2015. szeptember 8., kedd

A legrosszabb, és a legjobb hír a menekültek ügyében



Nem véletlenül vagyok csendben hónapok óta, ami ezt a kérdést illeti. Nyilván foglalkoztat mindenkit, és engem is, nyilván az ember figyel, mérlegel, aggódik, próbál tájékozódni. Mégis azért voltam úgy, hogy egyelőre nem írom le az érzéseimet, mert pont az érzelmek, az indulatok olyan heves, olyan letaglózó tömegben érkeznek minden irányból, az irányított és a közösségi sajtóban, hogy várni láttam okosabbnak. Mindenki ész nélkül tombol, akármelyik irányba állnak az érzelmei. Egyik oldalon (amúgy) ott tartunk a túlzások terén, hogy emberek éjjel-nappal halottak és sebesült gyerekek képeit osztják meg és azt üvöltik, hogy itt kérem kizárólag féllábú félhalott mindenórás terhes anyák ússzák át a haragos Földközi-tengert. Káros, ahogy minden szélsőség az. A másik oldal persze szimplán tankokat és sortüzet követel a határra, a Facebookon a vonatkozó arcok már Auschwitz és Buchenwald újranyitását követelik - ezt nem minősíteném különösképpen, macskámtól se várom, hogy Kodályt szolmizáljon, pedig a Cicó...

Most azért látom idejét megszólalni, mert egyfelől nem ártana a hisztéria, a kezdeti fél év ordítozása, egymásra mutogatás és pánik(keltés) közben/után lassan nekilátni gondolkodni. Lassan nem ártana az okok, a vélt és valós bűnösök keresése, illetve a felelősség egymásra, Európára, Amerikára, a zsidókra, a terroristákra és az albínó vakondokra tologatása közben valamiféle megoldáson törni a fejünket. Mondjuk közösen, hangozzék ez bármilyen bizarrul is magyar nyelven, magyar emberek számára. Közösen. Mármint komoly megoldásokban, hiszen a "ne-jöjjenek" ugyebár nem az.

És mielőtt bárki arra számítana, hogy ezen poszt végére bármilyen megoldást kap, az itt kattintson el, mert nem fog. Ki vagyok én ehhez egyrészt, másrészt messzebbről indítanám ezt a beszélgetést. Méghozzá elsődlegesen azzal, ami számomra tényleg a lehető legrosszabb hír a menekültek kérdését tekintve:

Ez pedig az, amit belőlünk, magyarokból ez kihoz, amelyik arcunkat megvilágítja ez a kis globális problémácska. Az nem lehet véletlen sajnos, hogy egy nép 40 év kommunizmus után testületileg azt érti 'szabadság' alatt, hogy először is egymástól elszigetelődik, egymás és saját maga ellen fordul, azután 25 éven keresztül non-stop ellenségeket keres. Az sajnos nem lehet véletlen, hogy Magyarországon 25 éve egymást váltják az olyan politikusok, akiknek elég a legprimitívebb ösztöneinkre hatni és azokat csiklandozni: egyik egyszerűen pénzt oszt, a másik meg minket. Mi pedig kajáljuk. Nekünk bőven elég, ha van kire fogni, ha van a fejünk felett, vagy a főnöki irodában bárki, akit utálhatunk, akit hibáztathatunk mindenért. Vagy aki megmondja, kit utáljunk. És akkor levédtük a seggünket, akkor nem baj, ha elugrik 25-40-100 év, ha elmegy az életünk, ha változtatás nélküli reménytelenséget hagyunk örökül a gyerekeinknek, hiszen nekik is megtanítjuk, ki miatt van minden.

A menekültek azért riasztóbb probléma, mert a házon/határon belüli fingszagú kis himi-humit megzavarták a gaz külföldiek, minden értelemben. Egyrészt tényleg reagálni kell valamit, abban meg ugye nem vagyunk jók. Kapkodunk, máris mutogatunk, még itt sincsenek, de már gyűlöljük őket. Másrészt akarjuk nem akarjuk, olyan arcunk kerül a fénybe miattuk, amiről mi is tudjuk, hogy ocsmány, de tehetetlenül mutatjuk mégis: az empátia nélküli, összefogásra és együttműködésre képtelen, botrányos hozzáállásunkat. Ahol a szenvtelen, szívtelen, ordenáré közöny a szebbik arcunk. Ahol azok számítanak barátságosnak, akik hagynák a kerítésen fennakadva a nyomorultakat, hiszen van, aki ott lőné fejbe őket egyesével. Így hát szarni rájuk a magyar mércével szociális cselekedet. A magyarok többsége úgy van vele, hogy ne jöjjenek ide, ha itt vannak, hagyjanak békén, nem adok semmit, nem csinálok semmit, nem az én problémám, és én még kurva rendes vagyok. A legmagyarabb mantra mindig működik: valaki más csináljon valamit. Ha már muszáj.

Sajnos az nem lehet véletlen, hogy belőlünk ennyire könnyű kihozni a gyűlöletet. Sajnos az nem véletlen, hogy a magyarok közönyére játszani és számítani szinte alapvetés. A legrosszabb hír az, hogy mi ilyenek vagyunk. Ezért vannak ilyen politikusaink 25 éve, ezért üzletelünk balkáni módon a tesco parkolójában, miközben euróért nyafogunk a tévé előtt. Ezért nem tartunk sehová, és ezért szűnünk meg a szó klasszikus értelmében nemzetnek lenni- mert arra is szarunk. A közöny olyan mértékű, hogyha igazságszérummal tartanánk közvélemény-kutatást, akkor kiderülne, hogy az emberek súlyos többsége bizony vállat vonna, ha a szomszédját holnap elvinnék ismeretlenek örökre.( A történelem meg arra tanít minket sajnos, hogy inkább átmennénk az üres lakásba a tévéért...) A magyarok többségét nem érdekli, ha számára vadidegen emberek tömegben szenvednek. A magyarok egy kicsi része odáig ment, hogy névvel, arccal tapsolva örült 71 ember halálának, avagy kevesellte azt. Az kérem mi?! Azon már tovább is suhantunk, nem? Az megint milyen? A magyarok mekkora része nem tiltakozna, ha a menekülteket lőni kezdené a katonaság? A magyarok többségét nem hogy a menekültek, de a saját honfitársai sem érdeklik. A magyarok többsége olyan mértéktelenül közömbös saját magán kívül minden és mindenki iránt, hogy ez a saját boldogulását, előre jutását akadályozza az életben, de még ez az alku is rendben van így. Sajnos.

Hát itt tartunk, kedves magyar testvéreim az Úrban. Kedves igazi és mű-hazafiak, kedves idősek és fiatalok. Én mindenkinek magyaros örömmel jelenteném be, hogy sikerült. Mindenki, aki úgy érzi, részt vállalt belőle, és az is, aki nem, itt van. Mindenki utál mindenkit. A világ végéről ide vándorló vadidegen százezrek felmutatták a tükröt, és megmutatták általam soha eddig nem látott tisztasággal Magyarország arcát. És én kérem se szomorúbb, se riadtabb nem tudnék lenni attól, amit láttam, és amit naponta látok. Egy országot soha sem határozhat meg a söpredéke. Soha nem határozhat meg az önkéntes fiatal csajokat leköpdöső (!!!!!!) bűnözők csoportja. Ami meghatározza kérem, az a tízmillió másik, ahogy arra reagál...És tegye a szívére a kezét mindenki...

Két igazán szép dolog viszont van, ami ebben a helyzetben csodálatosan megjelent. Ami kivilágít a mocsokból. Egyrészt annak a maroknyi embernek az arca, akik ott vannak, akik segítenek. Akiknek a létezése most szerintem minden jóérzésű ember napi egyik mosolya, az idiótáknak pedig az irigység, a gyűlölet, a félelem tükre: hogy baszod ti nem vagytok ilyenek. Ti nagyon sokan valami megdöbbentően torz, szándékosan eltúlzott, és ostobán általánosított jövőbeli víziótól rettegve nézitek, ahogy emberek életre szóló mosolyokat adnak és kapnak, ahogy kiírja valamelyik, hogy megtelt a raktár, gyerekek, királyok vagytok, de most ne hozzatok kicsit.

Nézzétek végig és csikorogjon a fogatok, hogy 6-7 nyelven kérdezik a magyar nyelvű fotók alatt, hogy hova kell menni segíteni. Éljétek át az összes hálás mozdulatot a tereken és a weben. Érezzétek, hiányozzon kurvára az az érzés, hogy neked hálás valaki, hogy őszintén megölel és azzal el is búcsúzik örökre, és ez felejthetetlen - de nem neked. Neked sajnos fogalmad sincsen. Hogy milyen érzés lehetett pl. törökbálintinak lenni aznap, amikor Bécs felé sétáltak. Hogy milyen lehetne a gyerekednek az az érzés, hogy "az apám segített egy idegen gyereknek. Jó ember". Az pláne az eszedbe sem jut, hogy a menekülteknek mindez milyen lehet, de ezért nem hibáztatlak. Majd egyszer megtanulod te is.

A másik csodálatos ebben az egészben, hogy olyan történt Magyarországon, ami egy másik, általam soha nem látott jelenséget indított el. Hiába próbálnak tömegesen az emberek a szokásos kis csoportjaikba, a zászlóik mögé bújni, a bandával együtt nyomulni, itt valami egészen megdöbbentő módon minden egyes ember egyedül ítéltetik meg. Itt nincsenek csoportok, ebben a helyzetben minden egyes emberről iszonyú tisztán kiderül, hogy mit gondol, hogy viszonyul, és milyen ember igazából. Zseniálisnak tartom, hogy pozíciótól függetlenül, vörös szőnyegen vagy koszos kötényben, tévében élőben vagy egy fotón a facebookon, valahogy egyesével derül ki mindenkiről, hogy miből van a szíve. Kegyetlen dolog, én tudom, de a közösségi média megjelenése, azaz a láthatatlanság korának elmúlásával nincs többé hova bújni. Mindenkiről kiderül.

Segíteni - sokan mondták - nem egy erény. Hanem egy lehetőség megtapasztalni valamit, amit máshogy lehetetlen. Valamit, ami ott, egy adott pillanatban irtó fontossá válik legalább két embernek. És amennyien most kivilágítottak és világítanak minden nap a pályaudvarokon, és a tereken, az utcán, meg az autópálya szélén, az viszont egy óriási lehetőség. A normális emberek most, egy kiemelt pillanatra, a menekülteknek köszönhetően meglátják és meglátták egymást. Hogy mennyien vannak. Hogy van még élet a városban. Hogy eddig hol voltunk, nem tudom, de szerintem most aki érti ezt, az nézze meg egymást jól.

Tanulság nincs. Ha csak az nem, hogy a menekültek leegyszerűsítenek néhány dolgot. Fogalmakat tesznek a helyükre. Legalább a család rendben van. Legalább van munkám. Legalább béke van. Legalább van hol laknom. Akinek egy legalábbja van, az gazdag ember hozzájuk képest. Akinek kettő, az irigylésre méltó életet él. Akinek három, az luxusban. Akinek négy, az pedig csodálatos mesevilágban.


Jó reggelt kívánok.


3 megjegyzés:

  1. Tetszik a cinizmusod, de ez a bejegyzés szerintem felszínes. Olvassál sok elemzést a témáról !

    VálaszTörlés
  2. Szomorú,de igaz jellemzés.A többség valóban ilyen :(

    VálaszTörlés
  3. Lehet, hogy a kölni szilveszter éjszaka után egy pirinyót újra kellene ezt az egészet gondolni.
    Én egyébként az árvíz idején pakoltam a homokzsákokat és ezt teljesen természetesnek tartom, de migránsügyben nagyon nem egyezik a véleményünk.

    VálaszTörlés