2018. május 29., kedd

Egy szülés az apai szempontból




Ez egy rendhagyó poszt lesz, sőt, igazából ez rögtön két poszt lesz. Rendhagyó lesz, mert ritkán írok személyeset, de ez az lesz. Igen, majdnem 3 hete megszületett a kisebbik lányom. De nem az ő születésének történetét fogom megírni. Hanem az élményből merítve megpróbálom megfogalmazni, milyen egy szülés az apai oldalról, az apa számára. De még inkább amiatt lesz rendhagyó ez a két poszt, mert a másik szempont sem a nő, az anya szempontja lesz, vagy legalábbis nem közvetlenül.

Meg is magyarázom talán rögtön, miért nem. Először is logikusan azért, mert magam fiú vagyok. Másrészt, és főként azért, mert bár a feleségemnél senki sem lehet lelkileg közelebb hozzám, mégsem veszem a bátorságot, hogy azt merészeljem hinni, hogy bele tudom magam képzelni a nő helyzetébe, lelkébe, helyébe, már ami egy szülést illet. Ez ugyanis olyan elképesztő élmény, történés, és dolog, hogy én sose merném magamat olyan hamis álomba ringatni, hogy ezt kívülről teljes mértékben meg lehet ítélni. És ez az egyik, amiről szólni szeretne ez az első poszt.

Szép dolog az egyenjogúság, szép dolog, hogy ma egyenlőnek mondjuk, hisszük, valljuk magunkat sok szempontból a másik nemmel. Magam is azt hirdetem, magam is azt gondolom, hogy emberi tulajdonságok és képességek nagy-nagy részében nincs különbség, ahogy nyilván azt is gondolom, hogy az elvégzett munkáért ugyanaz a bér járjon mindkét nem képviselőinek. De nem vagyunk egyenlőek, és ez legkésőbb a szülőszobán kiderül. A szülést ugyanis - nagy csapat segítségével, aminek élén jó esetben egy remek szülész és egy kitartó férj/hapsi/társ áll - nos, a szülést a nő csinálja, csupa nagybetűvel. Nem együtt szülünk, nem közösen tolunk, nem kölcsönösködünk, hanem bazmeg ezt a melót a nő tolja szó szerint, és amit csinál, ahogy csinálja, az szavakkal le nem írható. Nekem van egy 13 éves gyermekem, aki egy előre tudott probléma miatt programozottan jött a világra, tehát az élmény egy komoly része számomra is vadonatúj volt. És 13 éve nem írtam le, nem fogalmaztam meg azt, amit okozott ez az egész, most megteszem.

Mindenekelőtt és elsősorban egy nyilvános tiszteletadást és főhajtást teszek meg minden nő előtt, aki világra hoz egy vagy akárhány gyermeket. Azonkívül, hogy ez káprázatos, csodálatos, magasztos és gyönyörű, azonkívül, hogy nagyobb, fontosabb, sorsfordítóbb élmény és történés nem nagyon képzelhető el nő és  férfi közös életében, azt kell mondjam, hogy minden tiszteletem a nőké, és ez így önmagában csak egy unalmas, semmitmondó közhely. Inkább azt kellene mondanom, hogy amit egy nő végigcsinál egy szülés során, annak a 20-25% után egy keményebb, szívósabb  férfi is az önkéntes fejlövést választaná. Most azt hagyjuk, hogy normális, kulturált nő számára létezik intim zóna, intim testtájaktól egészen odáig, hogy bizonyos dolgokat nem csinálunk nyilvánosan, itt meg kiterítve, sok esetben kikötve, kiszolgáltatva egy profi csapatnak gyakorlatilag lehull ez a teljes máz, ez a szociális, kulturális tanult viselkedésminta, és a nő átlényegül valami teljesen mássá, ahogy éppen anyává lesz. Ezt látni, ezt megélni együtt, ennek részese lenni férfiként, apaként, társként egészen sokkoló élmény, és azért ez a jó szó, mert itt jó és rossz élmény is van. Minden pillanatban a csajodra, és a benne mocorgó, meginduló, csatába induló apró emberre gondolsz. Tehetetlenül nézed az eltorzuló arcot, a bizonytalanságot, nézed vele a műszereket, hallgatod az orvos, a szülésznő, a nővér, a bárki szavát, hangját, tanácsát, kutatod a hangjukban a normálistól eltérő hangsúlyt, az aggodalomra okot adó félszavakat. Szívesen agyonvernél valakit egy infúziós állvánnyal, nem azért, mert haragszol, csak a tehetetlen feszültség valami egészen súlyos dimenzióba visz téged. A feleségednek - úgy érzékeled, úgy látod - előbb kicsit, majd közepesen, aztán minden képzeletet felülmúlóan fáj, aminek fájni kell. Ahogy rád néz, ahogy az a törékeny nő a karodat, nyakadat, válladat szorítja, miközben vajúdik, attól arra gondolsz, hogy mi a kurva úristen van itt, és főleg mi a picsa lesz még itt?! Összefolynak az órák, elfelejtesz inni, elfelejtesz pislogni, ha bejön a szobába akárki, felnyársalod a szemeddel, hogy mondjál jót, bazmeg, de jót mondjál ám, mert összehajtogatlak azonnal. Csinálj valamit, hogy ne fájjon szegénynek, adjál valamit, vagy baszki nemtom, csak segíts. Mondd, hogy menni fog. Mondd, hogy jól csinálja. Legalább simogasd meg a fejét. Ne vigyorodjál bazmeg, hogy ez még csak 3-4 perces fájás, meg hogy még nem is fáj igazán, mert belenyúlok hüvelykujjal a retinádba, pedig imádlak, szeretlek, inkább rúgjál herén, csak neki ne fájjon már ennyire bazmeg. Te viszont lélegezzél, kicsi életem, annyira szeretlek, gyere, szuszogjunk együtt, persze tépd le a karom, vájd a körmöd a könyökhajlatomba, kapaszkodj, ahová akarsz, mondjuk együtt sziszegve, hogy a büdös kurva picsába, baszok rá, hogy ki hallja, felőlem üvöltsünk is, ha ettől csak 1%-kal könnyebbnek érzed, jó most szünet van úgy 40-45 másodpercig, megtörlöm a homlokod, micsoda nevetséges ötlet tőlem, nem baj, gyere állj fel, ülj le, hajolj hátra, hajolj előre, vagy verd ki a fogaim kalapáccsal, ha attól jobb lesz, na mindjárt jön újra a fájás, nézni is szörnyű bazmeg. A gyerek szívhangját és minden más mutatót nemhogy tudok, értek, és másodpercenként csekkolok, hanem tanítani is tudnám, úgy figyelek, próbálok helyetted nézni, hallani, próbálok helyetted koncentrálni, kicsim, te persze újra csak ülj le és állj fel, hajolj előre és hajolj hátra, és persze verd ki a fogaim kalapáccsal, csak ezen legyünk túl, négyszáz a pulzusom, és folyamatosan azt érzem, hogy szánalmas az én bajom, mit ugatok itt magamban, kussoljak, nekem egyedül izgulni kell, meg szurkolni kell. Tudom, hogy lelkierőt adok, tudom, hogy jólesik, hogy itt vagyok, elmondtad sokszor, hogy mennyit jelent, hogy támasztalak fizikailag és lelkileg, de ennyire kevésnek életemben nem éreztem magam egy adott helyzetben egy adott problémához képest. Szünetekben kirohangálok mindkettőnk anyjához, akik az ajkukat rágják, hogy mi van, ölelnek, itatnak vízzel, mondják hogy rendben lesz, de látom, hogy kiugrik a szemük az idegtől. Apám bólint és megölel, ő tudja mit beszél, tartja a lelket mindenkiben, nyugtat mindenkit, visszarohanok hozzád, mondanám negyvennyolcadszor, hogy egy hős vagy, annak a kislánynak nem lehetne jobb anyukája, de tudod úgyis. A folyosón nővér, szülésznő, gyakornok, műtős. Rám mosolyognak, bevillan, hogy ezek az emberek milyen körülmények között élnek itt a magyar kórházi valóságban, hátamon a hideg veríték, örökbe fogadlak mindannyiótokat bazmeg, a testvéreim vagytok, sírni és nevetni szeretnék egyszerre, ehelyett makogok és dadogok, de nem lepődik meg senki, itt hetente 10-20 tébolyult csávó járkál hasonló állapotban, mint én, otthonról hozott idióta papucsában és szétizzadt trikóban, kócosan, és olyan fizikai állapotban, mint akit egy tömegverekedés aljáról húztak ki. Pedig nem is csinálunk semmit a támogatás biztosítása és a stabil szurkolás mellett. De mi ennyit bírunk, illetve néhány pillanatban még ennyit sem.

Aztán felgyorsul a film. Idáig csak vártunk, idáig csak az órát néztük, idáig csak méricskéltük a fájásokat, a tágulást, a negyven különféle paramétert, bűvöltük a műszereket, a dokit, a hasat, találgattuk, hogy hol tartunk. Aztán sok várakozás, a rengeteg idegfeszültség, a minden értelemben sokkos állapot után hirtelen van egy pillanat, amikor a kezembe nyomnak egy szirénázó, csatakos kis embert és valaki hátbavág, hogy gratulálok apuka. Ezt a pillanatot speciel már átéltem, de ezt nem szokod meg, ez nem lesz kisebb, nem lesz ismerős, nem lesz kevésbé megrázó. A mindent elsöprő mivolta ugyanolyan, és nincsen szó, nincs semmi más a világon, nézem a feleségem, nézem ezt a kis embert, és taknyom-nyálam, remegő térdem, és remegő kezemben az a kiabáló, tiszta kosz csomag - van ebben valami megismételhetetlenül egyedi, csodálatosan felejthetetlen, egy olyan ez-minden, ez-a-lényeg pillanat, van egy ez-mindennek-az-értelme perc, amikor tényleg lelassul a világ, lassítva nézek arcokat és hallok hangokat, nézem ostobán, de boldogan újra és újra a feleségemet, de megköszönni sem tudom, mert ugye taknyom-nyálam-könnyem, de nem is kell, mert ő elolvassa az arcomról, mert ő is ugyanazt érzi, mert amikor kimondtuk az igent, akkor úgy éreztük, hogy ennél jobban nem lehetünk egymáséi, de most kiderül, hogy mégis, miközben nem is látom őt normálisan, mert zokogok és csak állok és rázkódom, mint egy kurva nagy kocsonya, aztán valaki kiveszi a kezemből, hogy na mérjük meg, aztán visszaadom magának, na vegyen levegőt is, apuka, jól van, gratulálunk, szép kislány, megvan mindene, na itt az olló, vágjunk köldökzsinórt, ne remegjen, nem fáj neki, meg túl vannak rajta mindhárman, nagyon szép munka, ne beszéljen most, az úgyse megy, igen, tényleg nagyon szép kislány, és igen, van mire büszkének lenni.

A szülés apai szemmel olyan élmény, hogy minden más élmény a helyére kerül az életben. Olyan élmény, hogy a nőt, aki végigcsinálja, nem azzal a szemmel nézem a továbbiakban, pedig előtte is viszonylag jóban voltunk. Olyan élmény így félig kívülről, hogy leborulok mindenki előtt, aki belevág, és megértek mindenkit, aki köszöni és nem kér belőle. És erre az utolsó félmondatra kitérnék. Mert a nőket ebben is, mint annyi mindenben, érdemtelen, igazságtalan és ordenáré nyomás alá helyezi a társadalom, a külvilág. Pedig amilyen stressz jó és rossz értelemben, amilyen teher jó és rossz értelemben, amilyen meló jó és rossz értelemben egy terhesség és egy szülés, arra kétgyerekes apaként azt tudom mondani, hogy nem szólhat bele senki ember a világon. Megértek és tisztelek minden nőt, aki úgy dönt, hogy belevág ebbe és végigcsinálja ezt a hihetetlen utazást, és megértek és tisztelek minden nőt, aki köszöni és nem kér ebből. Nincs a világon senki, de tényleg senki, akinek joga volna ítélkezni, felülbírálni, vagy jobban tudni ezt bármilyen nő helyett. 

Én pedig büszkén ordítom világgá, hogy köszönjük, jól vagyunk. Köszönik, jól vannak. A hős feleségem és a hős kislányom. A boldog nagyszülők, a nagylányom, aki zokogva vette a karjába a kicsit, a testvéreink, és az egész család. Az élmény örök. Én pedig újraértékelem, amit most szívósságról, tűrésről, kitartásról, fájdalomküszöbről, méltóságról és emberi teljesítményről tanultam. 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése