2014. április 12., szombat

Na és most hogyan tovább, gyerekek?



Sokkoló volt az előző, a Választásokra írt posztom fogadtatása. Hogy ennyire intenzív és őszinte elkeseredettség ömlött mindenkiből. Amilyen mennyiségű mélységesen egyetértő, hasonlóan szomorú kommentet kaptam. Leveleket, telefonokat; nem beszélve arról, hogy több, mint 1500-an elolvastátok 12 óra alatt...

És egybevágóan azzal, amit magam is gondolok, kifejezetten sokan értelemszerűen felvetették a címben szereplő kérdést. Gondolom itt és most leszögezhetjük, hogy nem fogok itt egy bölcsek kövét leírni, ugyebár... Az alkalmatlanságomon túl a probléma is némiképpen komplexebb ennél. Itt maximum hangosan gondolkodni lehet, azt viszont kell, sőt mostantól kötelező. És ezt közösen kell. Ugyanis baszogathatjuk itt egymást azzal, srácok, hogy ki szavazott 20 év alatt hova, és az okozta azt és azt,  és hogy mi vezetett oda, hogy ekkora baj van. Mondogathatjuk itt egymásnak, hogy ezek igen, és ezek nem. Bennem is van indulat (khm), sértettség is, meg is vagyok bántva, igen. Jólesne egy uupssz, boccs..15 éve azt hallgatom, hogy nem is vagyok magyar... Kíváncsi lennék, ha egymás mellé tennénk ezt a 15 évet, meg mondjuk amennyi adót befizettem ugyanennyi idő alatt, ki vállalná be helyettem mindkettőt, a többiről ne is beszélve... Ennek ellenére én mégis azt mondom, jöjjünk ki ebből a koordináta rendszerből. Az életünk ugyanis nem ilyen. Nem is hasonlít erre a berendezkedésre. Mi egy politikai berendezkedésre felépülő társadalomban próbálunk élni, miközben egy társadalomra felépített politikai berendezkedésre volna szükségünk ahhoz, hogy élni tudjunk. Parlamenti ciklusonként akarunk világmegváltani itt lent, miközben ott fent meg egészen mást akarnak az urak-hölgyek adott cikluson belül ugyebár. Egy teljesen egyértelműen független meccs zajlik. Mi a fű vagyunk bazmeg, amin játszák, és ha kitépnek futás közben, nem veszik észre.

Jó lenne máshonnan megközelíteni. A barátaimmal hetek (évek) óta arról dumálunk, hogy jó volna közös értékeket meghatározni színtelen alapon. Emberi értékeket. És azt mondani, hogy ez öregem legyen, ilyen meg ne legyen. Tudom, utópia. Miért az? Mi a faszért az? Beszélgessünk róla elegen, és akkor nem az lesz. Itt ez a hülye Facebook, pont semmire nem jó, na erre alkalmas volna. Mondja el mindenki, írja le, vitassa meg. Most mindannyian nagyon érzékenyek vagyunk, hiper tájékozottak, indulattal tele, meg minden. Agyunkat szét#&@ták kellőképpen a szokványos médiaeszközökkel, stb, felkészültebbek ennél sose leszünk. Akkor talán ha most ekkora igény van, beszélgessünk arról, mire vágyunk, ahelyett, hogy ki és mi a szar, a rohadt, a gennyláda. Az. Jézusom, mennyire az. Haladjunk.

És innentől szájbarágósan egyszerű dolgokról beszélgessünk. Okom is van rá, hogy miért. Egyik súlyos okom, hogy az a mindkét oldali értelmiség, amitől 24 éve várjuk, hogy megmondja a frankót, az egyrészt nem mondott semmit, másrészt eltűnt minden oldalon különféle seggekben, harmadrészt ma már mi vagyunk az az értelmiség, srácok. Mi magunk. Iskolázott, világott látott, sokat olvasott, tájékozott, gondolkodó emberekből a mi korosztályunkban is rengeteg van. Talán csináljuk meg azt, amire másoktól várunk, amióta valahol az álti és a gimi határán bemondták nekünk a "szabadságot" 90-ben. Találjunk közös hangot, mert baj van baszki.

A másik okom a szájbarágásra az, hogy az értelmiségi felhőkbe burkolózva bonyolult társadalmi, etikai, morális, és egyéb problémákról vitatkozás a könyvtárszobákban - na az lejárt. Most az a hangvétel jön, hogy szabatosan, világosan, érthetően, hétköznapi nyelven megfogalmazott ötletek, tanácsok, és megoldási javaslatok jönnek. Végrehajtható, sokszorosítható dolgok. Érezhető, tapintható, mérhető dolgok. Amitől tényleg jobb lesz. Egy centivel, egy fokkal, egy fillérrel, egy mosollyal, egy bármivel. Ugyanis lejárt az idő a faszakodásra, és eljött az idő kidumálni ezt az egész cuccot, ellenkező esetben nemsokára nem annyira indulatosan fogunk erről beszélni egymással, mint most, vagy mint amilyen ez a poszt is sajnos, hanem üvöltve és sírva.

A pici gyereknek is apró mozdulatokon múlik a megyek vagy elesek. Ez a mi kis problémánk sem bonyolultabb ennél. Csak mostantól komolyan kell venni. Észben kell tartani az okát. Az ok pedig szimpla: ha egy társadalom erkölcsi minimumát meg tudod emelni akármennyivel, ott jobb lesz ugye az élet. Nekünk most nincs ilyen. Kidumálod a rendőrt, nem ad számlát a kőműves, jóhogy. Na innen kell kezdeni. Mert ha ezek megszűnnek, és a mindennapi élet részeivé válnak, akkor az átlagember, az egyszeri normális kis muksi nem fog olyanra szavazni akarni, vagy nem jó szívvel, aki ilyesmit csinál. Kutyául eccerűen leírva. Azaz minél több apróságnak tűnő kis gesztus válik a mindennapok részévé, annál könnyebb lesz később arról beszélni nagy közönség előtt, hogy mi a normális. És mi nem az. Tudom, hogy legyintesz! De pl mostanában megállnak a gyalogosnak Budapesten. Fura. Alig 1-2 éve, pedig 20 éve szégyelljük magunkat miatta, már a súlyos kisebbség. De épp ezért most kicsit olyan érzés, mintha pislákolna az élet a betegben. És ahol kevesebb a kutyaszar, ott a csikket se nagyon dobják már el. Ilyen apróságból ezer van, és ingyen van. Mindig mondom. Csak ezen nem nevetni meg legyinteni kell, hanem rájuk szólni. Mert legyinteni mindenki tud, hogy ettől aztán a politikus még tolvaj marad haver, és igaza lesz. Odaszólni a rokkant helyre állónak, meg a kutyaszart otthagyónak kevesebben mernek. Pedig formálni úgy kell. És jelezném, hogy eléggé kurva nagy baj van ahhoz, hogy ezt komolyan vegyünk. A másik oldalát, az elméleti értékrendet ettől még nyilván ugyanolyan komolyan kell venni (sőt) és arról is meg kell, és meg fogunk egyezni, hogy mit tekintünk jogállamiságnak, és mit nem. De a kettő egymás nélkül nem megy. Ha majd pályázatokkal stiklizni is kibaszott ciki lesz (most ezt felolvasod újra, hangosan, és kibírod nevetés nélkül! Indulj!), na megvan? Ennyi. Ha majd nem nevetünk rajta...

Hiszek abban, hogy kommunikálni kell. Mást ugyanis nem tehetsz. Elég abból, hogy négyesével, meg hatosával összesúgunk arról, hogy baszki ez nem jó. Meg hogy baj van. De már nagyon rég. Meg hogy megöregszünk bazmeg, itt meg nincs semmi, csak a szar. Meg kínunkban elvigyorgunk rajta, és mindenki tele van hajmeresztő sztorikkal. Én felvállalom, hogy nevessen ezen a patetikus és teátrális hangon, aki akar, voltam már kínos helyzetben színpadon... :) Keressük meg a közös dolgainkat, és zárjuk ki ezt a szart, amennyire lehet. Mindet, mindegyik irányból. Ha megkérdeznek, személyre szabottan, logikus érvelés és tények kíséretében tudok elküldeni minden színű politikai formációt a picsába, de azt gondolom nem érdemli meg innentől kezdve senki, hogy vele foglalkozzam. Az életem fontosabb, és a kölcsönös kampányokból egyvalami rendkívül élesen formát öltött: hogy az én életemmel ugyan senki nem foglalkozik.

Nincsenek illúzióim, mert nem hülye vagyok. Nem jövő hétre lesz meg a változás. De egyre több olyan barátot, családtagot, ismerőst hallok, aki nem nevetgél ezen. Úgyhogy a  magam részéről keresni fogom a megoldást, veletek együtt.


1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Egy közös ismerősünk MF Ákos mutatta a blogodat.
    Nagyrészt egyetértünk. Ne érezd magad nagyon egyedül, mi kb. négy évvel ezelőtt is így gondolkodtunk: http://hotfix4hungary.blogspot.hu/
    Azóta nem volt sok előrehaladás, de vitaindítónak talán megteszi. :)
    Let me know what you think! :)
    Sape

    VálaszTörlés