnak jó és progresszív, élhető és nyugodt, szerethető és tervezhető Magyarországon élni. Kár, hogy megfelel nekik ez a szemét helyette. Kár, hogy a dudálásban, az anyázásban, a diktátumokban hisznek. Kár, hogy nincs lelkük, nincs bennük együttérzés, nincs bennük semmilyen közösségre való igény, kár, hogy csak a taposásban, az olcsó alkukban, csak a mocskos játszmákban, és a zsigeri gyűlöletben hisznek. Kár, hogy ezen a mérhetetlenül szégyenletes szinten tartanak érzelmileg, emberileg.

De ettől még nem kapják meg ezt az országot. Egyelőre még mi is itt vagyunk. És inkább vagyok egy pislákoló kis lámpa a sarokban, mint az a hatalmas kurva nagy sötétség körülötte, amelyik tényleg nagyobb, hatalmasabb, fenyegetőbb. Mert ha csak nagyon kis körben is, ha csak alig láthatóan is, a lámpa körül fény van. És ott mindig fény lesz. És én, meg az enyéim ott leszünk.

A sötétség legyen tényleg a tiétek. Nektek adjuk.





















2018. április 6., péntek

Magyarok magyarok ellen



Ahogy előző posztom végén jeleztem, az igazi rombolás ott domborodik ki és ott mutatkozik meg Magyarországon, hogy a magyarok mára szinte magától értetődően, évtizedes távlaton, kibékíthetetlenül több részre szakadtak és egymás ellen fordultak. Ma már nem ott tartunk, hogy a haza nem lehet ellenzékben (2002), nem ott tartunk, hogy van a magát polgárinak nevező oldal, és mindenki más, akiket utál, megvet és nem tart magyarnak, hanem mára van a Fidesz és tábora, és vannak a többiek. A többiek, akiket a fideszesek egyszerűen nem tartanak magyarnak. Ha létezne olyan, hogy őszinte közvélemény-kutatás, és ott léteznének tökös kérdések, akkor kiderülne, hogy több millió olyan magyar van, aki más magyarokat szó nélkül lelőne, bebörtönözne, és ezen a skálán található válogatott egyéb szörnyűségekkel illetne. Nem túlzás kijelenteni, hogy abból a típusból is százezres nagyságrend van, akinek ehhez elég lenne annyit mondani, hogy nem szeretem a fideszt, hogy ellenzéki vagyok, a többiről (cigány vagyok, meleg vagyok, zsidó vagyok) nem is beszélve. Az emberek rettegnek, tudatlanok, és agresszívak, méghozzá nem marginális kis létszámban. Nagy baj van, és nem lehet szó nélkül végignézni azt, ahogy a magyarok véglegesen egymás ellen fordulva habzó szájjal fröcsögnek egymásra, habzó szájjal őrjöngenek, és közben elmondják, hogy hallatlanul békétlen hely lett ez az ország, és ez kérem érthetetlen.

Legyen egészen tiszta a dolog: nem a migránst, nem az ENSZ-t, nem Sorost, és nem az elképzelt háttérhatalmat utáljátok, kedves nemzettestvéreim. Tőlük csak féltek. Aki(ke)t igazából utáltok, gyűlöltök, megvettek és kiirtanátok, azok a "másik" magyarok. Azok a magyarok, akik szerintetek a fenti listát etetik, éltetik, életben tartják, behívják ide ellenetek. Nem Soros az, akit pofán akartok vágni, nem Soros az, akit elzavarnátok ebből az országból, nem Soros az, aki ellen utcára mentek, nem Soros az, akivel nap, mint nap őrjöngve veszekedtek az interneten álnéven. A saját honfitársaitok azok, akivel mindezt teszitek. A többi magyar, akiről elmagyarázták nektek taktikusan, szisztematikusan, és aljas módon, hogy az oka, eredője, okozója minden nyomorotoknak. Ők azok, akiket ennyire gyűlöltök.

Legutóbb 80 éve, a II. világháború kitörése előtt gyűlöltétek egymást ennyire intenzíven, ennyire napi szinten, ennyire pontosan kimérve és ennyire konkrét ügyek mentén, kedves magyarok. Legutóbb is faji alapon választottak szét titeket, és legutóbb is "világnézeti" alapon hagytátok magatokból előcsalni a fröcsögő állatot, amikor egymás ellen fordultatok, és úgy gondoltátok, hogy az egyik magyar életének békéjét és nyugalmát a másik magyar teszi tönkre. Hogy az egyik magyartól a másik veszi el a jövőjét és az egyik magyar létezése a másik magyar miatt van folyamatos veszélyben.

Sírnivalóan ostoba, szégyenteljesen egyszerű gondolkodás ez, és az egész ország szégyene, hogy ezt az érzést, gondolkodást, ezt a viselkedést ennyire gyakran, ennyire egyszerű eszközökkel elő lehet rángatni a lelketekből, és ennyire boldogan merültök el ebben a mocsokban. Botrányosnak tartom, hogy a magyart magyar ellen fordítani egyszerűbb, mint a kutyát a macska, macskát az egér ellen. Botrányosnak tartom, hogy lassan mindegy, hogy háború vagy béke van, jólét vagy szegénység van, 20. vagy 21. század van, ezekkel a szélsőjobboldali eszközökkel ennyire prímán, hatékonyan, gördülékenyen és folyamatosan be lehet szopatni az ország nagyobb részét. Elviselhetetlennek tartom, hogy ez az ország soha nem tanul semmiből, ugyanazokat a hibákat tapossa újra és újra, ugyanazokat az alulról jött, súlyos személyiségzavarral küszködő önjelölt megváltókat emeli fel és nevezi ki messiásnak, és követi őket a mocsokba, a romlásba, a szégyenbe.

Undorítóan szánalmas bizonyítványnak tartom, hogy ennyire könnyű ráparancsolni a magyarokra, hogy válasszanak ki maguk közül bizonyos magyarokat, akiket többé nem tekintenek magyaroknak, hanem zsidónak, libsinek, migránsnak, migránssimogatónak, vagy rendszerellenségnek kell őket tekinteni, és a fafejű barom bazmeg nem gondolkodni kezd, hogy hé egy pillanat, hanem minden kétség nélkül bólogatni kezd, hogy nahát TÉNYLEG, ezek nem is magyarok! Ezek ellenségek. Ezek árulók. Ezek mocskok. Ezek ránk támadtak. Hogyhogy eddig nem vettük észre?!

Rátok a hatalom támadt, agyatlanok. Rátok a saját kisszerű, aljas gondolataitok támadtak. Rátok az irigy, buta, alapvető összefüggéseket is felismerni képtelen elszigetelt ostobaságotok támadt. Rátok a saját zsigeri gyűlölködésetek támadt. Az támadt rátok, ami 1000 éve mindig rátámad a magyarokra, amikor össze kéne fogni, amikor az élet alapvető minimumait (szeretet, tisztelet, együttműködés, lojalitás, stb) kéne meghatározni. Rátok a kirekesztő, rasszista, gyűlölködő, fröcsögő gondolataitok támadtak. Nem a zsidók 80 éve, nem a cigányok 15 éve és nem a migránsok ma. Nem a civilek, nem a diákok, nem a melegek, nem a polgárjogi aktivisták támadtak rátok. Nem Európa, az ENSZ, a németek, az amerikaiak, a zöldek, a kékek, meg a páros ujjú patások támadtak rátok. Rátok a saját hataloméhes politikusaitok, és a diktatúra párti, a kirekesztő, zsarnoki, igazságtalan énetek támadt. Rátok a magyarok legrégebbi betegsége támadt, amelyik mindig azt diktálja, hogy a magyar akkor lesz boldog, ha szétbassza a másik magyart. Ha nem egy általánosan élhető, szerethető és elfogadható Magyarországot teremt minden magyarnak, hanem kiválasztja, ki tekinthető magyarnak, és a többit eltapossa. Ha gyűlöl, ha feljelenti egymást, ha kárörvend, ha elpusztít mindent maga körül, ha nem gondolkodik, hanem indulatból, aljas szándékból, önérdekből és a közösségi érdeket leszarva megy előre, és rombol. Ha neki jut egy forint, akkor nem gond tíz forintot ellopni máshonnan. Ha egy havernak jó lesz, nem gond tíz parasztot tönkretenni érte. Ha egy üzlet ellopható, megéri száz másikat bezáratni érte. És nem érted, hogy miért megy tönkre ez az ország, mert azt sem érted, hogy éppen tönkremegy.

Nem érted, hogy nekünk itt együtt kell működni, mert így is kicsik, szegények, jelentéktelenek, elmaradottak vagyunk. Te elmagyarázod majd nekem, hogy nem vagyunk elmaradva, mert a Nobel-díjasaink (akiket elkergettél itthonról), és az Olimpiai bajnokaink is bezonyám. Hát nem, kedves magyar testvérem. Olimpiai bajnokokból még senki sem épített országot. Országot átgondolt közösségi, gazdasági, társadalmi, politikai rendszerekből, együttműködésből, közös elvárásokból és közös minimumokból lehet építeni. Nem abból, hogy 16 éves gyerekeket bírságoltok, civileket üldöztök, ezermilliárdokat loptok, saját ügyészeitek vannak, nem abból, hogy ti vagytok az ember házából kiszűrődő zaj az Állatfarmból, amit úgyse olvastál, mert bunkó vagy. Nem abból lehet országot építeni, hogy a lakosság 85%-át jobbágynak, szolgának és/vagy ellenségnek tartod, a többi meg a kiszolgáló személyzete a mocskos rendszerednek, amelyik magyart magyar ellen fordít, amelyik ellenségnek ordítja a honfitársaidat, amelyik szerint nem érdemli meg az életet, aki nem nektek tapsol.

Abból nem ország lesz, hanem szemétdomb. Abból nem hogy megbocsátás, újrakezdés, építkezés nem lesz soha, abból csak további lecsúszás és széthúzás lesz. Mert nem érted meg, hogy ha mindenki másnak rossz, akkor neked sem lehet túl jó. Azt hiszed, hogy ha elég nagy geci vagy, akkor majd bevesznek téged is abba az ötezer emberből álló körbe, aki hülyére gazdagodik most éppen. Mert nem érted, hogy oda egy nagyon pici ajtó vezet be, és egy irgalmatlan nagy kapu vezet ki. És nem érted, hogy aki ott bent van, az retteg, az kussban szolgálja ki a hatalmat a koncért, az reménykedik, hogy elég sokat tud összegereblyézni, mielőtt kivágják onnan, és reménykedik, hogyha kivágják, nem veszik el mindenét és zárják börtönbe. Mert nem érted, hogy működik az egyszemélyi hatalom, és nem érted, hogy az ott nem a vágyni való gyönyörű élet, hanem az a kis-, és nagystílű bűnözők és elvtelen rohadékok gyűjtőhelye, akiket nem akarsz irigyelni, mert nekik nem jó. Hiába vannak hatalmon, hiába övék az egész ország, egyszer ők is el fognak számolni az életükkel, és legkésőbb akkor rá fognak jönni, hogy kizárólag a pénzért és hatalomért azt vállalták, hogy szar szemét emberek között élik le és pazarolják el az egész életüket, amelyet folyamatos rettegésben, kiszolgáltatottságban és bizonytalanságban élnek. Hogy folyamatosan meg kell felelniük, undorító dolgokat kell csinálniuk és félni közben, hogy elveszítik a nagyfőnök bizalmát, vagy a nagyfőnök valamelyik csicskájának a bizalmát, és akkor nekik és családjuknak végük van. És ha minden sikerül és sosem kerülnek ki a körből, akkor a végén elmondhatják magukról, hogy egy elvtelen, aljas, nyomorult bűnözőkből és seggnyalóikból álló taszító társaságban élték le nyomorúságos életüket, amelyiknek semmi értelme nem volt, semmi célja nem volt. Arról nem beszélve, hogy legkésőbb az élet végén bizony minden embernek van legalább egy nagyon tiszta pillanata, amelyik elől nincs menekvés, nincs hazugság, nincs átverés, nincs megúszás: van egy pillanat, amikor minden ember számára teljesen egyértelműen tiszta és világos lesz, hogy ő jó ember vagy szar ember volt az életben. Akik most a magyarokat magyarok ellen fordítják, helikopterrel járnak esküvőre meg vadászni, szétbasznak családokat és iparágakat, megyéket és városokat, akik gyűlölni és rettegni tanítják a magyarokat, akik üldözik, bántják, fenyegetik, zsarolják és meglopják a magyarokat - azok szar emberek. És szar emberek között élik le a szar életüket, és azért lopnak egyre többet, azért egyre gusztustalanabbak, azért nincs határa az ocsmány viselkedésnek, mert maguk elől menekülnek. Maguknak akarják bizonyítani, hogy nem is hiábavaló a nyomorult életük, hogy ők igazából jó emberek, hogy ők jó magyarok, hogy ők építenek és fejlesztenek egy csomó mindent - csak a tükörnek játszanak.

A tükörnek bizonygatják kétségbeesve a jó fiút, különben jön az iszonyú gondolat, hogy ők igazából minimális méretű, minimális fontosságú jelentéktelen szar emberek, akik tönkretették már megint ezt a szerencsétlen országot.

És ti, a követőik pedig azzal foglalkoztok, hogy a többi, számukra és számotokra alacsonyabb rendűnek gondolt magyart utáljátok, bántjátok, üldözitek, kirekesztitek, vegzáljátok, meglopjátok, hogy a sajátjaitok ellen fordultok, hogy családokat szakítotok szét, hogy kenyérkeresőket taszítotok teljes kétségbeesésbe, hogy gyerekek százezreitől veszitek el a jelent és a jövőt.

Ezzel foglalkoztok mind. Amíg nem tanul meg ez az ország egymással élni és együttműködni, egymást elfogadni, egymást magyarnak tekinteni, egymással beszélni, egymással problémát megoldani, egymással kezet fogni, egymás elpusztítása helyett egymás mellett nyugalomban élni, addig ez az ország halálra van ítélve. Nem Soros, az EU, az ENSZ, a migránsok, és a háttérhatalmak ítélik halálra. Hanem saját magukat a magyarok. Az nem nemzet, amelyik egymás torkának esik. Az nem nemzet, amelyik csak némelyik, önkényesen kiválasztott tagját tekinti magyarnak. Az nem nemzet, amelyik gyűlöli saját magát. Az nem nemzeti, amelyik a saját lakossága nagy részétől megvonná az állampolgárságot.

És így nem is lesz soha. Sőt, így ne is legyen soha. Így az lesz, ami ő valójában: egy szedett-vedett, habzó szájú csürhe, amelyik nem érti saját magát, nem érti a környezetét, nem érti a világot, nem ért semmit, csak hangos, buta és ordenáré. És a saját nyomorult viselkedése teszi tönkre az életét és a jövőjét. És ezért kell folyton mást okolni, mert még ahhoz is gyáva, hogy elővegyen végre egy tükröt.




2018. április 2., hétfő

A társadalomban végzett rombolás elemzése



Olyan mennyiségű és minőségű az információs káosznak és információs zajnak nevezett dömping, hogy abban képzett emberek is csak nehezen találnak értelmezhető utat. Ráadásul a hozzám hasonló kéretlen, névtelen és teljesen megkérdőjelezhető tudású emberek is úgy érzik, majd ők megmondják a tutit, és innentől ember legyen a talpán, aki meg meri saccolni, hogy akkor Magyarország most tényleg a Fidesz által hirdetett európai reformer állam kivételes eredményekkel, vagy egy nyomorúságos romhalmaz befújva kölnivel, hogy a szarszag ne rögtön legyen érezhető.

Aki olvas engem, tudja, hogy a kritikusok táborába tartozom, ugyanakkor remélhetőleg azt is tudja, hogy az oktalan handabandázás helyett érveket, okokat, és összefüggéseket keresve szoktam kritikát megfogalmazni, legalábbis megpróbálom felkutatni az álláspontom miértjeit és megtalálni hozzá azt a kontextust, amiben értelmet nyer egy gondolatmenet, és ami megkülönbözteti az üres hőbörgéstől.

Igen, én azt gondolom, hogy Magyarországot lerombolják és lerombolták. Könyveket lehetne teleírni a rombolás közgazdasági, tudományos, pénzügyi és egyéb aspektusairól, engem viszont megint az ember maga érdekel a legjobban. Az érdekel, hogy az emberrel mi történik, hova jut, hogyan gondolkodik, fejlődik vagy lemarad, és hogy egy országos, valamint évtizedes léptékben mit mutat egy társadalom. És amit számomra Magyarország jelenleg mutat, az az elkeserítő, a riasztó és a felháborító háromszögben látható tisztán.

Egy normálisan működő országban akárki lehet kormányon, néhány dolog közös, úgynevezett megegyezéses alapon működik. Mire gondolok? Épeszű országokban az oktatás, a közegészségügy, vagy az úthálózat, kutatás-fejlesztés, kultúra olyan területek, ahol minden oldal alapvetően a fejlesztés, a minél jobb működés biztosításában érdekelt. Butaságok, hibák, korrupció és lopkodás nyilván ezzel együtt ezer helyen és ezer formában látható, mégis mintha lenne egyfajta közös minimum, hogy a politikai csaták mentén mondjuk nem teszünk tönkre komplett szektorokat évtizedekre (most már kijelenthetjük sajnos..), hogy nem basszuk el egy következő generáció teljes esélyét a jobb életre, hogy nem szórakozunk családok millióival ezekben az ügyekben. Mi több, ezekről az alsó határokon normális helyeken nem is kell beszélni, mert ha elmeséljük-elmesélnénk nekik, mi folyik mélységében Magyarországon, akkor sajnos csak forgatják a szemüket szomorúan, hogy ez ugye nem igaz, amit most mesélsz? Hogy az ugye nem igaz, hogy rászoruló emberek segélyét, szociális lakásait, alapítványi támogatásait lopják el politikusok meg a haverjaik? Ugye az túlzás, hogy hajléktalanok szociális támogatását is ellopják, miközben őket rendőrök baszkurálják az éjszakában, miközben semmilyen rendszer, komplex támogatási program nincs is? Lehajtja a jóérzésű magyar a fejét, hogy debazmeg, hát ez megy. Én sem értem, hogy jutottunk ide. Hogy diákokat bírságoljunk, amiért leléptek a járdáról tüntetésen. Az micsoda cinizmus, micsoda tükre a 2018-as Magyarországnak, nem?

Hát itt tart a társadalmi szintű rombolás. Hogy már ilyet is simán lehet. Mert a rombolás eszköze az elszigetelés. A valóságtól. Az információtól. A lehetőségektől. A fejlődéstől. A külvilágtól. Figyeljük csak meg, milyen átkozottul egyszerűen működtetik:

1. A legkisebb falvakat, kis népsűrűségű, gazdaságilag leginkább elmaradt területeket egyszerűen leválasztották a valóságtól. A határ menti mellett ugyanis építettek egy másik kerítést is. Egy információs kerítést ezek köré a falvak és kisvárosok köré, és visszahelyezték ezt a világot (nem volt persze sajnos nagy ugrás) a 19. századba. Az egész országot szintén, úgy egyébként, de a kontraszt itt még sokkal élesebb.
2. A polgármester vagy jegyző, és a pap (és a kocsmáros) mondják meg, hogy mi van.
3. Mindenki közmunkán van, vagy a környékbeli gazdag vállalkozónak dolgozik.
4. Van 5 tv csatorna, 2 nyomtatott és 15 internetes újság, 10 Facebook csoport, és az összes óriásplakát, citylight, kerítés, stb. Mindenki eléri, amit elér.

És ez csak az egyik eszköz. Emellett a teljes oktatás zuhanásban van legalább 5 éve, minden nemzetközi teszten és felmérésen évről-évre romlanak az eredmények, "természetesen" itt is a legszegényebb, leginkább kiszolgáltatott része veszélyeztetett a társadalomnak. Szegregált osztályok, teljes kilátástalanság, fizikai, oktatási, pénzügyi, munkaügyi röghöz kötöttség. Diktátumok alapján élt élet. A társadalom mintái, példái szintén egy teljesen torz irányba mutatnak. Nem a tudás, a szorgalom, a tehetség, az elvégzett munka számít, hanem hogy kit ismersz, kivel vagy jóban, ki a fontos ismerősöd. Az egész ország számára nyilvánvaló, hétköznapi jelenséggé vált, hogy aránytalan pénzek ebben a rendszerben cseréljenek gazdát, emberek hirtelen meggazdagodnak, elköltöznek, eluralkodott az irracionalitás. Ezek a szörnyű minták sokkal mélyebben és tartósabban tesznek tönkre egy társadalmat, mint azt a felszínen gondolnánk. És ezeket nem lehet utána fél év alatt megszüntetni. Szellem a palackból, szó szerint. Az utóbbi 8 évben elfogadható lett a nyílt gyűlölet, kirekesztés, megbélyegzés. Teljesen a hétköznapok eszköze lett valakit üldözni, karaktergyilkolni, kirúgni az állásából, mert politikailag nem ért egyet. Teljesen szilárd falak épültek a kormányzó párt és körei köré. Elfogadott lett Magyarországon az igazságtalan egyenlőtlenség, a kivételezettek, a belső kör fogalma, elfogadott lett, hogy bizonyos emberekre más törvények vonatkoznak, azaz elfogadott lett, hogy a törvények képlékeny, csavargatható és szelektív dolgok. Elfogadott lett a nyílt színi, tiszta rasszizmus, az iszlám-,cigány-, zsidóellenes megnyilvánulások. Az erőszak, a félelem, a rettegés, a készültség folyamatos pumpálása az agyakba. Feljelentgetik egymást emberek a migráns-pánikban. A miniszterelnök március 15-én azt mondja a színpadon, hogy Harcoljatok! Ezek a hétköznapi emberek hétköznapi életében hatalmas károkat okoznak. 8 év pedig elég hosszú idő ahhoz, hogy egy komplett generáció alól kihúzzák a talajt, mert nincs oktatásuk, nincs perspektívájuk, nincsen versenyképes tudásuk, ahogy mostanra már a felnőtt lakosság egy riasztóan nagy részének sincsen. Egész Európában a legalacsonyabb arányban beszélünk bármilyen idegen nyelvet. Egyes területeken komplett falvak vannak, ahol a 80% az általános iskolát se végezte el. Gimnáziumi férőhelyek száma csökken, egyetemek költségvetése nevetséges. A tudás és a tanulás kinevetett gúny tárgya lett a kormány részéről. A csapatmunka, az együttműködés, az elfogadás, a vita, a kritika, a versenyszellem - csak néhány olyan létszükséglet egy normális társadalomban, amit elpusztítottak. A tisztelet, a megbecsülés, a türelem, a méltóság, az adott szó - nevetséges fogalmak ma Magyarországon. A nyugalom, a csend, a békén hagyás pedig távoli álmok. Egy zárkózott, igazságtalan, ellenséges, elmaradott gondolkodású társadalom lettünk. Átlag magyar ember ott tart a technológiában, hogy elhiszi a Soros plakátokat, és nem érti, hogy Soros György igazából nem indul a választáson, és nem fotózkodott az összes ellenzéki párt vezetőjével, mert nem tudja, hogy mi az a fotómontázs vagy photoshop. Nem érti, mi az a személyre szabott hirdetés és hogy az összes médiából irányított célműsort sugároznak elé, nem érti, hogy egy tévéműsor hazudhat is, nem érti az alap összefüggéseket sem. A magyar átlag lakosság 2018-ban még mindig ott tart, hogy tojást, krumplit és muskátlit osztogat a politikus kampányban és ez működik. Ez lenne a bazi fejlett mintaország? Alapvető élelmiszerek osztogatásával? Éles, nem? Mintha az Amazonnak csak fax-száma lenne, nem?

Ebben a közegben eszetlen rombolást végez ez a pusztító stratégia. Közben a kutatás-fejlesztés sehol sincsen, a világ technológiai értelemben minden évben 3 évvel kerül távolabb tőlünk, a tudatos elszigetelés pedig a gondolkodás, a state-of-mind alappillére lesz. Magára marad ez az ország, és egy idő után azért nem fognak elmenni belőle, mert se nyelvet, se versenyképes szakmát, se a színvonalas munkavégzés képességét nem fogja tudni a magyar. És itt ragad.

Ha jövő héten megállna ez a téboly, és elkezdődne egy nagyon tudatos építkezés, felzárkóztatás, már akkor is 15-20 évbe telne, mire az általános közgondolkodás elkezdené magára nézve is alkalmazni az úgynevezett közös minimumokat, amelyekben meg kéne persze állapodnunk. Azokat a minimumokat, amiket ha nem lépnénk át, akkor egy élhető, épeszű, magát és a világot reálisan látó, progresszív, okos kis ország lehetnénk, jó ötletekkel, profin menedzselt rendszerekkel. Kihasználva pont, hogy nem nagy ez az ország, tehát alapvető rendszerei sem olyan bonyolultak és hatalmasak, hogy azokat ésszerűen ne lehetne tisztességesen működtetni.

Ezt a fröcsögést, ellenségeskedést, és egymás üldözését kellene befejezni. Megérteni, hogy abból nem lesz itt ország soha, ha az egyik fele kinevezi a másik felét ellenségnek, sőt nem-magyarnak. (Ebbe is érdemes belegondolni: Úgy leszünk erős és nagy magyar nemzet, hogy először is megfelezzük magunkat. Mesélj még róla, bazmeg.) A következő posztot pontosan erről fogom írni, hogy mit jelent és mit okoz, hogy magyarok a magyarok ellen vonulnak, élnek, gondolkodnak és cselekednek éjjel-nappal. Hogy a pusztításban mit jelent ez a kis epizód, mert ez egy külön fejezet sajnos...