2017. augusztus 1., kedd

A hozzászólások, beszélgetések, viták - megdöbbentő állapotban vagyunk



Előző posztom, amely egy összehasonlítás volt általában a hírhedt fasiszta rendszerek és a mai Magyarország között, érthetően a szokásosnál több véleményt, ellenvéleményt, és általában, kommentet eredményezett. Vártam is, számítottam is rá, szerettem volna erről (is) beszélgetni, vitázni, véleményt cserélni. Mások is próbálkoztak ezzel a poszt alatt, ám ezek a beszélgetések végül nem fejlődtek vitává (sőt!), viszont rávilágítottak egy újabb fájdalmas jelenségre, amit itthon olyan sokat tapasztalok, sok éve tapasztalom, sok területen és sok témában érzékelem, de ez az előző poszt most hihetetlenül élesen világította meg a problémát.

Nem vagyunk képesek vitázni egymással, nem tudunk és nem is akarunk beszélgetni. Csak egészen kicsi, egymást jól ismerő társaságokban látok erre rendszeres példákat, nyilvánosan nagyon ritka. Olvasom több online újság hozzászólásait, és ott is ugyanez a tapasztalatom, sőt ott még rosszabb.

Előzményként és elöljáróban röviden megismételném az unalomig ismert tényt - az országban lényegében a rendszerváltás óta, de legkésőbb 1998 óta a tudatos megosztásunk, polarizálásunk, egymástól elidegenítésünk zajlik. Már legalább 10 éve nem újszerű kommunikáció ez, hanem az élet természetes, alapvető része az, hogy mi és ti. Hogy kizárólag táborokban, zászlókban, szlogenekben gondolkodunk, sőt konkrétan kettő tábor van, többet nem vesz tudomásul, nem hisz és fogad el a közvélemény túlnyomó része. Átjárás van, de halk, hiszen zavarodott, és szégyenkezéssel teli majdnem minden irányban. De a legfontosabb, hogy a határok élesek legyenek, a másik táborról pedig ma már határtalan és gátlástalan mélységekben illik, lehet és kell beszélni. Sem megértés, sem empátia nincsen, sem megbocsátás (legalábbis szavakban) nincsen, szembenézés semmilyen oldalon semmivel sincsen, és így, ebből a pozícióból ugatunk egymásnak. Lényegében az élet minden területén. Az egykori mszp szavazó fintorogva megy be a dohányboltba és ha teheti, elkerüli a cba-t. Az átlag fideszes eleve lenéz mindent és mindenkit, aki nem oda tartozik nyilvánosan, felvállaltan, mint ő. A valóságtól sokszor teljesen elrugaszkodott példák, nyílt acsarkodás, a másik ellenségnek nevezése teljesen alap összetevők egy "beszélgetésben". Mert az indulat 20 éve egyre növekvő ütemben és mesterségesen pumpálva is nő, mára államilag támogatott habzó szájú gyűlöletkeltés megy, min csodálkozunk? Honnan és hogyan tudnánk egymással normálisan beszélni? Mondjuk egy 30 éves és egy 24 éves választó, akik gyerekkoruk óta ebben élnek, és amióta szavazóképesek, azóta kizárólag ez a közhangulat? Miről társalogjanak ők, és hogyan? Milyen mintát, milyen példát követve várjuk tőlük, hogy érvek mentén gondolkodjanak? (s persze jegyezzük meg, hogy mennyi és mennyi csillogóan okos, tehetséges, és értelmes kölyök van, nyilván...) Hiszen ma már nemhogy nem új dolog, hogy egy családot szabályosan szétszakít a politika, hanem többen vagyunk, akiknek van ilyen az ismeretségi körében, mint ahány embernek nincs. Elképzeltük például mostanában, hogy hány ma 16-18 éves gyerek/fiatal felnőtt van, aki konkrétan az egész gyerekkorát ebben a légkörben töltötte?. És erre adnék egy pillanatot, a jelentőségét, a társadalmi általános hangulatra gyakorolt hatását mintegy végiggondolandó.


Rettenetes azt nézni, ahogy szétesik ez az ország, ahogy szétestek és nap nap után szétesnek az emberek. Amilyen állapotban vannak úgy a mindennapokban. Teátrális, nagy szavak, de sajnos ez történik, nehéz érzékletesen másképpen megfogalmazni. Növekvő agresszió az utcán, boltban, belvárosban. Növekvő feszültség az ún. tömegben, növekvő elégedetlenség, ahogy az idő múlásával egyre többen érzik azt, hogy a lábukra léptek. Egyre nagyobb energiát kell a béke erőltetett fenntartására fordítani, és most itt nem politizálni szeretnék kivételesen, hanem szociológiai oldalról azt észrevenni, hogy a látszólag jó dolgok ellenére (és háta mögött) egyre nő a stressz, és ez nem túl megnyugtató, már aki érzékeli. Hiába a rengeteg turista, a csillogó felvételek, a tömött belváros, a tele strandok és vidéki szállodák, hiába a látszólagos nyári petyhüdt hangulat, én aggódva figyelem, hogy mi történik itt. Nem mellesleg azért, mert jön az ősz, a nagyszerű ünnepek és főleg ami manapság velük jár, választások előtti kampányidőszak, egyszóval kicsit gondolkodnunk kellene azt hiszem, méghozzá azon, hogyan is vagyunk mi így együtt magyarok, milyen állapotban is vagyunk, hölgyeim és uraim..


Nem hogy vitázni nem tudunk, hanem adott egy rideg rendszer, ami beágyazta magát az ország valamennyi részébe, valamennyi folyamatába, és amely rendszernek van egy úgynevezett jelszó-kód-szótár rendszere. Használ és sulykol kifejezéseket, amelyekkel adott időszakban uralja a közbeszédet, és az ettől eltérő gondolatok, kifejezések, mondatok, vagy ezen kódok bármely kritikája tulajdonképpen jelzi az ellenséget. Ennyire leegyszerűsítve működik a dolog, hogy senkinek se kelljen mérlegelni, hogy baráttal vagy ellenséggel áll szemben. Ha az ítélet megvan, akkor a rá vonatkozó fejezetekből lehet önteni az előre kész panelekből álló frázisokat, amelyre a másik oldalról megbízhatóan érkeznek az onnan pontosan ide való válaszok, és beszélgetés, érvek, vélemények, és gondolatok cseréje helyett készre főztük a fröcsögést, az anyázást, a mocskolódást, és a felfelé bólogatva leugatást.

Nagyjából ezen a ponton kellene észrevenni, hogy ez egyik félnek sem érdeke. A kormányoldalt támogatóknak kevésbé árt, mint a túloldalnak, de összességében senkinek sem jó. Az átlag magyar embernek pedig a legkevésbé jó, bármely oldalon állónak is vallja magát. Egy ellenségeskedésre épülő társadalom ugyanis szükségszerűen nem lehet boldog. Egy háztartásban sincs nyugalom, ha a felek nem tudnak tisztességes hangon, normális módon beszélni, vitázni, és megegyezni egymással bizonyos dolgokban. Egy országnak sincs jövője, amelyik nem tud egymással konszenzust teremteni bizonyos kérdésekben. Hiába korbácsolják ma már akkorára a veszekedést, mintha válni akarnának, ez egy országban kevéssé valósítható meg. Gondolom 3-4 millió embert nem akarnak elzavarni itthonról, egyik oldalon sem.

Felejtve minden politikát, kizárólag az emberekre koncentrálva azt kell mondjam, hogy non sense ostobaságok helyett el kéne kezdeni megegyezni bizonyos dolgokban. 30 év után újra elkezdeni beszélni egymással. Nyitni, felnyitni régen lezárt dobozokat és ládikókat, elővenni a nagymama szabályait, értékeit, és hozzáállását, és elkezdeni igazából beszélgetni egymással. Nem átcsábítani, nagyobbat ígérni, meg megpróbálni meggyőzni. Meg hazudozni, büszkén átverni, lenyomni, hatalmaskodni, elintézni, okosba csinálni, lefixezni, leügyezni, egymás torkán állni és még élvezni is.

Az élet alapvető dolgaiban kell tudni megegyezni. Egyesével. És nem úgy, hogy mindegyik mellé rögtön mindenki odailleszti a 30 éves sérelem-listáját, személyes sértettségét és azonnal befagyasztani a vitát, hanem leporolni mindent, elölről kezdeni mindent, nyugalmat erőltetni magunkra és nekilátni.

Nem jutunk sehova, ha a jelenleg magukat győztesnek tartók azt hiszik, hogy ezt a mostani állapotot még 30 évig élvezhetik zavartalanul. Ebben a jelenlegi rendszerben ugyanis - hiába hazudjuk önmagunknak, vagy egymásnak - nem megvalósítható a nagy többség békéje, és a béke hiánya szótári fogalom szerint a békétlenség. A zavargás, a hőzöngő tömegek, a mittomén milyen okból csapkodás és vagdalkozás. Ebben akartok élni? Komolyan? Annyira bonyolult megállapodni abban, hogy a gyerek tanára keressen jól, legyen megbecsült tagja a társadalomnak, cserébe magas színvonalon oktassa a kicsiket? Vagy hogy legyen CT vagy ne? Itt mindenkinek elmentek otthonról? Azon vitázunk, hogy legyen-e egy normális országban, akármilyen politikai hatalom esetén a legfőbb ügyész a miniszterelnök embere vagy ne? Ezen a szinten állsz, Magyarország? Bocsáss meg, de ez egy napközis csoportra lefordítva az a gyerek, aki a lányokat megveri a lekváros buktáért. Övé lesz, de megvetjük, és ha mindenki ezt fogja csinálni, ez az óvodai csoport egy élhetetlen szar lesz, ahonnan épeszű ember sietve távozik a gyerekével.

Ez, hölgyeim és uraim, nem szint. Ez nem életszínvonal. Az a társadalom, amelyik egy hetes előnyökre rendezkedik be és cserébe az egy éves előnyöket előre odadobja, az a létét teszi kockára aprópénzért, hamis csillogásért, álszent célokért, és az bukásra van ítélve. Én azt gondolom, van elég tisztességes ember ebben az országban, akinél elszakad a cérna egy ponton, és nem gyűlölni és ordítani kezdenek, hanem gondolkodni és együttműködni.

Úgy lehet civilizáltan bebizonyítani, hogy milyen értékek, milyen "muszáj-lista" mentén kívánunk élni. Úgy lehet minden kétséget kizáróan mindenki tudomására hozni, hogy miben értünk egyet, és ahhoz viszont mennyire ragaszkodunk. Egyszerű, életszerű, logikus és vállalható listát kell írnunk. Nem én fogom megírni, ne görgess sehova. Azoknak kell megírni, akik felismerik, hogy elég volt a fröcsögésből, elég volt a haragból, mint az élet legfőbb irányítójából, elég volt a panaszkodásból, a rinyából, a tehetetlenségből. Elég volt a hallgatásból, de bőgés helyett értelmezhető, élhető dolgokat mondjunk. 

Egy olyan világban élünk, ahol emberek - már elnézést - a fingjuk meggyújtásával százmillió nézőt tudnak produkálni. Nekem ne mondja senki, hogyha egy értő csapat összeül, egyre bővülő körben az alapvető elvárások minden aspektusát átbeszéli, megtervezi, létrehozza, és kommunikálja, akkor nem lehet megértetni ezzel az országgal, hogy a vesztébe rohan most, teljesen mindegy, hogy ki miben hisz. Közgazdasági, pénzügyi, társadalmi és szociális, európai és nagyhatalmi, de legfőképpen és elsősorban emberi szinten a totális vesztébe rohan. Egy nulla állapot felé, amely ma már bizarr módon jobb esetben 2 éven belül, rosszabb esetben 18 év múlva következik be, amikor a tömeg aránylag rövid idő alatt rádöbben, hogy milyen állapotban van, és hogy kitörhet ebből. Mert már annyira fog fájni.

Legkésőbb addigra, de inkább sokkal előbb készen kell lennünk egy nagyon átgondolt koncepcióval, ami mentén építkezni, tárgyalni, dolgozni, meg általában élni lehet. Ha senki más nem mond semmi használhatót, akkor talán nekünk kellene nekilátni, és hisztérikus jelenetek helyett nekiülni, nem?





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése