2017. augusztus 11., péntek

Arányérzék, mértékletesség és önkritika, magyar testvéreim



Ha szándékosan időzítettem volna ezt a posztot a vizes vébé utáni napokra, akkor elmondhatnám, hogy lám, itt az tökéletes és aktuális példa, de ez a gondolatmenet több, mint 10 éves bennem. Képtelen vagyok szabadulni attól a rögeszmétől, hogy a magyarok egyik súlyos problémája a világban és az életben nem más, mint hogy teljesen másképp érzékelik saját magukat, az életüket, helyüket a világban, a magyarokat másokkal összehasonlítva, mint ahogy az a valóságban van.

Korábban elhessegettem magamtól ezt a gondolatot, hogy ugyan, megint csak a maró cinizmusom beszél belőlem, a túlzásaim, és rettenet szigorúságom édes hazámmal szemben, sőt volt olyan (rövid) korszakom is, amikor magam is elhittem, hogy a magyarok nagyobbak, mint amekkorák valójában.

Ez egy klasszikus hiba, úgy egyénileg, mint társadalmilag. Szeretjük magunkat szebbnek, okosabbnak, nagyobbnak látni, a fiúk ezenkívül még izmosabbnak is :) és ameddig ez nem több puszta tréfánál, addig gondom sincs vele, sőt, egy pontig kifejezetten motiváló tud lenni saját magunkkal, életünk egyes területeivel, kihívásaival kapcsolatban, ha elhisszük magunkról, hogy képesek vagyunk, hogy jobbak vagyunk, hogy többek vagyunk.

A gond akkor kezdődik, amikor össztársadalmi szinten, és évtizedeken át (vagy még tovább) gondolja magáról egy ország és annak népe, hogy ő több, hogy ő nagyobb, hogy ő más. Ez ugyanis torzulást eredményez. És a mai Magyarországon bizony lassan mást sem látunk, mint hogy torzult gondolatok, teljesen torzult önképek, teljesen torzult valóságok jelennek, jelentek meg a mi drága honfitársaink egyre nagyobb részének az agyában.


A magyaroknak rettenetes hiba úgy élni, és azt gondolni, hogy mi Németországnak, Angliának, meg az EU-nak egyenrangú erejű partnerei vagyunk egy tárgyalóasztalnál. Hogy majd mi odamondunk Amerikának. Hogy mi világgazdasági tényező vagyunk, hogy mi majd leigázzuk a világot minden sportágban, és teljesen felesleges azt hinni, hogy velünk foglalkozik a világ. Vagy akár Európa. Hogy rólunk szólnak a hírek. Nem szólnak, gyerekek. Nem hogy Amerikában nem szólnak, de Franciaországban sem, sőt igazából sehol és semmivel kapcsolatban. Minket nem "követ" a világ, mert mi láthatatlanul kicsik vagyunk. Az európai politika terén akkorák vagyunk, mint bármelyik korábbi KGST ország, kivéve Lengyelország és Románia, mert ők sokszorosak hozzánk képest. A tisztességes, valós önkép nem kisebbségi komplexus, hanem a realitás. Segítség abban, hogy mekkora nadrágot kell választanunk, mekkora elvárásaink lehetnek magunkkal szemben, és így tovább. Teljesen abszurd, hogy az utcán, a tévében, és a közösségi médiában egyre többen vallják őszintén azt, hogy Magyarország egy markáns tényező a világban, és majd mi megmutatjuk. Meg ránk oda kell figyelni. Nem akarok lehangoló lenni, de nem így van.

Lehet egy csoportmeccsen csodát csinálni Portugália ellen, de attól még ők nyerik az EB-t, mert a csodák mérete is testre szabott. Tőlünk az is nagy dolog volt, hogy ott voltunk, és ahhoz kellett volna felnőni, kedves hölgyeim és uraim. Talán ha már harmadszor-negyedszer leszünk ott, akkor a "Cristiano homosexual" üvöltözésénél méltóbbra, többre is fogja futni. A vizes vb kapcsán meg kivételesen nem szeretnék politizálni, de ott is ugyanez a probléma. Elkölt egy ország több millió létminimum alatt élővel 170 milliárd forintot egy világbajnokságra, aztán hetekig azt hazudja magának, hogy ránk figyel a világ. Srácok, az internet korában nem nehéz ezt ellenőrizni. Maradjunk annyiban, hogy amit az Eurosport nem közvetít naponta, azt a sporteseményt nem követi a világ. És ez 'csak' az "EURO"sport. Miért nem lehet magunkhoz méltó dolgokban gondolkodni? Miért nem lehet elfogadni, és büszkének lenni arra, amink van, azzal főzni, abból építkezni? Miért nem lehet a valóságot megélni, és miért kell nekünk egyfolytában hazudni magunkról, magunknak?

5 évig dolgoztam egy amerikai globális multinál, ami akkor kb 160 országban működött. Akkora volt a cég, hogy a magyar leányvállalatnál 400 (!) ember dolgozott, és 2002 körül volt valami 200 millió dollár (mai áron úgy 50mrd ft) az éves forgalom Magyarországon, a legnagyobb forgalmú magyarországi cégek között voltunk. Az anyacégünk éves forgalma akkoriban 85 milliárd dollár körül mozgott. Segítek, az 425-szörös szorzó. Ekkorák vagyunk. És elég jó buli volt ott dolgozni, nem nagyon szomorkodtunk, nem hápogott senki, hogy milyen igazságtalan ez. Nem akartunk a német leányvállalattal versenyezni, hanem tudtuk, hogy mi újság.

Azzal, hogy folyamatosan a (magyarok által itthonról elzavart) Nobel-díjasokra és a rengeteg olimpiai bajnokunkra hivatkozunk, amikor a magyarok általános teljesítménye a téma, hogy állandóan másnak akarjuk látni magunkat mind méretben, mind képességekben, az rengeteg kárt okoz. Másnak látjuk magunkat, ezért a hibáinkat sem látjuk, a céljainkat sem tudjuk helyesen megválasztani, ezért elérni is sokkal kevésbé tudjuk azokat. Ha tízszer akkorának képzeljük magunkat, mint a valóság, azzal minden téren rengeteg kudarcélményt okozunk magunknak. A kisebbségi komplexust a helyes önértékeléssel, tiszta önképpel és főleg a  fejlett önkritikával nem szabad, hatalmas hiba összekeverni.

Ha téves az önképünk, akkor hülyeségeket fogunk képzelni, abnormális dolgokat fogunk elvárni magunktól, társunktól, gyerekünktől, illetve az otthonunktól. Magyarországnak nem világmegváltó Toldi Miklósként kellene magára tekintenie, hanem előbb szedjük össze a kutyaszart, gyerekek, meg tanuljunk meg mondjuk frankón sávot váltani, rendben? Ne a magyar csillagközi utazást tervezgessük, amíg egy taxivállalatot sem tudunk rendesen működtetni szerintem. Ameddig önpusztító módon a csalást, a szabálykerülést, a másokkal/egymással kibaszást, és a kárörvendést tartjuk a legmenőbb magyar tulajdonságoknak, addig talán ne képzeljük magunkat "többre-hivatott" népnek, mert ez szánalmas, nyomorult önellentmondás. Ameddig kettőnél több magyar nem képes egyetérteni semmi másban, csak abban, hogy más magyarokkal hogyan kell kiszúrni, addig talán képzeletünkben ne más nemzetek, országok és népek elleni mocskos nagy győzelmekről álmodozzunk, mert előbb győzzük le magunkat, saját démonainkat, előbb tudjunk rendesen köszönni, dolgozni, sorban állni, és értékelni a becsületet, az alázatot, a szorgalmat. Ameddig a legnagyobb királyként tekintünk az adócsalókra, a munkakerülőkre, kormányzati kivételezettekre, ameddig ingyenélő senkiházi egyperces valóságshow hőseink vannak, és lenézzük, aki bejár reggel dolgozni, aki gyerekkel áll a buszmegállóban, aki tanár, aki orvos, addig ne akarjuk magunkat kurvára sikeres, meg hatalmas tehetségű országként látni.

Ameddig arra is képtelenek vagyunk, hogy más országok sikerreceptjeit, működő megoldásait átvegyük és alkalmazzuk, hanem helyette nyakatekert, méregdrága ostobaságokat találunk ki, mert "majd mi tudjuk", "nekünk ne ugasson senki", "nehogy már" és "azok hülyék", addig ne akarjunk világmegváltani lehetőleg.  Ameddig Magyarország mindössze abban világelső, hogy a nemzetközi összehasonlításban is tehetségesnek számító művészeit, tudósait, üzletembereit, start-up-jait itthonról minden más országnál nagyobb arányban elüldözi, lebuzizza, lezsidózza, le-nem-magyarozza, árulózza, gyűlöli, megbélyegzi, burzsujozza, és anyázza, addig ne nagyon verjük a mellünket a kurva nagy magyar tehetségre, meg nemzetre, hacsak nem az önpusztításban, és önáltatásban írták ki a versenyt.

Sokkal több alázat, sokkal több csend, sokkal több megértés, elfogadás, és sokkal több helyes önértékelés. Ezek az első lépések csak, nem a megoldás. Ameddig nagy számban a magyarok azt hiszik, hogy ők a világ legnagyobbjai, mert énekelve végig tudnak sétálni Marseilles utcáin, addig a magyarok láthatatlanok.

Egy nagyon régi barátom azt mondta egyszer, hogy "nem tudom se tisztelni, se komolyan venni azt, aki magát nem tiszteli és nem veszi komolyan". Nem általában a magyarokról mondta, de találóbb, pontosabb, kifejezőbb mondatot még életemben nem hallottam a problémáról, ami a magyarokat (szerintem évszázadok óta) sújtja.Tisztelni és komolyan venni magunkat. Érteni, elfogadni, helyesen látni magunkat. És egymást. Mert a másik magyar is része az életünknek akkor is, ha nem tetszik. Vagy elfogadjuk, hogy együtt élünk itt, vagy egyre szarabb lesz, ahogy jelenleg egyre szarabb akkor is, ha ezt letagadjuk bőszen. És vagy elfogadjuk magunkat olyannak és akkorának, amilyenek és amekkorák vagyunk, vagy egy keserű csalódásokkal teli kudarc lesz az egész életünk. És még csak érteni sem fogjuk, miért. Pedig nem olyan nehéz ez. Sem meglátni, sem megérteni, sem elfogadni. Megkönnyebbülés lenne. Csak neki kéne végre látni.

A vizsla ugyanis sosem képzeli magát bernáthegyinek. Nem hirdeti magáról, hogy ő nagyobb, jobb bernáthegyi a bernáthegyinél. Nem akarja a bernáthegyi életét élni. A vizsla ehelyett kimaxolja a vizslaságot annak minden jó és rossz tulajdonságával, és ettől egyedi, tökéletesen önazonos, megismételhetetlen, és legfőképp boldog.  Volna mit tanulnunk tőle.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése