2013. március 11., hétfő

Dagi


Mi tagadás, a kölyök dagadt volt. Nem volt veszélyesen kövér, de jó húsos kis alkat volt. Idegesítette, mert egyébként egyáltalán nem volt hülye gyerek. Mit hülye, szerette azt gondolni, hogy több esze van, mint ennek a sok idiótának itt együttvéve. A Daginak - mert nyilván így hívta mindenki - megvolt a sütnivalója. De mivel belül szorongott a kinézete miatt, nagyon ravasz módszert dolgozott ki. Elrejtette az igazi érzéseit a világ elől, és egy vidám, jól fésült kis barátként viselkedett. Ott volt mindenütt, beleszólt mindenbe. Okosakat mondott, de nem bántóan. Észrevette, hogy beszédével képes hatni a többiekre, ezért apránként befészkelte magát a baráti társaságba, és nélkülözhetetlen lett. Egy csomó dolgot, amit mindenki utált megcsinálni, ő szó nélkül elvállalt. Vitte a tornazsákokat, és vigyázott a kabátokra. Szólt mindenkinek a lecke miatt, és észben tartott mindent. Szerették. Kis hülyének tartották, de bírták. Megbízhatónak tűnt. Sőt. Az is volt.

Aznap elsőként érkezett le a focipályára. Tizenkét évének minden idegszálával koncentrált. Ma akarta megcsinálni. Úgy érezte, eljött az ő pillanata. A hóna alatt volt az új labdája. Innentől nemhogy megkerülhetetlenné vált, de tényezővé is. Jó labda volt, most kapta. Eredeti festéssel, eredeti színekkel, és nem vacak hamisítvány, baszdmeg. Ez AZ a márka, kishaver.

Tátott szájjal nézték a többiek. Az egész bandának a foci volt a mindene. Éltek-haltak érte, aki nem játszott jól, nem tekintették embernek. A bénák, úgy hívták azokat. Hogy máshogy. A Dagi mindig is a határon táncolt. Bevették, mert bírták a fejét, de igazából ha nem ő lett volna, nem játszhatott volna. Mától egészen más lett minden. Megfordult a világ. A Dagi halkan elkezdte felsorolni a kezdőkörben állóknak, hogy ki a két csapatkapitány, és ki az a 10, akiből választanak. A többi ül. Sérülés, bénaság esetén csapatkapitány cserélhet. Bármikor, bármennyit. Mától viszont kérdés sem volt többé, hogy a Dagi is bármikor leküldhet bárkit a pályáról. Övé a labda. Ő mondja meg, ki játszhat vele. A legősibb törvény, amióta focipályák léteznek.

A következő lépés az volt, hogy az a négy fiú, aki egy picit volt csak ügyesebb a Daginál, aznaptól kezdve nem játszott többé. A Dagit a két csapatkapitány közül az erősebb választotta. Nem kellett hozzá két hét, és az ő csapatukba négy nagyon erős fiú került a kapitány és a Dagi mellé. A kapusuk egyesületben focizott. Nem volt kérdés. 

A Dagi többé nem vitt tornazsákokat. Az övét vitték. A leckéjét megírták. Szendvicset és csokit kapott a büféből. Az egyik csapattárs apja tanár volt a suliban. A Dagi eddig is okos gyerek volt, de ezután példakép lett. Elkényeztetve, kisimulva, magabiztosan, és kárörömmel vette tudomásul a sikert. Meg volt győződve róla, hogy nála jobban senki meg sem érdemelhetné ezt. Ezt neki találták ki. Ő ad értelmet az egésznek, előtte ilyen szerep vagy poszt nem is létezett. Ő alkotta meg a rendszert, amihez mindössze egy labdára volt szüksége. 

És mégsem volt boldog. Pedig már a csodák csodája is megtörtént. Visszamosolyogtak a lányok. Sőt, köszöntek. Téboly volt. Alig akarta elhinni elsőre, pedig ott volt, igaz volt. Szinte érezte, ahogy fogy, ahogy egyre csinosabb, biztos volt benne, hogy ez a siker személyesen neki szól, ezt ő tényleg megérdemli.

A pályán viszont pattanásig feszült a helyzet. Először a kihagyott srácok kezdtek morogni. Később nyíltan ellene mentek, sőt valamelyik odáig merészkedett, hogy hozott egy másik labdát. A Daginak ekkorra bőven volt annyi szava és hatalma a grundon, hogy ők többet akkor sem állhattak volna be, ha könyörögnek. Máshol sem barátkoztak velük. A végén a Dagi odáig ment, hogy megpróbálta azt is elérni, hogy máshol se nagyon játszanak velük. A többiek egyre kevésbé értették a dolgot. A játék is egyre szarabb volt. Mindig ugyanazok nyertek, minden meccsen ment a fölényeskedés, egyre több volt a vita, az ordítás, a szabálytalanság. A Dagi nem ismert határokat. Már azt is megmondta, hogy mik a játékszabályok. Egy-egy sima faltnál odament, és közölte, hogy ki következik. Akinek nem tetszett, mehetett haza.

A foci lassan megszűnt az egész világ lenni. Szinte érezhető volt a tanácstalanság, a düh, az elkeseredettség. Senki se hitte volna, hogy ez megtörténhet. A foci már nem volt jó. Egész egyszerűen azért nem, mert nem jöttek rá a srácok, hogy egy kicsit régebbi labdával is ugyanolyan csodálatos játék ez. Ha nem ugat bele senki az ősi szabályokba. Ha nem akarja senki, hogy a foci csak az övé legyen.

Hosszú-hosszú ideig tartott ez. Aztán varázsütésre, egyszer csak magától megoldódott. Egy dolog kimaradt ugyanis a Dagi számításaiból. Volt egy apróság, egy nagyon pici kis bibi a tökéletesen megalkotott gépezetben, és ezzel vagy nem számolt, vagy ha számolt, örökre remélte, hogy senki másnak nem jut eszébe. De kibukott. Hogy erre miért nem gondolt soha senki? Valószínűleg örök rejtély marad.

A Dagi nem bírta a futást.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése